Pápai Közlöny – XXVI. évfolyam – 1916.

1916-05-28 / 22. szám

A jubiláris közgyűlést báró Hornig Károly bíboros nyitotta meg nagyszabású, értékes beszéddel. Majd Rákosi Jenő, az egyesület elnöke emelkedett szólásra. Beszéde során a többi közt ezeket mondta: — Nem szertelen szabadsághősök, nem mindent eltaposó reakcionáriusok, de a Deák Ferencek alkotó szelleme, a Széchenyi Istvánok alkotó lelke származik innen, az ő gondolkozásuk mutatkozik leszármazottjaik nagyszerű harmónikus munkára képes alkotásaiban, ezek adták ezt a pozitív munkáraképes nemzedéket. Végül a Dunántúl nagy alakjait méltatta. Beszéde után, amelyet nagy tetszéssel fogadott a közönség, elhatározta a közgyűlés, hogy üdvözlő táviratot küld a királynak. Ezután az egyes minisztériumok és közhatóságok, valamint egyesületek képviselői üdvözölték a közgyűlést. Majd dr. Fodor Oszkár olvasta fel a főtitkári beszámolót. A következő szónok dr. Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke volt, aki nagyértékü előadást tartott a Dunántúl műveltségi viszonyainak fejlődéséről. Ezután egyhangúlag elfogadták Lőrinczy György indítványát, hogy Bezerédj Viktor halálával megüresedett elnöki állásra dr. Óvári Ferenc országgyűlési képviselőt válasszák meg. Majd gróf Apponyi Albert emelkedett szólásra. — Én — mondotta — a háború előtt kötött, a háború által megerősödött és a háború után megszilárdítandó szövetségeinknek befolyásáról akarok beszélni, nemzeti kulturánk fejlődésében. A kettő közötti összefüggés abból ered, hogy itt nem muló szövetkezésről van szó bizonyos célokra, amelyek az illető nemzetek életében epizód természetűek, hanem egy oly állandó szövetségről, amelyet az érintett nemzetek állandó életérdekei tesznek szükségessé. Mi agressziv célokat nem követünk, soha nem követtünk és nem akarunk követni ezután sem. De egész történetünkben állandóan mások agressziv céljainak voltunk kitéve. A török veszedelem elmultával egy ideig szüneteltek ezek az áradatok, mig lassankint világhatalommá fejlődött a nagy északkeleti szomszéd: Oroszország, amelynek politikájában a támadó irány nem epizód, hanem annak szerves alkotó része. Epizód: amikor az agresszivitás benne szünetel. És csak akkor szünetel, — ezt a közelmúltnak története is igazolja — amikor oly hatalmi alakulatot lát maga előtt, amely a siker reményét tőle eleve elveszi. Ha tehát a háború után magunknak az állandó békét, a nyugodt fejlődésnek folytonosságát, sőt lehetőségét biztosítani kívánjuk, arra nézve más módszer nincs, mint az ilyen támadó szándékot csüggesztő, attól minden reményt eleve elvevő hatalmi alakulatoknak fenntartása, más szóval annak a nagy középeurópai szövetségnek fenntartása és megszilárdítása, amely oly óriási, aránytalan nagy anyagi erővel szemben diadalmasan megtudta állani helyét. Az ilyen szövetségek visszahatással vannak azoknak a nemzeteknek életére, amelyek azokat kötik, amelyek azokban élnek. Én ma a visszahatásoknak csak kulturális jelentőségét akarom fejtegetni. — Már most kutassuk azt a kérdést, hogy a hatalmas német nemzettel való állandó szövetséges viszony nem veszélyezteti-e kultúránknak nemzeti jellegét. A kérdést így felvetve, hogy nem forog-e fenn a veszély, arra csak azzal válaszolhatunk, hogy igenis fennforog. Minden kétséget kizárólag idegen kulturális befolyások, amelyekre pedig szükségünk van, egyszersmind magukban hordják annak veszélyét, hogy saját kultúránknak nemzeti jellege azok által gyöngült. Az a benső összeköttetés, amelyben szintén a külső veszedelmektől való megoldás szempontjából Ausztriával léptünk, az a tény, hogy az osztrák uralkodó házat, más államok fejét hívtuk meg a magyar trónra, ez még sokkal nagyobb és közvetlenebb veszélyekkel fenyegeti a mi nemzeti önállóságunkat és annak kifejlődését az egész vonalon. Mégis meg kellett tenni, de úgy, hogy egyszersmind nemzeti függetlenségünk biztosításáról gondoskodtunk és arról folytonosan gondoskodnunk, őrködnünk kell. Az összeköttetés nagyobb lazasága miatt kisebb mértékben, sokkal kisebb mértékben áll ez a Németországgal fenntartandó belső szövetségre nézve is. Szinte teljesen hiányzik benne az Ausztriával való közjogi kapcsolattal összekötött veszélyek egyik alkotó eleme, hiányzik az akarat. Az Ausztriával való közjogi kapcsolatban időnkint érvényre tudott emelkedni és állandóan lappangott oly irányzat, amelynek akarata odairányult, hogy Magyarországot egy nagyobb közösségbe beolvassza. Ez az akarat a Német birodalom részéről nincs meg, tehát ellene küzdeni nem szükséges, itt csak a spontán befolyásokról, a spontán infiltrációról lehet szó. Szó lehetne arról, hogy a túltengő német kultura elsatnyíthatná a mi kulturánkat. Ez ellen legbiztosabb eszköz a sokoldalúság. Tanuljunk mindenkitől. Nem tartom bajnak a német kultúrának azt az álláspontját, hogy mint primus inter pares gyakoroljon befolyást ránk. De azután a szövetség nem kényszeríthet minket arra, hogy idegen kulturai befolyások tekintetében egyoldalúak legyünk. Semmi sem akadályoz meg a némettel való szövetségben, sem abban, hogy a francia, angol és más világkultúrák kincseit ápoljuk. Fiaink nemcsak az ország határát védték meg, hanem a világ előtt bebizonyították nemzeti politikánk alapelveinek igazságát, európai jelentőségét, és nekünk nincs más feladatunk és erre a feladatra a szövetség mentől szorosabb fűzésére kell figyelmet fordítanunk, mint az, hogy a történelem e háborúnak nyelvét érthetővé tegyük, ezeket az eredményeket megmagyarázzuk és különösen megmagyarázzuk és megérttessük, amennyiben még tökéletesen meg nem értették volna azt az ismételten hangsúlyozandó összefüggést, amely a magyar nemzet jelenlegi háborús szereplése és éppen a mi nemzeti politikánk alapdogmája, az önállóság és a nemzeti egység között van. Rákosi Jenő elnök ezután berekesztette a közgyűlést, amelynek folyamán számos adakozás történt az egyesület javára. A közgyűlés után a meghívott vendégek Hornig Károly báró bíboros püspök palotájába gyűltek, ahol ünnepies lakoma volt. Az első fölköszöntőt a házigazda, a biboros-püspök mondotta a királyra. Rédey Gyula dr. nagyprépost klasszikus idézetekben gazdag beszéddel emlékezett meg a Dunántúli Közművelődési Egyesületről, Kránitz Kálmán fölszentelt püspök a vendégeket éltette, Rákosi Jenő Apponyi Albert grófot, Berzeviczy Albertet, valamint Hornig püspököt köszöntötte, Lőrinczy György pedig Rákosi Jenőt, Hertelendy Ferenc a sajtóról emlékezett meg szép szavakban. Délután négy órakor a budapesti vendégek, akiket a veszprémi közönség mindenütt lelkesen ünnepelt, hazatértek = Hirdessen = a Pápai Közlönyben. KARCOLAT a mult hétről. Pedzik már! Sohasem tagadtam, hogy optimista vagyok, sőt büszke voltam reá, hogy az vagyok, jóllehet ki voltam téve annak a rossz viccnek, hogy a „büszkéket a kocsiba fogják", de én ezzel nem törődtem, hisz nemcsak a háború tartama alatt, de még anno dazumal is az voltam és mondhatom, hogy optimista létemre sohasem fizettem reá. Mint háborús optimista őszintén bevallom sok kellemetlenségnek voltam kitéve, de nem tágítottam. Már annyira jutottam, hogy optimistaságomat egyranguvá tették a szanatórium küszöbével, de a „jó ügy érdekében" ezt is lenyeltem. Most már azonban „kontra" az egész pesszimista társaságnak. Én nem küldöm őket a szanatóriumba, mert kár a költség reájuk, hanem menjenek ki a Kálváriára és vezekeljenek, mert ezek a feketemáju kávéházi Konrádok sok galibát okoztak. Höfer szerint most már jelenthetem, hogy a pesszimisták teljesen meglapultak és áz átvedlés stádiumába kerültek. Kezdenek már nem tanácskodni, sőt egész határozottan állíthatom:, hogy „beadták a derekukat". Ezt Höfer másképen jelentené, de én a gyengébbek kedvéért ily alakban leplezem le a helyi harctéri helyzetet. Apropos, harctéri helyzet! Hogy milyen hangulat uralkodik jelenleg a harctéren, eléggé illusztrálja azt egy hozzánk beküldött tudósítás „a mi frontunkról". A jelentés általunk cenzúrázva így hangzik: A pergőtűzzel előkészített nagy offenzíva után a mostani kis harcok csak mint „majálisok" és „hangversenyek" szerepelnek nálunk. Legutóbbi majálisokról és bálokról a „Topronci Friss Újság" a növetkezőkben számol be. (Általunk cenzúrázva). A vitéz huszárjaink legutoljára a „Tikres" és „Kazi" major közelében tartottak táncmulatságot és a mulatság a muzsikák SZÍVÓS közreműködése mellett nagy sikerrel folyt le. A meghívottak hűségesen és fáradhatatlanul kitartottak a kora hajnali óráig, amikor az elfoglalt állás buffetjeibe (a rajfedezékekbe és dekkungokba) vonultak vissza, ahol még jóidéig folyt a mulatozás. A srapneles, gránátos és golyós táncokat vígan lejtették az uniformis párok. Nagy sikere volt a kézigránátos aknatangónak és a golyózáró polkának is, de főleg az ősrégi magyar fokos palotásnak, amely az oroszok körében élénk feltűnést keltett. Midőn a fiatalság pezsgő jókedvében szuronytáncra perdült és kissé többet engedett meg magának a kelleténél, a muszka házigazda hirtelen elbúcsúzott és visszovonult belső termeibe (a második védelmi vonalra) és termeit a féktelen jókedvű mulatóknak engedte át. A házigazda hozzátartozói azonban jelentékeny számmal maradtak ott mint hadifoglyok. Nagy köszönettel tartozunk egy közbecsülésben álló terjedelmes úrhölgynek, „Berta" őnagyságának (305 cm.), a művésznőnek, aki szives közreműködésével a mulatság sikerét igen hathatósan támogatta, mondhatni biztosította. A kombinált zenekarok működése és a világítás pazar volt. A nagy sikerre való tekintettel a a rendezőség elhatározta, hogy a mulatságot legközelebb megismétli. Ezen újabbi mulatságra az elevenen szerkesztett újság másik helyén a következő meghívót regisztráljuk: Meghívás a besszarábiai fronton fényszórók közreműködésével rendezendő táncmulatságra. Táncrend: srapnell valcer, gránát boston, dum-dum polka, bomba négyes, akna tangó, gépfegyver csárdás és végül szuronyroham. A zenét a saját és az orosz tüzérség és