Pápai Közlöny – XXVI. évfolyam – 1916.

1916-10-01 / 40. szám

leg Karchesz János töltötte be e tisztet. E nap estélyén a faluban még senkisem sejthette a másnapi szörnyű drámát, hisz a három uradalmi tiszt együtt töltötte el egy ottani vendéglőben az estét közös vacsora mellett. Este 11 óráig voltak együtt barátságosan beszélgetve. Másnap, kedden reggel az igazgató a grófi kastélyban levő irodában találkozott az intéző­vel és a segédtiszttel. Hogy ekkor mi történt köztük, nem tudhatni. Csak annyi tény, hogy az igazgató kiment a kastély udvarára kocsit rendelni, hogy rajta az uradalmat megtekintse, s mig kint tartózkodott, bent a tiszti segéd lakásában lövés dörrent el. Ekkor lőtte le browningjával Pozsgay Karcheszt, a segédtisztet. A golyó a szerencsétlen ember tarkójába fúró­dott s rögtön megölte. A lövés zajára az igaz­gató a tiszti lakásba sietett, ámde vesztére, mert alighogy belépett az előszoba ajtaján, kettős lövés találta szembe arcán és csakhamar ő is kiszenvedett. A gyilkos ugyanis, midőn browningjából a golyót első áldozatára kilőtte, azonnal leakasztotta a segédtiszt lakása falán lógó kétcsövű, söréttel töltött fegyvert s ezzel várta a nyitott szoba ajtajában a belépő igaz­gatót, akire egyszerre lőtt mind a két csőből. Pozsgay ezután a fegyvert s a brow­ningot megtöltvén, magához vette s a vér lá­tásától felbőszülve a község utján át a kastéllyal szemben levő lakására sietett, ahol Marosy Jenő­né, az ő pesti vendégök, egy fiatal asszony és a házban alkalmazott ifjú nevelőnő, Birslinger Ella állt szemben. Marosyné jajveszékelve kiáltott a feldúlt lelkű emberhez: „Mit tettél?" „Két kutya már meghalt" — felelt az — s e szavak közt: „Ne neked, detektív" az asszonyra is rá­sütötte fegyverét, amely azonban nem az asz­szonyt, hanem a mögötte álló nevelőnő jobb karját sebezte meg. A két nő rémülve menekült a nevelőnő szobájába, a gyilkos utánnok. Ma­rosyné az ott lévő ágy párnái közé dugta fejét, a nevelőnő az ágy alá bujt. A csakhamar be­toppanó gyilkos, mivel csupán Marosynét látta meg, rálőtte fegyverét, veséjén találta s a szá­nalomra méltó hölgy ott a padlón heverve vér­zett el. Most Pozsgay kiment a szobából, hogy a nevelőnőt keresse halálra. Először is a pin­cébe tartott s ott vaktában lőtt a sötétbe. Ez­alatt a nevelőnő a padlásra rohant fel s mivel tudta, hogy a felbőszült ember oda is felmegy őt keresni, kitépte a háztető egy részét s onnan levetette magát az udvarra és szerencséjére bokrok közé esett, amelyek karcolásokon kivül egyéb bajt nem okoztak neki. így megvérezve átfutott jó ismerősükhöz, Glatz vendéglősékhez s ott rejtőzött el. Jó volt idejében menekülnie, mert Pozsgay a pincéből feljövet a padlást is összejárta s mikor látta, hogy nincs ott, lejött onnan. Ezután atyja és anyja képét s fegyvereit magával vive kiment az utcára és az utca egyik oldalán levő kereszt mellett megállt és neki pirosodott arccal és gesztusokkal magát iga­zolni akaró beszédet intézett a körülötte és az esemény színhelye körül csoportosult közönség­nek. Közelébe senki sem mert lépni, mert lelövés­sel fenyegetett mindenkit, ki hozzá közelít. Csak a kisbirót hivta magához, akinek oda adott öt lezárt levelet. Egyik a hatóságnak, a másik a jegyzőnek, a harmadik Sirokynénak, a negyedik Marosynak, az ötödik apjának szólt. E pozícióban, a néppel farkas szemet nézve, állt d. e. fél 11 óráig, amikor is rá kiáltott a kath. plébános: „Mit csinál, intéző úr ? A ke­resztet ne csúfítsa 1" Erre magához vette anyja képét, fogta magát s bement a gazdasági iro­dába s bezárkózott. Innen aztán az ablakból be­szélt ki ő is és beszélt be hozzá a közönség is. Szűcs csendőrőrmester, Józsi Béla s a gyömörei állomásfőnök, a plébános, a községi bíró, a segéd­jegyző s más jó ismerősei hiába kérték, hogy adja ki a fegyverét, mindig azt felelte: „Nem adom, elébb meg kell halnom. De most nincs elég erőm magammal végezni". Délután ura, a gróf és grófné is eljöttek a faluba s a gróf is kérte a pisztoly kiadására. Azonban neki sem engedelmeskedett. így telt el az egész nap. Pozsgayt meg­ádásra rávenni nem lehetett, sem elfogni, mert elég karhatalom nem volt hozzá. Az este és egész éjszakán át két csendőr s négy községbeli polgár őrizte a házat. Mondják, hogy reggelre kelve hangosan felsóhajtott az intéző: „Mit tettem ? Ennek oka nem én vagyok". Megható volt, midőn feleségétől elbúcsúzott az ablakon át mondott szavakkal. A szegény, elájult nőt maga a gróf emelte fel a földről. Midőn pedig négy kis gyermekét (a legidősebb 9 éves) mu­tatták meg neki messziről, elhalványodott, meg­tántorodott és sirt. Szerdán, tehát másnap délelőtt magához hivatta (természetesen az ablakhoz) Leiner Ignác s.-jegyzőt s azt mondta neki: „Bele kergettek a halálba. Meg kell halnom. Rettenetes dolog!" De a pisztolyt még az ő kérésére sem adta oda. A puskát már előbb kidobta az ablakon, de a pisztolytól megválni nem akart. Ezt a maga kivégzésére tartotta meg. Délután 4 órakor megjött Pápáról a vizs­gálóbíró Füredi Gyula a hatósági boncoló orvo­sokkal, dr. Kövi Józseffel és dr. Kreisler Károllyal, Novitzky Pál jegyzőkönyvvezetővel s minthogy a gyilkos intéző a hatósági felszólításra sem adta ki a revolvert, sem nem adta meg magát, a biró elrendelte elfogatását s hozzáfogtak a holttestek felboncolásához. Alig végezték el az első hulla felbonco­lását, dörrenés hangzott el, Pozsgay lőtte magát agyon. A csendőrök ugyanis a boncolás ideje alatt a biró szavának engedelmeskedve, benyi­tották a gyilkos szobájának ajtaját s a csendőr­őrmester az előirt felszólításba fogott bele, de csak ennyit mondhatott: „Intéző úr, a törvény..." e pillanatban eldördült a pisztoly, Pozsgay halántékon lőtte magát s azonnal meghalt. Halálával az egész birói eljárást és bon­colást abbanhagyták. Az ő holtteste még pénte­ken is Lovászpatonán maradt. Siroky igazgató tetemét a gróf kívánságára Rédén temették el, Karchesz hulláját Dunaszerdahelyre vitték, Maro­syné holttestét férje Budapestre viteti. * Hogy mi lehetett e szörnyű vérengzés oka, többféle hir kering róla. Legvalószínűbb a kenyerét féltő aggodalom s a belőle származó idegesség s az ebből eredő kétségbeesett, fel­dúlt lelki állapot, mely mindenkiben ellenségét látja, még jó ismerőseiben is, és hirtelen támadt őrültségében még ezeket sem kiméli meg gyil­koló fegyverétől. Pozsgay különben 35 éves volt. A katonaságnál mint tartalékos tizedes szolgált, de ez év tavaszától novemberig mező­gazdasági szabadságot kapott. KARCOLAT a mult hétről. Mi nem lett drágább? Csak vissza kell gondolni, micsoda szemeket meresztettünk ez­előtt két éve, amikor már benne voltunk javá­ban a háborúban, amikor kezdtek az élelmi­cikkek rohamosan drágulni. Akkor lamentáltunk és panaszkodtunk, hogy mi lesz belőlünk? Hová leszünk? Megöl a drágaság. Azóta nem is tudjuk hamarjában kiszámítani, hogy hány fokozattal emelkedett minden lehető és gondol­ható élelmicikk és más szükséges cikk. Ami kell az élethez, minden drágább lett — szer­telenül drágább. Nem lehet olyas valamit ki­gondolni, aminek az ára nem emelkedett — mesemódra. Még a pap is drágább lett, az esküvő, a születés, a temetkezés, sőt még a betegség is drágább lett. És végeredménykép mit lehet jelenteni a drágasági frontról. Két éven át panaszkod­tunk, most már mindenre csak azt mondjuk, hogy „annál több baj ne legyen". Megcsap­pant a panasz, az üzletek virágoznak, nincs annyi áru, ami vevőre nem találna, kávéházak­ban, vendéglőkben azt fizetik az áruért, amit kérnek, semmi sem drága, az a fődolog, hogy még lehet kapni azt, amit az ember megkíván, vagy mondjuk, amire szüksége van. Nem nehéz megoldani a problémát, hogy hol van tulajdonkép ennek a beletörődésnek a nyitja és zárja. Igen egyszerű a dolog. Köz­fogalom az egész. Az élet hajtó és mozgató kerekei úgy egymásba vannak kapcsolva, akasz­kodva, hogy a gépezet nem tud megállani, egymást hajtják a kerekek. Magyarán mondva, a dolog ekkép áll. Nekem drágábban adják a sört, én drágábban mérem a vásznat, emez drágábban adja az ipar­cikket, a másik többre tartja az élelmicikkeket. Az egyik kéz mossa a másikat, vagy irodalmi nyelven kifejezve' ezt a hasonlatot: „a sasok csak sast nemzenek, a drágaság is csak drága­ságot szül". Szóval, a mostani drágaság csak illúzió! Senkinek se árt, senkinek se használ. Csak két osztály érzi. Az egyik a súlyát, a másik a hasznát. A fixfizetéses ember tönkre megy rajta, a vállalkozó szellem és a nagytőke pedig a zsírtalan és hústalan napokon is jóllakik tőle. Régi nóta, még pedig a legújabb kiadásban. Ez ellen nem lehet appellálni, azaz pardon, egy fórum van még ahová lehet apellálni és pedig egy legfelsőbb fórumhoz — a sóházhoz. Ott azután elintézik az ember ügyét sótalanul. Hát hol lehet most már ezeken az állapo­tokon segíteni? Ebben a háborús világban aligha. Németekben nagy a bizodalmunk, a német közmondás pedig azt tartja, hogy „mit den Wölfen muss man heulen". Ordítsunk tehát a drágasággal addig, mig el nem rekedünk. Ha elrekedtünk, úgy sem tudunk ordítani, így hát nem marad más hátra, mint várjuk be a fejleményeket. Úgy hirlik, hogy már nem tart sokáig. Még a tél beállta előtt elhuzzuk az ellenségeink­nek a nótáját, amúgy Isten igazában — még pedig rövid időközben. Ha ezt a nótát elhuzzuk nekik, akkor vége lesz a háborúnak, vége lesz mindenféle gondolható problémának. Ha az Isten is úgy akarja és ha az izraelitáknak a mostani újévi ünnepükön elhangzott fohász­kodásukat az Úristen jóakarólag meghallgatta, akkor: A probléma meg van oldva! Frici. Az hirlik . . . Az hirlik, hogy Pápa városa a közélel­mezést állóharcokkal biztosítja. Az hirlik, hogy Pápa városa a hus- és zsirfrontot erősen tartja. Az hirlik, hogy dr. Antal Géza orsz. kép­viselőnk városunkban a jótékonyság hadosztályát vezeti. Az hirlik, hogy a polgármester a köz­ügyeket egyelőre a tartalékfrontba helyezte és jelenleg csak az élelmezési frontot védi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom