Pápai Közlöny – XXV. évfolyam – 1915.

1915-05-02 / 18. szám

is, egyebet se csinál, mint haditerveket. Azaz hogy mégis csinál. Szidja az újságot. Az istenek fölényével jelenti ki. hogy minden szó, a mit leírnak, vagy szamárság, vagy hazugság és éppen ezért soha a kezébe nem vesz egyet se. Ez némileg logikátlanul hangzik. A ki nem olvas újságot, az nem tudhatja, hogy mi van benne. De legyünk méltányosak és őszinték. Bősz ur nem logikátlan, csak tévesen vall. Nemcsak a kezébe veszi az újságot, hanem végig is olvassa. Sőt nemcsak azt olvassa el, a mi benne van, hanem azt is, a mi nincsen benne. A . mi a sorokban van, azt nem min- j dig érti meg: de értelmező képes- j sége a sorok között nagy, sőt vad •csodákat produkál. Muszáj elolvasnia. Mert a mit tud, azt az újságból és csak az újságból tudja. Mi az oka tehát, hogy oly szeretetlenül fizet? Hogy hála és köszönet helyett szitokkal, leszólással, hitetlenséggel és meghazudtolással fizet? Ez a kérdés azért nehéz, mert a felelet anyaga túlságosan gazdag. Az egyik dühös, mert a hir más, mint a melyre ő szomjazott. A másik: mert kevesebbet mond, mint a mennyire ő kiváncsi. A harmadik, mert az események nemcsak azt nem respektálják, a mit ő magának kilátásba helyezett, de azt se sietnek igazolni, a mit tisztelői meghitt körében, saját külön, eredeti, de minden kétségen fölül álló értesülései alapján mint már megtörtént tényeket adott elő és becsületszavával is szentesitett, | Nagyon természetes, hogy mind dühös és természetes az is, hogy mind között a legdüliösebb : a pesszimista. Ez a kellemes ur már a gyönyörű fekete mája alapján is bizalmatlan és sirlátó. Az újság pedig igen természetesen sohase lehet se pesszimista, se hitevesztett, se rémlátó. Az ellentét tehát eredendő. Ma élesebb, mint volt a háború indulásakor. Akkor ugyanis a fekete máj még nagyobb szabadságot élvezett. A pesszimista mint termékeny ós fáradhatatlan rémhirnök tombolta ki magát. De ez a fekete szüret elmúlt. Veszedelmes szórakozás lett, Nagyon hamar pénzbe, sőt egyébbe is kerülhet. A kitombolásnak módot ós területet kellett változtatnia. Az uj mód és uj terület: az újság. Minden elvetélt rémhirért agyonütni tiz olyat, a mi nem rém. Minden torkon fagyasztott hazugságért ledöfni tiz hirt, a mi igaz. Az elnémított hazugság-ütegek fortyogása ez az ártalmatlan, de sértő és ostoba okvetetlenkedés. De a ki tagad, a ki jobban tud és a ki egészen mást, vagy többet tud, természetesen szintén valamely forrásra van szüksége, a melyből a fölöttességét, a cáfolatát és a tájékozottságát merítette. Fedezékre, a melybe be.lébujhatik. Tamaszra, a melynek a hátát vetheti, A „rendkivül beavatott vezérkari káplár" hónapokon át mint igen hiteles kisujj szerepelt, de már nagyon ki van kopva. A Három Rozmaring törzsvendégei se hisznek többé benne. A sebesült tisztre is bajos már hivatkozni, mert mindenki tudja, hogy a sebesült tiszt nem fecseg és nem mond se hazugságot, se csacsiságot, így lett Bősz ur regeforrása: a külföldi lap. Az ostobaság ellen az istenek is hasztalan harcolnak, de azért az ostobaságot nem kell mindenhatónak tisztelni. Fölösleges, hogy az újság érzékenykedjék, de mi sem állhat a természetetői távolabb, mint az érzéktelenség. A fölényeskedő ostobaság nem hajópáncél. Bősz urnák rettenetes napja lenne az, a mikor az újságok csak egyszer is az ő gusztusa szerint cselekednének. Ha az igazság helyett, a mit ő egy czézári gesztussal int le, olyan dolgokat Írnának, a milyeneket ő szopkodott régebben a beavatott káplár kisujjából, mostanábau pedig a rio ele janeirói Kis Hitelesből, ^kkor Bősz ur nagyon sárgán támolyogna ki a kávéházból, vagy a Három Rozmaringból és ugy belébujna az első egérlyukba, hogy nem kukoricával, de tiszta búzával se lehetne onnan többé előcsalogatni. KARCZOLAT a mult hétről. Valami készül! Ez a jelszó lesz most hangoztatva uton-utfélen, főleg hangoztatják, ezt a kávéházi Konrádok, kik — amint ők mondják — nemcsak a magyar és osztrák lapokat, de a külföldi lapokat is szokták olvasni, és abból azt böngészték ki, hogy „valami készül". Ha kérdezzük tőlük, hogy honnan jutnak hozzá ellenséges országok lapjaihoz, azt felelik, idegenből hazakerülő utasok hoznak magukkal egy-egy francia, angol vagy orosz újságot. Az ilyen lap azután kézről-kézre jár, mindenki megbámulja, mindenki keresi az újdonságot, jobban mondva a hazugságokat, az absurdutnokat, a ferdítéseket és a költött győzelmi híreket. A mult napokban is kézhez: kaptunk egy ilyen abszurdumokat hirdető elfenségea lapo-t. A lapot illetékes kezekbe tovább adtuk, amelynek hírei és okoskodásai, már úgyis idejüket multák, amennyiben homlokegyenest ellenkezett a már megtörtént tényekkel. Ezekből a hírekből azután jönnek életre a csodabogarak, melyek azután a kávéházi Konrádok között pertraktálva, lesznek és erre azután ki lesz adva a hivatalos jelentés, hogy „valami készül." Annyit most már azonban tényleg konstatálni lehet, hogy minden külföldi újság a maga Ízlésére gyártja a hazugságokat a saját boszorkány konyháján és ebben a formában eteti meg esetleg a kefét — mondjuk még a mi pesszimistáinkkal is. A mostani „valami készül" szinte egy ilyen külföldi még pedig orosz újság révén került napirendre. Azt meg kell adni, hogy az orosz újság legalább a felét elösmeri egyszer-másszor a vereségeknek, mig a többiek még a vereségüket is győzelmükkel takargatják. A „valami készül" egy legújabban megjelent orosz jelentésből lett kihámozva. A dolog ugyanis abban kulminál, hogy szeretnék tudni, hol van Hindenburg, mit csinál Hindenburg, mit tervel Hindenburg? Érzik és maguk is bevallják, hogy valamit szimatolnak, valamit éreznek, valamit sejtenek, csak éppen azt nem tudják, hogy honnan, hogyan és milyen mértékben üt reájuk a muszkákat ölő generális. Hol van Hindenburg ? Mit tervez Hindenburg? Ez a kérdés nemcsak az orosz sajtóban kering napok óta, de egész Európa kiváncsi reá. Mint a hogy a mesebeli óriás mondogatta hazajövet, hogy emberszagot érzek, ugy érzi az ellenség is, hogy „Hindenburgszag" van a levegőben. Hindenburg! Hiszen nem is muszáj annak okvetlenül Iíindenburgnak lenni, de az orosznak a tapasztalt váratlan és hatalmas csapások eredetére csak egy neve van a szótárában amely rettenetes napot jelent ós ez Hindenburg neve. Most is érzik, szimatolják, hogy Hindenburg valahol van, valami nagyot tervez és ez reájuk nézve egy ujabb rettenetes katasztrófát jelent. Olyan ebben az érzésben a muszka hadvezetőség, mint a garasatlan ember, a ki bement a vendéglőbe fejedelmi vacsorát enni, amit nem tud kifizetni. Tudja jói, hogy a nóta vége az lesz, hogjr ki fogják dobni, csak azt nem tudja, mit fog ez a kidobás eredményezni. A nyakát vagy a lábát fogja-e kitörni, vagy esetleg szerencsésebben is sikerül a kidobatása: kékenzölden bár és bicegve, de töretlen csontokkal. Es az ilyen állapotban az a bizonyos ember halkan azt rebesgeti magában^ „Istenem! Bárcsak már ki volnék dobva! Nekünk is az az érzésünk, hogy valami nagyobb akció készül ezen a téren. Nekünk is az az érzésünk, hogy Hindenburg valahol van, valamit tervez és előkészít valamit, aminek az lesz a vége, hogy az orosznak már nem kell halálos aggodalmak között találós kérdésekben törni a fejét. Meg fogják nemsokára tudni amire kíváncsiak, hogy hol van Hindenburg és hová akar ütni. Ezért járja mostanában uton-utfélen az a nóta, hogy : Valami készül! Frici.