Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-10-25 / 43. szám

xxiv. é-c-ieoisr&im.IPÓTpa, 1914. o3s:-fcó"b©X' 26. 4:3. szá.-m PAPAI KÖZLÖNY Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó: POLLA'f §EK FRIGYES. HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel Ármin könyv- és papirkereskedésóben. Ne csüggedjünk! A háború első napjaiban olyan lelkesedés töltötte el az emberek szivét, hogy boldogok voltunk remélhetni, miszerint ez a lelkesedés és a vele járó áldozatkészség a háború tartama alatt állandó marad s a közönség nem fog beleunni a jótékonyságba. Mi mérlegelni tudjuk a közönség áldozatkészségét, mi tudjuk, hogy ed dig is igen sok jó cselekedettel bizonyította be a pápai közönség hazafias készségét, de — sajnos <— azt is tudomásul kell vennünk, hogy a közönség kimerül, a közönség megunja azt a nagyfokú jótékonyságot s a lelkesedés lanyhulásával alább száll áldozatkészsége is. Pedig sem a lelkesedés lanvhulá sára, sem pedig a jótékonyság meg unására nincs ok. Most van csak igazán értelme a lelkesedésnek, amikor dicsőséges hadseregünk egymás után aratja fényesebbnél fényesebb diadalait, hogy e diadalokkal biztosítsa a jövö évtizedek békéjét és nyugalmát. Egy panaszos levél érkezett hozzánk, amit annyival is inkább ismertetünk a közönséggel, mert annak tartalma, ha szigorú is, — de igazság ! A levél a' következőkép hangzik : „A háború első napjaiban a tulságig vitték a hazafias jótékonyság gyakorlását, aminek sajnos következménye lett, hogy ebbe a túlzott jóté konyságba a közönség beleunt s ma már csak egypár álhatatos asszony áldozatkészségében és tevékenységében merül ki a Pápa városi hazafias jótékonyság. Az első harctéri sebesülteket ugy fogadták, mint a Messiást és most már eltompult érzékkel fut végig a közön ség szeme a bekötözött tagu, katonaruhás embereken. Én akceptálni tudom azt a véleményt, hogy nincs mindenkinek mód jában a végletekig gyakorolni a jótékonyságot, mert bizony most már sok családnak a fögondolata, hogy a nyo moruságos viszonyok között, hogy biztosítsa a maga megélhetését, — már adni nem tud. Igen ám, csakhogy igen tekintélyes még azoknak a száma, akik tudnának adni, de nincs kedvük, vagy megunták az adakozást és lehetnek olyanok is, akik azt gondolják, hogy néhány koronával, vagy egy-két ruhadarabbal lerótták a haza iránti összes kötelességüket. Nem, — ez igy nem áll! Senki nem rótta le a haza iránti kötelességét idehaza és nem is róhatja le addig, míg a háborúnak vége nem lesz. Mert ugy-e bár, ha az a katona kiáll a harctérre s egy csatát szerencsésen megviv anélkül, hogy megsebesülne, ugy-e bár az még nem jöhet haza, mondván : én eleget tettem a hasának, most álljon ki más helyettem ! Ugy-e bár, az a katona nem hagyhatja el a harcteret addig, míg meg nem sebesül, — a vérét nem hullatja, söt még azután is vissza kell mennie a felgyógyulás után. Éppen igy az itthonmaradottaknak. Egy-két adománnyal nem lehet leróni a haza iránti összes kötelességünket, hanem állandó hazafias tevékenységgel és áldozatkészséggel kell szolgálnunk a hazát. Sebesült katonák panaszkodnak, hogy a közönség már nem törődik velük, feléjük sem néz, pedig eleinte valósággal ostrom alatt tartották a kór házakat. Ugyancsak a sebesült katonák mondották el azt is, hogy Ausztriában mennyivel szívesebb a közönség még most is a sebesültekhez, mint Magyarországon. Hja, az osztrákok lelkesedése nem szalmaláng, lassan gyul ki, de azután sokáig ég. Kérem a Szerkesztő urat, közölje a „Pápai Közlönyében a közönséggel, hogy a katonák panaszkodnak a közönség elhidegülése miatt, — karolják fel ismét őket és melegítsék fel betegen töltött napjaikat, mert ennyit legalább is megérdemelnek azoktól, akikért a sebeket kapták." Eddig a levél. Azt hisszük, ebből az őszinte hangú levélből mindenki értett s a csüggedök ismét erőre kap nak, bebizonyítandó, hogyha a lelkesedésünk szalmaláng is, de szalmánk is van elég, ami azt a lángot táplálja. Igy is kell ennek lenni. Csak ne engedjen perzselő hevéből a lelkesség, ne csüggedjen el a hit, ne lankadjon az erő, ne haldokoljon el a nekibuzdulás, ne legyen hunyó zsarátnok a lobogó tüzlángból. A mindent próbára tevő, nehéz, nagy napok még ezután következnek reánk s szükség lesz talán a legnagyobbra, amit honfisziv adhat. Adjuk oda azt is; ha kell, hát erőnk végső megfeszítésével, hittel, lángolással; ne várjunk hivó szóra, adjunk oda mindent és mostan. Minden áldozat, minden adomány és segítség a haza oltárán pénzben, munkában, verejtékben, szenvedésben egy-egy sugara lesz majdan a győzelem napjának, mely a kötelességtudó, nagyra hivatott Pápára és boldog, szabad magyar nemzetre ragyogja le enyhe, meleg fényét. Ne csüggedjünk ! a Elkövetkezett a nagy leszámolás órája ! A germán és szláv faj véres tusája uj fejezetet nyit meg a világtörténet könyvében. Vitézeink döntő diadalai egy békés, boldog jövőt, a haladás, a vagyonosodás ragyogó napjait, vesztett csatáink a megsemmisülést, ezredéves állami létünk pusztulását jelentik. Ezekben a világtörténelmi jelen tőségü napokban tehát mindnyájunknak a legnemesebb hazafiúi erényekben kell tündökölnünk. Mig vitéz katonáink a. hadi fáradalmak közepett diadalról-diadalra viszik harci lobogóinkat, addig az itthonmaradottaknak is buzgón és kitartóan kell teljesiteniök kötelességeiket. Mindenekelőtt megsebesült vitézeink fájdalmát enyhítsük jótéteményeinkkel. Akik életüket tették kockára érettünk, azok méltán megérdemlik, hogy elhalmozzuk őket hálánk és szeretetünk minden jeleivel. Gyöngéd női kezek minél több puha fekhelyet készítsenek nekik s halmozzák őket a gondos anya minden figyelmével. De ne feledkezzünk meg a hadbavonultak családtagjairól sem ! Akiknek munkás kezébe a polgári foglalkozás szerszámai helyett most a legfőbb hadúr parancsa öldöklő fegyvereket nyomott, nem gondoskodhatnak elhagyott gyermekeikről, elaggott szüléikről és egyébb hozzátartozóikról. Azok most mindnyájunkért harcolnak, hátrahagyottjaik tehát mindnyájunknak a hozzátartozói s becsületbeli kötelességünk, hogy helyettük ezekről most mi gondoskodjunk.