Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-08-09 / 32. szám

Az i Dr. Antal Sása orsz. ur Lélekemelő volt az a lelkes tüntetés, mellyel a pápai hazafias közönség a háborús híreket fogadta, bámulatra méltó volt az a lelkes hangulat, melyet a harctérre távozó katonáink tanúsítottak. Aki a Pápa utcáin végigrobogó, végtelen hosszúságú kocsisorokat végignézte, láthatta a fiatal és középkorú honvédek arcán a jókedv, a lelkesedés tüzét fellobogni, de nem fe dezhelett fel senki köztük olyat, kinek szeme, arckifejezése félénkségét, csüggedést tükröződött vissza. Hangos énekszóval hagyták itt házitüzhelyüket, feleségüket, gyermekeiket, a biztos viszontlátás reményében, mintha lakodalomba mennének. Az embernek szive sokszor megsúgja a közel jövőt, nekik is mindnyájuknak szivük sugallta, hogy a győzelem szellője fogja lobogtatni zászlóinkat, azért nem vett leikükön a csüggedés, a reménytelenség erőt. Mi is a győzelem reményében várjuk az ö visszatérésüket, a viszontlátást, de addig, mig ők érettünk vérüket hullatják, tegyük meg mi is irántuk tartozó kötelességünket, tegyük meg az előkészületeket az ö fogadtatásukra, hogy majd akkor a győzelem örömpoharába ne vegyüljön keserű üröm, ne folyjanak a visszatérő hősök könnyei, me lyeket az itthonmaradottak és a maguk nyomorúsága sajtolna ki szemeikből. A harctérre induló véreink jó része habozás, megfontolás nélkül követte a király és haza hivó szavát, — egy sincs köztük, ki kibúvót keresne kötelessége teljesítése alól -—, nem is gondolhat arra, hogy a gabona egy része még keresztekben fekszik a mezőn, vagy kicsépeletlenül asztagokban és csűrökben, inert nincs elég munkáskéz, mely a gabona behordásánál és kicséplésé nél segítséget nyújtson. Ki vagyunk téve tehát annak a veszélynek, hogy a gabona nagy része a mezőn kicsírázik, vagy elrothad, vagy legalább is a szem jelentékeny része kihull, hogy nemze tünk legjobbjai, a csatából visszatérő győztes hősök Ínségnek néznek elébe, az egész magyar társadalomnak pedig a drágaság válságán kell keresztül evickélni, — ha ideje korán okos előrelátással meg nem előzzük azt. Mert rendszeres hatósági és társadalmi munkával a drágaság és népínség rémét visszaűzhetjük sötét odújába. Az alamizsnanyujtás nem tekinthető rendszeres társadalmi munkának, hanem az igazi társadalmi segélyakció, mely a munkáshiánybari szenvedőknek munkást, a munkaalkalmat keresőknek munkát ad. A földbirtokosok, nagybérlők, a rationális gazdálkodást folytató középbirtokosok redukált számú munkásaikkal is elvégzik — bár lassabb tempóban — munkájukat, de ki végzi el a mezei munkákat, hol a családfenntartó hazulról a zászlók alá sietett ? Arról kell tehát gondoskodni, hogy ilyen kisbirtokos családok, hol az otthonmaradt gyámoltalan asszony és kiskorú gyermekek maguk nem végezhetik el a cséplés és betakarítás munkáját, sem falujukban elegendő munkást nem találnak, a hatóságok és a társadalom közbenjöttével viszonyaiknak megfelelő bérért munkáskezekre szert tehessenek. Ez a társadalommentö munka nem is lenne olyan nehéz, nem is kerülne olyan sok fáradságba. Minden községben a jegyző a szolgabíró rendeletére összeírhatná, hány és milyen munkáskézre volna szükség. Minden legközelebbi városban alakuljanak néptanítók, tanárok és egyetemi hallgatók közreműködésével népsegítő irodák, melyek viszont számbavegyék az ipar és kereskedelem teljes pangása folytán munkaalkalmat nélkülöző iparosokat, iparos- és kereskedősegédeket és ily módon legyenek közvetítők azok között, akiknek a munkához kedvük van és azok között, akik munkáskezekben szűkölködnek. A segély ezen módja nem kergeti senki arcába a szégyen pírját, nem szégyenít meg senkit koldusalamizsnával, — mert jobb érzésű ember kezét égeti az alamizsna és inkább koplal, mintsem kérjen —, e mellett nem kerül sem sok pénzbe, sem sok fáradságba. Okos társadalmi akciónak nem lehet a célja, hogy koldusokat neveljen, hanem hogy a munkaalkalmat keresőket munkához, a munkásokban hiányt szenvedőket munkásokhoz juttasson. Értünk, hazánkért, tűzhelyünkért harcoló vitéz testvéreink arcán a harci TÁRCZA. -^o Egy pontos hivatalnok. Irta: SALAMON JÓZSEF. (Folytatás és vége.) Éjfél után két óra volt, amikor Gottlieb haza került. Valami társaságba keve redett, ahol tudták, hogy szereti a potyát, hát jól leitatták, lefeküdt és alighogy le hunyta a szemeit, máris elaludt. Délelőtt tiz óra volt, amikor fölébredt. Volt a szobájában egy óra, amelyiken, ha járt volna, megnézhette volna, hogy hány óra, de mivel nem járt, hát igy nem tudhatta soha, hogy mennyi idő lehet. (Neki pedig nem volt órája, mert hiszen azért pénzt kellett volna kiadni.) Azért hagyta meg Gusszmannénak, midőn kivette a lakást, hogy minden reggel fölkeltse, mert már akkor látta, hogy a falióra nem jár, a hivatalból pedig nem akart elkésni. Gusszmanné teljesítette is pontosan ezt a kérést egész a tegnapi napig, de mivel Gottlieb tegnap megtiltotta neki, hát máma már nem kopogott. Mikor Gottlieb fölébredt, hát persze, hogy világos volt, de mivel Gusszmanné még nem kopogtatott neki, hát azt gondolta, hogy alhat még tovább. Persze ő eifelejtette, hogy tegnap mérgében megtiltotta neki, hogy kopogjon. Tehát a fal felé fordult és hortyogott tovább. Délután két óra volt, amikor újra fölébredt. Kinézett az ablakon és elhatározta, hogy fölkel. Most már eszébe jutott, hogy tegnap megtiltotta Gusszmannénak, hogy fölkeltse, hát arra gondolt, hogy most majd megmutatja neki, hogy ő költögetés nélkül is fel tud kelni nyolc órakor. Mert azt hitte, hogy még nincs több nyolc óránál. Fölkelt, megmosakodott, felöltözködött, azután kinyitotta az ajtót és kiszólt Gusszmannénak : — Gusszmann néni, kérem a reggelit. Gusszmanné a konyhában irtózatosan elkezdett nevetni és megjelent az ajtóban. — Jó reggelt, Gottlieb ur 1 Föl tetszett ébredni? — kérdezte gúnyosan nevetve. — Fel bizony! — felelte büszkén Gottlieb. — Pedig két óra is lehetett már, amikor hazajöttem és nem is zörgetett. — Hahaha! — nevetett Gusszmanné. — Mit nevet? — kérdezte dühösen Gottlieb. — Hozza be inkább már a reggelimet. — Tessék? Hahaha! Talán az uzsonnát tetszik gondolni? —- Miért? Talán már elmúlt nyolc óra ? — Tessék ? Hehehe! Hogy elrault-e már nyolc óra? — Igen, — mormogta durván Gottlieb. — Hihihi! Dehogy mult, még csak fél három van. — Hiszen már elég világos van és igy csak egy fél óráig aludtam volna ? — Hohoho! Dehogy fél óráig! Hát csak nem azt gondolja, hogy reggeli fél három van ? Höhöhö ! — Hát talán csak nem . . . — De igen, délutáni fél három van, — vágott közbe Gusszmanné. — Hát akkor miért nem keltett föl reggel?! --ordított rá mérgesen Gottlieb. — Hiszen megtiltotta, — felelte nyugodtan Gusszmanné. — Persze, hogy meg, de nem azt, hogy reggel nyolckor ne kopogjon, hanem ... — Hanem, hogy egyáltalában ne kopogjak, — vágott megint a szavába Gusszmanné nevetve. — Szerencsétlen asszony! Mit tett velem ? Hiszen elcsapnak a hivatalból! — Dehogy csapják. — Honnan tudja? — kérdezte izgatottan Gottlieb. — Tudom. — Honnan? — Onnan, hogy reggel kilenc órakor már volt itt egy hivatalszolga, de nem engedtem be, hanem azt mondtam neki, hogy beteg és alszik. Most tehát ahelyett, hogy az irodába sietne, ami már úgyis későn volna, menjen el egy doktorhoz és kérjen tőle bizonyítványt, amivel igazolhatja, hogy