Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-06-28 / 26. szám

métermázsa) ötször annyit vesz föl, mint egy kétlovas kocsi; egy-két pót waggon akasztható is a motorhoz s akkor egy szállitásra 10—15-ször annyit teljesítünk az autóval, mint fogaton; nem számítva a közlekedés gyorsaságából előálló hasznot, a fuvarozási költség leszállhat a mostaninak —Wre, ha az üzemköltség változatlan marad. Ennek az üzemnek előfeltétele azonban egy rövid, 2—3 kilóméteres mezei ut feltöltése ; a sávolyi homokbányától a gyimóti országútig. Ma, amióta a Sávoly parcellázva van, a Sávoly vadászati jogának bér letét fordítják az érdekeltek utkészitésre. Helyi buzgóságból azt Jilek igazgató tanító ur, k. barátom, kibérelte 600 koronáért; de mikor lehet az egész Sávolyt utakkal ellátni évi 600 K-ból? Itt jöhetne a város támogatására a sávolyi telepeseknek, autójával, kőbányájával, talán olyanformán, hogy az utat ezen a 2—3 kilóméteren a földtulajdonosokkal közösen csináltatná a város, ugy, mint most az aszfalt gyalogjárót, 2/

s és 7, arányban. A Sávolyból nyerendő homok árának leszállítása volna igy az elkészült ut egyik követ kezménye, ami az építkezést tenné olcsóbbá, — a sávolyi ingatlanok értékét pedig emelné. Ilyen irányban csináltasson a v. tanács hozzáértő emberekkel calculatiót, akkor hamarább megtalálja a számítását. Ha ez a számítás csakugyan reális, amit látatlanban meg nem Ítélhetek, ezért közölni kellene, hogy hozzászólhassunk, — még két kívánságom volna, melyek figyelembe vételét kérem, szinte közérdekből; az egyik a szakismeret kérdése: ne kapjon ilyen közhasználati gépjármű vezetésére jogosítványt csak az, aki igazolja, hogy elvégezte az e célra a belügyminiszter által szervezett tanfolyamot. A másik, hogy ezen drága, sok pénzbe kerülő, de tisztességes kenyeret nyújtó pályára a szakismeret után elsősorban helyi illetőségüeket alkalmazzunk s az alkalmazottakat ne ugy fogadjuk fel, mint újévkor a cselédeket, de vagy szerződéskötés, vagy pályázathirdetés utján. Amiről szinte számot kellene adni a nyilvánosságnak. Sarudy György. Egy kereskedő naplójából. Közeledik az ideje annak, hogy bezáródnak az iskolák kapui és a végzett növendékek kirajzanak belő lük az életbe, hogy ott elhelyezked jenek. Ez az elhelyezkedés a mindinkább differenciálódó viszonyok kö zött mind nehezebbé válik és igy a pályaválasztás is nemcsak a szülőknek, de magának az ifjúságnak is egyik legnagyobb problémája. Még a legkedvezőbb viszonyok között, ahol nem jön tekintetbe az a körülmény, hogy az elhatározásban döntő faktor legyen az: minél hamarább, minél többet keresni, a legnagyobb kérdés az, hogy vájjon a szerényebb, de biztosabb exisztenciát válasszák-e, vagy a bizonytalanabb, de jobb chanceokat ígérőt. Ebben a tekintetben sajnálatos az a különös magyar tendencia, hogy általában inkább a szerényebb, de biztos hivatalnoki pályára esik a választás a szabad pályák helyett. Ezen semmi felvilágosítás, vagy szép szó nem változtat mindaddig, mig a szabad pályákon való boldogulás alapfeltételei a közviszonyokban lényegesen nem javulnak. Végeredményben minden szabad pályán egyenlőek a boldogulás kilátásai. A siker mértékét az egyéni rátermettségen kivül azok a külső, sokszor véletlen körülmények szabják meg, amelyeket a speciális adott viszonyok eredményeznek. Nagy általánosságban az egyéni rátermettség tekintetében az eltérések egyénenként sokkal kisebbek, semhogy nagyobb tömegek elhelyezkedésénél figyelembe vehetők volnának. A sikerben legelsősorban nem a szellemi képességek a döntők, hanem inkább a jellem; tehát éppen az a faktor, melynek képzése a jelenlegi magyar iskola-rendszer mellett úgyszólván figyelembe sem jön. Szorgalom, lelkiismeretesség, precizitás, judicium, főleg a körülményekhez való alkalmazkodni tudás és amellett férfiasság, bátorság. A közfelfogás csodálatosképpen ellenkezőleg ítél e tekintetben és talán aránylag elég számos pályatévesztésnek nem utolsó magyarázata ez a körülmény. Különösen áll ez a kereskedelmi iskolákból kilépő ifjúságra. Ha nem sikerül valamely biztos hivatalban — banknál, biztositónál, vagy nagyipari vállalatnál — mibdjárt az iskolából, erős protekció segítségével, álláshoz elfogy a bor, csak rendeljetek, majd én kifizetem. Sietve kiléptem az ajtón. A kerten keresztül egy szük kis utcába jutottam, ahol majdnem szaladva folytattam utamat. Senkivel nem találkoztam. Lihegve értem a temetőbe. Egyenesen a kriptához mentem. Körülnéztem, nem láttam senkit. Lementem. Eleinte remegtem, de később megbátorodtam. Misztikus fény árasztotta el a kriptát. A hold éppen az ajtaja fölött sütött. Óvatosan mentem le, mert nem voltam benne biztos, hogy Kovács ott van-e már. Nem volt még ott. Ekkor kivettem a koporsóból a lepedőt, mngamra teritettem, belemásztam a koporsóba, amit kissé nyitva hagytam, hogy lássam, mi fog történni. — Igy ni, most már jöhet, — gondol tam magamban. — Megállj csak, elveszem én most a kedvedet. Nem fogsz te többet dicsekedni senkinek a bátorságodról. Ekkor hallgatódzni kezdtem, mert ugy hallottam, mintha zörgött volna valami. O volt. Én lélegzetfojtva figyeltem. Végre kezdett közeledni a koponyák felé. Mikor odaért, egy pillanatig habozott, azután fölvett egy koponyát és amikor távozni akart, igy szóltam hozzá túlvilági hangon : — Mit csinálsz, ember?! Hirtelen összerezzent és visszatántorodott, de eszébe jutott, hogy nem szabad gyengének lennie, összeszedte minden ere jét és távozni akart. — Tedd le azt a koponyát, mert semmi közöd hozzá! — mondtam neki ismét túlvilági hangon. Nagy lelkifurdalások között letette a koponyát és felvett egy másikat. — Az sem a tied, tedd le azonnal ! Újra visszatántorodott. A lábai remegtek. Félve körülnézett, azután kimeresztette szemeit és visszahátrált a koponyákhoz. A koponyát visszatette és egy harmadikat vett fel. Amikor két lépést tett, újra szóltam: — Tedd le azt a harmadikat is és távozz e helyről, mert megbüntet az Isten! Újra verejték ütött ki homlokán. Elfordította fejét, nem mert arra nézni, hon nan a hangokat hallotta és felszaladt a lépcsőkön. Én gyorsan kimásztam a koporsóból, a lepedőt magamon hagytam és utána indultam és láttam, hogy Kovács hátra nézett s knikor észre vett, teljes erejéből elkezdett szaladni. Én meg, mint kísértet, utána. A lepedőtől nem igen tudtam szaladni és sokkal később értem a korcsmába, mint ő. Éppen akkor nyitottam be, amikor Kovács nagyban dicsekedett, hogy itt, van ám a koponya és ott mereven állva, megfenyegettem Kovácsot. Persze, nemcsak Kovács, hanem a többiek is megijedtek, inert arra nem gondoltak, hogy én lepedőbe fogok visszatérni. Kovács megbotzadva elfordult tőlem. — Hiába fordítottad el a fejedet, — mondtam neki még mindig túlvilági hangon — mert már úgyis rád ismertem. Te vagy az a vakmerő tolvaj, aki ezelőtt pár perccel ellopta az őrizetemré bizott Kovács Gyula | koponyaját! Ekkor mereven rám tekintett. Egészen elfelejtette, hogy az apja hol lett eltemetve, mert ugy vettem észre, elhitte, hogy az édes apja koponyáját hozta el. — Nem félsz az Istentől ? Mire szükséges neked az apád koponyája I ? — mondtam neki újra, hogtf még biztosabban elhigyje, hogy az apja koponyáját hozta el. Megtántorodva nézett maga elé. — Az apám kopo . . . — Igen, az apádé! Bánd meg a bűnödet és vidd vissza a helyére, mert apád lelke már panaszra ment az Istenhez. Egy pillanatra meglepte ez a vád és mintha a villám csapott volna belé, ott láthatta maga előtt az édes apja bosszúért kiáltó lelkét,, mert nagy lelki küzdelmekkel felkapta a koponyát és hozzám akarta vágni, de amikor reám tekintett, megborzadt, arca lángba boralt, szive erősen dobogni kezdett és elejtette a koponyát, ami ezer darabra törött. Iszonyú volt nézni a vonagló, gör' csös rángatódzását. Szivéhez kapott, de az