Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-06-07 / 23. szám

nem tudom, csak arról hallottam, hogy a holt Bakonyérnek, meg a sok, többnyire üres sáncnak sok ellensége van, be akarják temetni. Azt is láttam, most vizfogáskor, inert érdekes nézni mindenfelé az élénkséget a Tapolcamedrében, — hogy a papmalomnál két nagy agyagcsö van lefektetve a Tapolcától a Hungária telepig ; mint hallottam, a Tapolcavizére azért van a műtrágyagyárnak szüksége, mert a Bakonvér nem mindig ad vi zet —, a gyárnak pedig állandóan szüksége van vizre, kazánfütésre, amint nekem mondották. Elég az hozzá, hogy a Tapolcaviz, a felvilágositás szerint, az egyik csövön lefolyik a Hungária telepre, a másik csövön visszafolyik a telepről megint a Tapolcamedrébe, miután lehűtötte a kazánokat. Én elhiszem, hogy a Tapolcavize> városunk területén, ahol csatornába szoritották, megszokta az abrikhtolást, tud folyni lefelé és tud felfelé, ha parancsolják, — egy darabig, a mig nyomják, szorítják —, de magától, lévén viz, nem megy a hegynek; a Hungária, meg a városi tanács mégis ilyesfélét kívánnak töle; kívántak legalább, — mikor lemélyitették a Bakonyér medrét a gyár területén s mikor emiatt a viz lefolyása megakadt, méltatlankodtak s az alsó szomszédok kötelességévé akarták tenni a medermélyitést. Most már nem a szomszédok, hanem, ugylálszik, az egész város közönségének számlájára készül a szabályozás ; nézzük hát, miről lehet szó s mekkora költségről? A Bakonyér ered a bödögei hegyekben, 410 méter magasan a tenger szine fölött s beleszakad a Tapolcába a Hungárián alul, áthaladva a vasúti töltés alatt; itt a Tapolcamedre, tehát a beleszakadó Bakonyéré is, 136 méterre van a tenger szine fölött. A forrás és torkolat között tehát 274 méter a szintkülömbség ; u. e. távolság pedig, t. i. a forrástól a torkolatig, 202 km. vagyis az esés, kilóméterenkint 13 5 méter. Ez a nagy esés, vagy sebesség azonban csak Pápa határáig, 11 '8 km. utón tart; Pápa határában, 8'4 km. uton már csak 2'fí méter kilométeren kint, majd annyi, mint a Tapolcáé (2*2 méter). Az egyforma esés

} egyforma sebesség körülbelül ott kezdődik, ahol a Tapolca is, a Bakonyér is mesterséges mederben, csatornában kezd folyni. Hol akarják hát a Bakonyér medrét szabályozni? Mért akarják a közérdekből készült csatornák rendezését megbolygatni ? a város közönsége javára szabályozott vizeket a közönség megkárosítására eszközül használni? Hát ezért volt valamikor gavallér és jó számító is az az Esterházy, aki a tó bűzhödt vizét csatornába, töltés közé szorította, hogy a törpe utódok — elrontsák a töltéseket, azon a cimen, hogy ök gyáripart pártolnak ? Sarudy György. SCHWACHMÚR cipészműhelye n Pápa, Rákóczi-utca 34, sz. J| Tanitsuk-e a latin nyelvet ? Amig a közoktatásügyi minisztériumban a hivatalos körök a megszokott titokzatossággal dolgoznak a középiskolák reformján, teljes tájé kozatlauságban hagyván terveik felöl még a szakköröket is, a magyar tanárság eddig úgyszólván tétlenül ült s ők, a kérdés leghivatottabb ismerői, csak bizonytalan óhajokban nyilvánították véleményüket. Annál feltűnőbb s merész szókimondásával, lesújtó igazságaival annál nagyobb jelentőségű az a könyv, amely csak a napokban hagyta el a sajtót és a középiskolai reform eszméjével foglalkozva, hatalmas, erőteljes ökölcsapásokkal halomba dönti a középiskola korhadt oszlopait s százszor újra és újra meszelt, de belső repedésekkel tele falait. „Tanitsuk-e a latin nyelvet ?" E cimen adta ki Vekerdi Béla főgimn. tanár a középiskola reformjával foglalkozó vaskos könyvét. Őszintén, nyíltan mondja ki, hogy az egész középiskolai rendszer alapjában és részleteiben rossz, azon toldozgatással nem, csak teljes eldobásával s egészen uj rendszer felállításával lehet segíteni. A középiskolai nevelésnek, mint bármely nevelési rendszernek, egy szempontból szabad csak kiin dúlni s ez a szempont: a gyermeki boldogság, mert minden nevelési rendszer végső célja gyanánt csakis az egyéni boldogság elérését tűzheti, Ezzel szemben, mint tanár, taÉM törölve az öreg. — Az apád vagyok, Anna! Nem haltam meg, hanem itt állok előtted és ha csak egy kis szeretetet is érzel irántam, segits rajtam valamivel, mert igazán elpusztulok. — Nem, maga nem lehet az én apám ! — felelte Anna és irtózva húzódott félre tőle. — Nem ? — kérdezte sirva az öreg. — Nem ! — válaszolta büszkén Anna. — De igen ! Én vagyok az apád, akit az előbb kidobattál az inasoddal. Ekkor Anna el akart menni, de mintha gyökeret vertek volna a lábai, meg se tudott mozdulni. Az öreg mikor kicsit már magához tért, csak akkor folytatta: — Jó! De megállj, leány, megbüntet ezért még téged az Isten. Mert uri nő lettél, hát engemet kidobatsz ? ! Nem ismered el, hogy az apád vagyok?! Hát kinek köszönheted, hogy ily jómódba jutottál ? Nekem ! És most azt mondod, hogy a te apád már meghalt 1 ? Hiszen, ha én nem vontam volna meg magamtól a falatot, akkor nem lett volna neked még egy tisztességes ruhád sem, mert dolgozni lusta voltál és akkor nem szeretett volna beléd az az ember, akitől megestél és akit most férjednek ne vezhetsz. Hiszen akkor most is ott lennél, ahol én, a koldusok között. Éheznél, fáznál, rongyos ruhákban járhatnál és koldulnod kellene menni, mert én már azt sem bírom. Kinek kellenél akkor ? Senkinek 1 Észre sem vennének. Mindenki kigúnyolna, kinevetne. A gyerekek megdobálnának és ezt mind meg kellene köszönnöd. Abból kellene megélned, amit ugy dobnának eléd, mint a kutyának szoktak . . . Egészen kikelve magából kiáltott rá: — Te . .. te . .. becstelen teremtés! Alighogy kimondta ezt a szót, már is megbánta. Letérdepelt előtte és sírva mondta: — Anna 1 Anna! Mondd, hát igazán nem ismersz meg, vagy csak nem akarsz, mert én koldus vagyok, te meg gazdag és szégyenled az urad ós rokonai előtt, hogy az apád vagyok ? Anna lehajtott fejjel hallgatta végig az öreg beszédét ós amikor befejezte azt, büszkén felelt: — Nem ismerem magát! — Anna! Hát még a szememben is elmered tagadni, hogy az apád vagyok ?! — Igen, mert nem az ! — felelte dacosan Anna. Az öregnek lehanyatlott a feje és nngy erőt véve ismét beszólni kezdett : — Jó, hát nem vagyok az apád, de te is vedd tudomásul, hogy, én is eltagadom, hogy a leányom vagy. Én pedig tudom, hogy el fog még jönni az az idő is, amikor szeretnéd, ha az apád lennék, de már akkor későn lesz, mert én már nem leszek... Eltagadod a szemembe, hogy az édes apád vagyok . . . Anna most már megbánta az eddig elkövetett tetteit és az előbb kimondott szavait, de, hogy ezt ne mutassa az apja előtt, (mert most már tudta, hogy az apjával áll szemben) büszkén, de nagy lelkifurdalások között igy szólt: — Igen ! — Nem ! Ezt ón nem tudom elviselni, — mondta magában az Öreg, de olyan hangosan, hogy Anna is meghallotta, aki igy szólt: — Hát tegyen róla 1 — Igen, teszek is, — mondta, sirvK az öreg. — És most mégegyszer kérdezlek: elismersz-e édes apádnak ?! Mert ... (ekkor már nem birt magával és torkon ragadta őt) mert ha nem, akkor itt a kezem között fogsz elpusztulni . . . Anna szabadulni akart apja kezeiből, de az oly görcsösen fogta, hogy meg sem tudott mozdulni, amikor fájdalmában elkiáltotta magát : — Segítség ! — Ne sikíts, — mondta az öreg — hanem a kérdésemre felelj, mert különben megfojtalak! Annyira szorította a torkát, hogy alig tudott már lélegzeni, de mégis azt mondta: — Nem 1 — Jól van ! — szólt az öreg. Most az izgatottságában azt sem tudta, hogy mit csinált. Teljes erejéből neki ment Annának és addig tusakodott vele, amig