Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-04-19 / 16. szám

Ha az ember végig megy ezen hely előtt s a lelki szemeivel oda képzeli a modern Ízléssel épített színházat, felvidul a megelégedéstől, szive hevesen dobog és büszkén hirdeti a képzeletbeli arany várat, melyhez hasonló fekvésűt kevés vidéki város tud felmutatni. Itt megvan egy szinház elhelye zésére megkívánt minden kellék, csak egy nincsen még, a hozzá való pénz. A városnak sok a kiadása, kevés a jövödelme, halaszthatatlan más építkezésre lenne szükség. A kórház, a csatornázás kérdése is napirenden van. Vájjon csak a vagyonos városok nak legyen szabad építkezni ? Egyes jólelkű emberek, nem is szólva az amerikai maecenásókról, egész más példát adnak. Bár a materializmus korát éljük, a létért való küzdelem, a határtalan pazarlást vágy, a feltűnési mánia, az urhatnámság kiölte az emberiség boldogságának alapját képező ideálizmust, nem hiszem, hogy a nagylelkűség teljesen kihalt volna. Kit az Isten olyan szép, hosszú élettel áldott meg, szűk családi körét meghaladó vagyonbirto kában van, jómódú rokonsága nem áhitozik az örökség után, ki egész életét a közéletnek áldozta, emelkedjen fel a köznapias tanácsadás sivár mezejéről, a dicsteljes, fenséges magas latra, ajándékozza házát a városnak azon megváltozhatatlan kikötéssel, hogy oda csak szinház építhető. Ezzel a nemes tettel meg lett oldva a szinházihely kérdése. A várost kisegíti anyagi helyzetét meghaladó gondtól, magának halhatatlan emléket szerez. Ha majd a szomszédságában épi tendö templom harangjai áhítatos imára fognak megszólalni, nemcsak a hivők lelkét fogja közelebb hívni Istenhez, hanem szép, ezüst hangja a legtávo labbi utódoknak is tudomására fogja adni a szomszédságban emelkedett cultura templom alapitójának hervadhatatlan érdemeit. Ha esetleg ezen sorokat olvassa, azon kérdést teszi fel, hogy ezen cikk irója, ha olyan jó tanácsot tud adni, miért nem áldoz maga is, válaszul az egykori szegény haldokló zsidó esetét fogom elmondani, ki utolsó perceiben ezreket hagyományozott a különböző egyleteknek. És mikor figyelmeztették, hogy hogyan adhat, mikor neki sincs, azt válaszolta : Hadd tudják, hogy volt akaratom és szivem. Nekem is van akaratom, de nincsen anyagi tehetségem. Dr. Lővy urnák ellenben van, mutassa meg, hogy van — szive is. K. Petőfi és Jókai szobra. ii. Közöljük a két buzgó szakember fejtegetését a „Dunántuli Protestáns Lap" 1913. dec. 21-i számából, a közönség tájékoztatására ; egyúttal felkérünk minden érdeklődőt, szóljon a kérdéshez, milyen szobrot állítsunk Pápán Petőfinek és Jókainak ? mellszobrokat, külön alapon, vagy diákszobrot, közös alapon ? A beküldött s röviden megokolt véleményeket összegyűjtve, érkezésük sorrendje szerint fogjuk közzétenni. A szobrok a mai szinház terére vannak szánva. A közlést megindítottuk Borsos István cikkével, most folytatjuk dr. Kőrös Endréével: „Hálával tartozom Borsos István i. t. barátomnak, amiért érdekes cikkével alkalmat nyújt nekem arra, hogy arról az ideáról, amit pár év előtt a Jókai-kör közgyűlésén megpendítettem s amit a közgyűlés nemcsak „megfontolás", de „annak idején megfelelő javaslattétel céljából" is kiadott az igazgatótanácsnak, pár szót ismét szólhassak. Az „annak ideje" ugyan még nem érkezett el, a kör igazgató-tanácsa ismételten elhatározta, hogy a gyűjtést folytatja, a tőkét gyarapítja, egyelőre a már megszokott módon a nagy estélyek jövedelmének felhasználásával, később esetleg ujabb, talán igenis: országos akció indításával, ámde ha messze is vagyunk még a kitűzött céltól, szívesen kapok az alkalmon, hogy e cél helyességének gondolatát mind erősebben plántáljam bele a köztudatba. Tetszett a Jókai-kör közgyűlésének az az idea, hogy Pápán ne a nagy regényírónak, ne a harcok Tyrteusának, de a két diáknak állítsunk szobrot, akinek tehetsége még csak most bontakozik ki a teremtő munka számára. Tetszett az idea, hogy mi az ifjú Jókait örökítsük meg, aki csak gyűjti még a benyomásokat, mikből müvei alakulnak, lelke mélyén sorakoznak az alakok, mik történeteiben valaha szóhoz jutnak, hogy meghassanak, könnyekre indítsanak. Hogy mi az ifjú Petőfit örökítsük meg, ki Pápán élte át a diákság minden örömével együtt első szerelmi csalódását is, kinek lelke mélyéből most kezdenek előtörni az első melódiák. Borsos kollégám csak tetszetősnek tartja az eszmét, de nem helyesli, mert hiányoznék belőle a „tartalmi igazság." Ellenvetésre válaszom ez: tartalmi igazsága akkor van meg valamely szoborműnek, ha valósággal azt fejezi ki, amit általa kifejezni akarunk. Már pedig mit akar kifejezni az általunk tervezett szobormű ? Azt, hogy a két későbbi nagy költőnek kapcsolata volt Pápa városával, itt tanultak, itt voltak diákok, itt kezdte bontogatni szárnyukat képzeletük. Hogy ezt a helyi kapcsolatot más szoborművek is mennyire figyelembe veszik, láthatjuk a budapesti eskü-téri Petőfi-szoborból, mely a Talpra magyart sza— Ezért nem akartunk előbb jönni. — No de ilyen kedves meglepetés I És ón oktalan vénasszony még szemrehányásaimmal bántottalak titeket. Ilyen kedves évődések közt telt el az ebéd, ami bizony mindnyájuknak jól esett, mert a vendégek a hosszú uton elfáradtak és megéheztek. Ebéd után körülvezette a „franciákat" az istállóban, a mintaszerű konyha- és gyümölcsöskertben, a méhesben, a rengeteg baromfiudvarban, másnap, harmadnap és negyednap a nyolcvan holdnyi jókarban tartott szántóföldeken. Midőn a fiatal menyecske nem győzött eleget bámulni a szép avajcer teheneken, a termetes ökrökön, a büszke tartású lovakon, a tyúkok, libák, kacsák, pulykák megszámlálhatatlan seregén, a beláthatatlan nagyságú aranykalásztól ringó búzatáblákon: büszkeség töltötte el az öreg paraszt lelkét és szivét paraszti módra őszintén ki is tárta menye előtt : — Láthatod, kedves menyem, a te urad nem olyan ágról szakadt koldus. Nem kellett volna olyan messze földre csatangolni a kenyérért. Megélhetett volna emberségesen itthon is. — Ugyan hová beszél, kend, apjukom ? Hogy tett volna szert a mi rossz csontunk ilyen szépséges asszonyra, ha itthon marad ? — uposztirozott az asszony. — Az már igaz. Neked, leányom, a világon kedvességre, jóságra és szépségre a világon párod nincs, — hagyta helyben Ambrus gazda, nagyot csípvén menyének rózsás babaarcán. A francia menyecske nem sikított íel fájdalmában, mert férje megismertette máijó előre a paraszti szokásokkal, tudta, hogy a magyar paraszt nem szokott derüre-borura csókolóiizni, hanem gyengédségét kissé drasztikus módon, de őszintén fejezi ki. Annál jobban esett neki a gyengédség ilyen megnyilatkozása, mert érezte, hogy a szeretet., melyet iránta tanúsítanak, nem tettetett, hanem igaz szivekből sugárzik feléje. De ez az elragadtatás nem tartott sokáig. A gazdag paraszti ház nem tudta neki azt a kényelmet nyújtani, amihez gyermekkora óta hozzászokott. Nehezére esett neki, hogy éjjel-nappal egy szobában kellett összehuzókodnia. Egész délelőtt kényelmetlenül érezte magát, mert felkelés után hem fürödhetett meg, mint azt kis gyermekkora óta reggelenkint tenni szokta. Délben nem tudott jóizüen enni, mert az ő finom, francia konyhához szokott gyomra a nehéz magyar ételeket: a zsiros lében uszó paprikás csirkét, a tejfölös, vajas túrós csuszát, a derékvastagságú mákos kalácsot, a túrós rétest nem vette be. Orrát állandóan facsarta az erős paraszti szag, mely bevette magát a falakba, a bútorokba és ruhákba. A gazda naponkint többször jár az istállóban, a trágyadomb közelében, a szántóföldön, csizmájához, ruhájához itt is, ott is tapad valami. Munka közben erősen izzad, egész télen, ősszel és tavasszal nem fürdik : tehát nem terjeszthet valami finom rezedaillatot. E mellett a paraszti modor, a nyers beszéd szintén sértette a kulturasszony esztétikai érzékét. Megütközése, a kényelmetlenség érzete visszatükröződött arcán, bármennyire igyekezett azt elpalástolni. Észrevették ezt a szülők és nagyon restelték. Nagyon fájt nekik az a tudat, hogy nem sikerült minden kényelmet megadni a menyüknek, bár nagy költségbe verték magukat, Bántotta paraszt gőgjüket, hogy gyermekeik nem érezhették magukat jól náluk.