Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-04-12 / 15. szám

Jókai- és Petőfi-szoborra, hogy megtehetjük a kezdő lépéseket e szobor megalkotása ügyében." A Dunántuli Prot. Lapból közli: Sarudy György. 1 márciusi és. í sörök naponta friss csapolása Z AMOL Yl-sörödében. ink ? a Azok között az adószolgáltatások között, amelyek a polgárság vállát nyomják, van egy, amelyik annak ellenére is, hogy viselése nem sokkal könnyebb az egyéb adónemeknél, mégis csaknem teljesen kárbavész a köz számára. A községi közmunkakötelezettségre gondolunk itt, amelynek a közre való hasznossága távolról sincsen arányban •azzal, amennyire terhes a községi adózópolgárságra nézve. Ennek az adónemnek már maga a jellege is kifogásolható, a községi közmunka ugyanis „fejadó" jellegű, azon szegényebb és gazdagabb teljesen, egyforma elbánás alá esik, A községi háztulajdonos, akár egy parányi szalmás viskója van, akár egy kényelmesen berendezett nyaralója, mindenkép egyforma közmunkaszolgáltatásra köteles és ugyanígy áll a dolog a tehervonó állatok tulajdonosaival szemben is, ami megokolatlan kedvezés a jobbmódura és méltánytalanság a szegényebbekre nézve. Ami azonban végkép patriarchálissá teszi ezt a szolgáltatást, az, hogy a kiszabott szolgáltatást általánosságban „természetben" kell leróni, azaz a háztulajdonos, aki megfelelő szánni napi kézi közmunkával terheltetik meg, kézi munkát köteles végezni vagy végeztetni, az állaltulajdonos pedig a kiszabott igavonómunka szolgáltatására köteles. Az bizonyos, hogy ezeket az elveket mindennek inkább lehel mondani, mint modern adózási elveknek, de viszont mégis csak tagadhatatlanul szolgáltatás a közmunka is a köz számára, tehát érték, melynek bizonyos hasznot kellene képviselnie. Itt válik aztán a közmunka a községi polgárság alaptalan és haszontalan zaklatásává, itt, amikor a kiszabott közmunkák természetbeni Ieszolgáltatására kerül a sor. A községi elöljáróságok ugyanis maguk is érezvén, mennyire híjával van e szolgáltatás a modernségnek és komolyságnak, általánosságban alig tőrödnek valamit a közmunka felhasználásával. A gyakorlat szerint a közmunka az utak karbantartására volna hivatva, de bizony, ha félig-meddig megyei kezelés alatt álló vicinális (egyik községből másik községbe vezető) utak fentartására bizonyqs gondot fordítanak is a községi elöljáróságok, az egyéb községi utak a közmunkának vajmi kevés hasznát látják. Gyermekek, elaggott öregek szolgálják le a kézi közmunkát, „ingyen dolgozó" igásfogaíok az igásközmunkát és hogy a gyermekek és öregek munkája, valamint az „ingyen* igásmunka mit érhet, arról legjobban abszurd állapotban lévő községi utaink tanúskodhatnak. Még leginkább veszik hasznát a közmunkának azok a községek, ahol a felerészben kőtelező pénzbeli megváltás szokásos. Ilyen helyeken aztán a közmunka-váltságdijakból jut műtárgyak, hidak, árokkövezések létesítésére, söt ha gazdaságosan bánik a befolyó dijakkal az elöljáróság, jut arra is, hogy dolgos, megfizetett és hozzáértő kezek végezhessék az útjavítási munkákat, amely esetben /nás is az eredmény, mint ha a község a tessék-lássék dolgozó közmunkakötelesekre van utalva. Az alispánok igy tavasszal minden évben bocsátanak ki rendeleteket a községekhez, hogy a közmunkaleszolgálás körül igy-ugy, tervszerűen, gazdaságosan, szigorúan kell eljárni, de bizony a rendeletnek nem sok haszna van, mert hiszen, ha a közmunka-leszolgálás körül vannak is anomáliák, a fö oka a közmunka értéktelenségének nem ez, hanem az, hogy ez az egész szolgáltatási rendszer moderntelen és beteg.A közmunkában rejlő kétségtelen haszon csak akkor fog a maga teljes értékében a községek, a közérdek javára válni, így tehát községi közutaink is csak akkor lesznek a lehetőség szerint kifogástalanok, ha a községi közmunka kellő reformálással el fogja veszíteni ugy fejadó jellegét, mint pat riarchális „természetbeni" formáját és progresszív, készpénzben fizetendő adószolgáltatássá válik. Addig, mig ez meg nem történik, a közmunka megmarad olyan „tehernek", amelyből haszna senkinek sincs és a községi utak megmaradnak olyanoknak, amilyeneknek ma : nyáron a portól-homoktól, tavasszal, ősszel és télen pedig a sártól járhatatlanoknak. TÁR C Z A ; OC Idegenek. I. Kovács Ambrusné nagyot sóhajtott, azután hozzá fogott a levélíráshoz, nagy kerek betűket vetvén a nagy árkus papírra : — Kelt levelem Egyeken, 1905. junius 2-án. Kedves fiam és menyem ! Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szeretettel tudósitlak, hogy hála a jó istennek egészségesek vagyunk és kívánom, hogy levelem titeket is hasonló jó egészségben találjon. Nem volna semmi bajunk, csak ti ne volnátok olyan messze, csak titeket láthatnálak minden esztendőben ^galább egyszer-kétszer. Képviselőnk tegnap megtisztelte szegény házunkat látogatásával. Elbeszélte, hogy három hétig kint járt Franciaországban. Elmondta, hogy titeket is meglátogatott és hogy olyan szép hat szobátok van, mint egy grófnak. Sirtam örömömben, de azért is könynyeztem, hogy én mindebből nem láthatok semmit, hogy olyan nagyon ritkán láthatlak téged, hogy az én drága szép menyemet, az én aranyos, göndörhaju kis unokámat még meg sem ölelhetem, meg sem csókolhatom. Sokszor szemrehányást teszek magamnak, minek kértem apjukomat, hogy tanit tasson. igaz, most nem lennél gyárigazgató, nem lenne hat szobás lakásod, nem lenne harmincezer korona évi fizetesed, de ha itthon maradtál volna az eke szarva mellett, | legalább minden nap láthatnám az én egyetj lenemet, legalább gyönyörködhetném a kis ( unokáimban, legalább öregségemnek meg 1 lenne a maga nagy gyönyörűsége. Mit ér | nekem az, hogy nagy ur lettél, de idegen is lettél hozzám, mert hiába, akármily jó fiam vagy, hisz az ellen nincs panasz, eleget irsz, ! de ha a fiu soha sem látja apját, anyját, elhidegül a szeretet. Az anyai szeretet sohasem múlik el, de ha a fiu egyszer megházasodik, jobban huz az feleségéhez és gyerekéhez, kivált, ha sohasem látogatja meg őket. Ha én tudtam volna, hogy igy változik a világ, dehogy taníttattalak volna. Mert hála Istennek, nálunk is van mit aprítani a lejbe és ha valamikor mi innnen elmegyünk, szép juss fog rátok jutni. Mióta mindennek az ára annyira fölment, mindig meghúzódik a láda fenekén néhány kékhasu bankó, a takarékpénztárban is növekedik pénzecskénk, istállónkban most nem két tehénke álldogál, hanem nyolc nagy svajcertehén fogyasztja a jószagu szénát és lóherét, mert, tudod, apád sohasem volt korcsmás, léhűtő, hanem ipar kodó, munkaszerető és mindig törekedett az uraktól ellesni az okos gazdálkodás és kertmunkálás módjait. Hát itthon sem szenved nél szükséget, én is boldogabb volnék és nem sírnék annyit utánad. De ami elmúlt, azon már nem lehet változtatni. De te változtathatnál egy kicsit szomorúságomon. Ilyenkor nyáron a városi urak mind falura mennek. Gyertek ti, te, menyem és unokám haza falura. Igaz, menyemmel és unokámmal nem tudok beszélni, de legalább láthatom őket. Kérlek, fiam, ne vesd meg kérésemet. Apád nem akar irni. Ismerheted fajtádat. A férfi nép büszke, ha paraszt is. Azt mondja, ha a szive nem huz hozzánk, ón nem fogok neki kunyorálni, hogy tiszteljen meg látogatásával. Ebadta kölyke, ha föl is kapaszkodott az uborka fára, mi tartottuk oda neki a létrát, mi adtuk neki az életet, mi dajkáltuk, mi ápoltuk, mi gyógyíttattuk, ha valami nyavalya bántotta, mi neveltük, mi iskoláztattuk. Csak nem várja, hogy mi menjünk hozzá kezet csókolni. Hiába mondom neki, hogy egy nagy gyár, ahol hatezer munkás dolgozik, egy percig sem lehet el az igazgató nélkül, mert mindjárt kész a kár, a szerencsétlenség. De ő nem hallgat a szóra! Ilyenek vagytok ti férfiak. Gyertek hát haza, gyermekeim, békítsd ki apádat! Ezerszer tisztellek és csókollak téged, kedves Margitot és kis Ambrusomat. Maradok sirig hű és szerető anyád: Kovács Ambrusné. A jó öreg asszony megint nagyot sóhajtott, hogy e nagy munkán már tul van,