Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.
1913-02-16 / 7. szám
X XIII. é> y-folya i n. Fébjpsb, 1913. ±©T33?-cLá<x' 16. 7. szám mm KÖZLÖNY Közérdekű független hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. ELÖFIZETESI ARAK : Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó : POLLATS E K. E BIGY E 8. HIRDETESEK E8 NYILTTEREK i felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésóben. Városunkban elkészülvén a villamos telep, azóta se vége, se hossza a kritikanak. A zöld asztalnál és kávé házakban, de söt a köznép között is egyedül a közvilágításról folyik a szó. Alkalmunk volt városunk társadalmának minden rétegével érintkezni és összegezve a közvilágítás felett elhangzott komoly nyilatkozatokat, a közérdeknek vélünk hasznára lenni, midőn tárgyilagos kritikát mondunk a jelenlegi közvilágitásunk felett. Városunk közvilágításának kérdése csak akkor s ugy lehet a célnak megfelelöleg megoldva, ha az egész város egyforma jól van megvilágítva. Ezen érv volt a döntő azok előtt, kik a vil lam behozatala mellett harcoltak. A közvilágítás jóságát nemcsak kényelmi szempontok, de főképen személy és vagyonbiztonsági okok javasolják s így nem lehet jónak nevezni azt a közvilágítást, mely az estének bizonyos óráiban, az éjszakának egy részében s a városnak csak egy bizonyos területén, helyenként nappali fényt ad, míg helyenként a normálison alul van. Mert íme, mit látunk ? Alkonyatkor, midőn a lámpák kigyullnak, a főútvonalon, egyes tereken, ott, ahol ívlámpák szórják a fényt, nappali világosság van, mig ugyanakkor egyikmásik mellékutcában, a város külső részeiben nincsen oly világítás sem, mintamelyet azelőtt rossznak neveztünk. Éjfél után nemcsak az Ívlámpák nem égnek már, de nyilván takarékossági szempontból egy része még az izzóknak is ki lesz oltva. Számos mellékutcában, melynek ezelőtt a közepe táján is égett láng, villám nem ég, csak elején és végén a, központból mennél kiljebb megyünk, annál inkább érvényesül a takarékossági elv, a mi nemcsak nem helyes és nem méltányos az azon utcák lakta adófizetőkre való tekintettel, de rendőri személy és vagyonbiztonsági tekintetből egyenesen hátrányos. Ha a városnak szüksége van a takarékosságra, ne akképpen takarékoskodjék, hogy éjfél után az izzókat ritkítja meg, hanem takarítsa meg a pazarlásba menő Ívlámpák fényét s világítsa meg azzal azokat az izzókat, melyeket éjfél után kiolt. Ugy az ívlámpák, mint az izzók egynémelyikének elosztása, elhelyezése ellen is van alapos kifogás. Városszerte azt követelik, hogy az égők elhelyezése ujabb helyszíni szemle tárgya legyen, mert némely utcában az előbbi rossz világítást is felülmúló sötétség van. Mi is ezt állítjuk s ha kell, be is bizonyítjuk. Nem szabad oly gyarló világítást adni a vasúthoz vezető útnak sem, a milyen most van, mert ez közbiztonság ellenére van. Az elhagyott, lakatlan úttesten este 9—10 és hajnali 3, illetve reggeli 5—6 órakor bárkit leüthetnének, olyan koromsötét az egész. Itt nem szabad fél éjjeli izzókat alkalmazni, hanem hadd égjen valamennyi \ Vagy talán megvárjuk, mig egy szörnyű I ÁKCZA. Az utolsó fejezet, i. Már az első pillanattól kezdve érdekelt az a különös ur, aki hirtelen a kupémba felszállt; szúrós, fekete szemei félelmetesen szikráztak czigány arczában, amikor podgyászát a hálóba dobta és köpenyegét fel akasztva, az ablakhoz lépett. — A levegő fojtó! — kiáltotta rekedt hangon és egy erőteljes mozdulattal kinyitotta az ablakot, amit már előtte mások eredménytelenül próbálgattak és amint elgondolkozva visszadőlt az ülésére, ugy lát szőtt, mintha valami benső tűz tenné idegessé és izgatottá. Éppen egy gyönyörű, erdős vidéken robogtunk át és én álmodozva merengtem a csodaszép tájon, mikor az idegen hirtelen megszólított: — Hány órakor érkezünk Pétervárra ? — Reggel 7 óra 30 perczkor. E hó végén nyilik meg — Hála Istennék 1 Rövid szünet után, merő unalomból, én kérdeztem tőle: — Régóta lakik már Péterváron ? — Csak néhány év óta, de most már tűrhetetlen előttem ez a nagy kőhalmaz. Különben most szándékosan csupán azért utazom oda, hogy súlyos bűnt kövessek el 1 — Vájjon milyen bünt?— kérdeztem mosolyogva, mintha szavai mögött könnyelmű tréfát gyanítottam volna, de mégis aggódva tekintettem a zárt ajtóra, mert eszembe jutott, hogy egészen egyedül vagyok fenyegető útitársammal és veszély esetén még segítségre sem számithatok. — Miután a véletlenség igy összehozott bennünket, őszintén elmondok önnek mindent, nehogy eszelősnek vagy gpzembernek tartson. II. — Nem könnyű dolog valakit megölni, — igy kezdte — különösen pedig az olyan embert, akiért a saját életünket is szívesen feláldoznánk. Nem akarok szentimentális lenni, tehát röviden elmondom életem tragédiáját. Hat évvel ezelőtt feleségül vettem egy lelkész egyszerű, szerény és csinos leányát. Feleségem most 24 éves és mint asszony, csodálatos szépséggé fejlődött. Hat évig boldogan, elégedetten éltünk egymással és mikor az ég egy leánnyal áldott meg, minden gondosságunkat a gyermekre fordítottuk, ami még közelebb hozta egymáshoz sziveinket. A világgal nem törődtünk és barátaink száma naponkint kevesbedett. — Verőfényes családi boldogságunkkal egyedül csak egymásnak éltünk és irigykedve, féltékenyen begubóztunk otthonunkba. Ekkor boldogságunk békés tavába váratlanul követ dobtak ós ezt a követ saját öcsém merénylő keze dobta ránk I III. Az elbeszélő szemei félelmetesen kitágultak és ijesztő tűzben lobogtak. Izgatott beszédet a medréből kiáradt patakhoz hasonlított és egészen hatalmába keritett. Ugy éreztem, mintha közvetlen a családi körébe tartoznám és együtt remegtem vele a család sorsáért. Hirtelen tovább folytatta: rőfös- és divatáruháza,
