Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-10-19 / 42. szám

nyük van szerveiknek az állami közigazgatásra való alkalmazásából felmerült költségeiknek megtérítésére. Az kétségtelen, hogy az állami közigazgatás ellátására elsősorban és alapjában véve az állam saját szervei vannak hivatva. Az állani erejét sokkal hathatósabban érvényesítheti a nemzeti szellemtől áthatott egységes közigazgatási organizáció. Ha már most arról van szó, hogy az állami közigazgatást az állam a saját szerveivel akarja ellátni, csak természetesnek látszik, hogy ezt az elvet a közigazgatás egész területére következetesen ki kell terjesztenie s kivételt e tekintetben a városok sem képezhetnek. A városok ez által megszabadulnak az állami közigazgatás ellátásának egyre szaporodó költségeitől és minden erejüket a szorosan vett önkormányzati feladataik ellátására szentelhetik. A városok igazi hivatása nem abban áll, hogy az állami közigazgatás köz-vetitői legyenek. Korunkban a városi élet a népjólét, a közegész eégügy, az ipar, a kereskedelem stb. terén már oly követelésekkel lép a városi önkormányzat elé, ami fontosságánál fogva magát az állami közigazgatás helyes ellátását is háttérbe szorítja. Más szóval a közigazgatási reform kapcsán a városok érdekében az állami és önkormányzati közigazgatás elválasztását követeljük, vagyis az állami közigazgatást végeztesse az állam a kinevezett, a szorosan vett önkormányzatot pedig lássa el a város az általa választott közegeivel. Ma már ugy az állami közigazgatás, mint az önkormányzat ellátása egész embereket kíván. Az állami közigazgatás pártatlan, egyöntetű ellátása csak olyan tisztviselőkre bizható, akik nem állanak a helyi körök befolyása alatt, nincsenek e köröknek a megválasztá sukkal lekötelezve, hanem állásukat az államhatalom kinevezése által nyerték. Viszont a városok fejlődésével kapcsolatban az önkormányzati ügyek ellátása, a város gazdálkodás oly kö telességeket ró az önkormányzat közegeire, amelyeknek helyesen csak ugy felelhetnek meg, ha minden erejüket és idejüket a város szolgálatára, a város fejesztésére szentelhetik. A városok úgyis folytonosan panaszolták, hogy mily terhes nekik az állami feladatok ellátása. Ez képezte a jogalapját az államsegélynek is. A különválasztással egyszersmindenkorra kikapcsoltatnék az államsegély ügye, amelynek felosztási módja és elégtelensége egyébként is elégedetlenséget váltott ki a városok között. Hacsak azokat a főbb közigazgatási ágakat (rendőrség, adó, katona, közegészség és árvaügy) tekint jük is, amelyek ellátásáért most ál lamsegélyben részesittetnek a városok, már is kétségtelen, hogy ezek államosítása nagy tehertől szabadítaná meg városaiukat s a mellett a sokat hánytorgatott önkormányzaton sem ejtene valami nagy csorbát, mert a befolyás, az ellenőrzés, a szabályrendelet alkotás joga továbbra is az önkormányzati testületek hatáskörében volnának hagyandók. A mai rendszer semmiképen sem tartható fenn, mert az sem nem önkormányzat, sem nem államosítás, hanem valósággal államosított önkormányzat. Felkérettünk a következő „ Aláírási iv

ö közlésére, melyet a jó ügy érdekében készséggel közlünk : ALÁIRÁSI-IV a pártfogó (Patroiiage) egyesület megalakítása céljából Pápáii. Az ujabbkori társadalmi és gazdasági berendezésnek, amelyben a házasélet terhei a férfi mellett a nőt is a kereső, a családfenntartó munkára mindinkább reá kényszeritik, természetes következménye lett, hogy a családi tűzhely igen sok helyen őrizetlenül marad, a házasélet hajtásai: a gyermekek a szülőknek és főképen az anyának állandó felügyeletét, nevelő kezét nélkülözni kénytelenek. A családi életben beállott ezen változásnak káros következményei ismeretesek ; a kellő nevelésben nem részesült gyermekek ós fiatalkorúak erkölcsi fogyatékossága mind nagyobb teherként nehezedik társadalmunk nyugalmára ; a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények száma az ujabbi időben aggasztó mérvben emelkedik. A korszellem irányát a tétlen panasz nem fogja megváltoztatni. Az államnak és társadalomnak nagyon komoly és kitartó munkájára van szükség, hogy a bűnre hajló fiatalkorúak részéről fenyegető veszély továbbterjedése meggátolható legyen. Törvényhozásunk, követve a többi művelt állam példáját, az 1913. évi VII. törvénycikkel megalkotta a fiatalkorúak bíráinak fellendülni. Ha nagyságos ur nem fizet, én nem tudok kötelességemnek eleget tenni és tönkrement ember leszek, amit nem tudnék túlélni, mert becsületes munkában őszültem meg. — Kedves barátom, hiába mesél nekem dajka meséket, ahol nincs, ott a császár is elveszti a jogát. Ismétlem, nekem nincs pénzem, tehát a legjobb akarattal sem fizethetek. — De hiszen éppen most volt itt a postás, találkoztam vele a lépcsőn. — Igaz. Hozott is ide pénzt, de ez a pénz nem enyém. Egy barátom címeztette ide pénzét, mert nem akarja, hogy hitelezői megtudják, hogy pénzmagra tett szert. A derék iparos kétségbeesetten távozott. Romlaky pedig rohant a klubba, ahol pártnerének, ki már várt reá, nyomban ki fizette kártyaadósságát. Horváth főhadnagyot is ott találta. A szánalomra méltó főhadnagy, ki pusztán zsoldjából élt, három napi haladékot kért és kapott. Hiába járta össze a főváros összes uzsorásait. Mindenki tudta, hogy sem vagyona, sem gazdag leányos háznál összeköttetése nincs, egy Wertheim szekrény sem nyílt meg előtte. Mielőtt még e három nap elmúlt, értesültek, hogy Horváth atyja a bukás elől a halálba menekült, egy pisztolylövéssel végett vetvén szenvedéssel teljes életének. Romlakyn egyáltalában nem látszott, hogy lelkiismeret furdalások gyötrik a jobb sorsra érdemes szabómester halála miatt, kit ő visszaadhatott volna a boldog életnek, ha azt a nyomorult 600 koronát megfizeti, amivel tartozott neki. Sugárzó, mosolygó arccal, elegánsan, ruganyos lépésekkel jött a klubba, ahol mindenki gratulálta a gazdag Braun Dusi vőlegényét. Vigyázott magára, hogy vőlegénysége alatt a múltkorihoz hasonló kalamitás ne történjék vele, azért nem is nézett a kártya szoba felé. Közben elmúlt három nap, hat nap, sőt két hét, Horváth még mindig késett a fizetéssel. A pártner türelmetlen lett, Romlaky pártjára állt és erősen tüzelte klubtársait, hogy golyózzák ki a főhadnagyot a klubból. — Gondold meg Elemér, hogy mi lesz a következménye annak. Horváth elveszti kardbojtját, talán főbe is lövi magát, — csititották a többiek. — Aki ilyen uri kötelességének nem tesz eleget, nem méltó arra, hogy kardot viseljen és ha főbe lövi magát, nem kár érte. Az ilyen ember csak szégyent hoz az uri társaságra. — Horváth mindig tisztességes uri ember, jó pajtás, kitűnő katona és tiszt volt. Kár volna érte. Látod, apja is nemrég Öngyilkos lett, pedig, mint mondják, szorgalmasan dolgozott és becsületes ember volt. Fia is apjára üt. A megszégyenítés őt is halálba kergetné. Megtudtuk, hogy mindent megtett, hogy kifizethesse kártyaadósságát. Nem lehet őt felelőssé tenni vagyontalanságáért. — Akinek nincs pénze, ne üljön le uri társaságban kártyázni. Ha ő nyert volna tőled, nem fizetted volna meg vesztességedet ? — Természetes, hogy megfizettem volna. — No látod, neki is ugyanaz a kötelessége. Romlaky addig agitált ellene, mig a többiek kénytelenek voltak őt kigolyózni. Horváth'pedig követte atyját az önkénytes halálba. —i — ó.