Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-02-18 / 7. szám

Az érdeklődő képviselő továbbá minden városi közügy meritumát megismerhetné a bizottsági tárgyaiások so rán, ha a bizottsági tárgyalások látogatásba szokásban volna. Minden bi zottságnak azonban csak 1—2 állán dóan szorgalmas tagja van. A tanácskozások pozitív irányításának hiányát kell meglátnunk a közgyűlések lefolyásából, ebből pedig arra következtetünk, hogy az ügyeket előkészítő hivatalos város és a szakbizottságok között nincs meg a minden közügy jól elintézéséhez szükséges állandó nexus. A múltban tapasztaltuk az ilyen összeköttetésnek elő nyeit abban, hogy az ügyek napirendig jól megérlelődtek és a közgyűlésen alapos megvitatásban részesültek. Ter mészetesen akkor is megtörtént, hogy a többség nem a tanács, vagy a bi zottság javaslatát fogadta el, de ritka volt a napirendről való levétel. Másik jelenség a törvényhatósági bizottság tekintélyesebb tagjainak — akiknek tudása nyomatékkal bir min den körben és tárgynál — tartózko dása a tanácskozásokban való részvételtől. Ez a tartózkodás megfosztja a vitákat kívánatos magasabb nívójától. Mert nem ritkán nagyon lapos felszólalásokban van részünk. A tar tózkodás okát visszavezethetjük arra a körülményre, hogy az utóbbi 5—6 évben a városi képviselőválasztásoknál sem teljesen sikerült betartani a kívánatos nivót, amiből megint kitűnik, hogy az illetékes körök közömbösek voltak a választásokkal szemben. Következnék az elmondottak konklúziója. Jelen Írásunknak azonban az a czélja, hogy rámutassunk ezen észleletekre és felhívjuk azok figyelmét, akiket illet, az elgondolkozásra. javaslat az iparos továbbképző tanfolyamok szervezésére és a felső épitöipariskola előkészítésére. II. Az évi fentartás 80.000 K, melyből 52.000 K esik a tanulókra (egyreegyre 390 K); a végbizonyítvány — útra való az illető iparág gyakorlására ; nem kell holmi külön vizsgálóbizottság elé járulni. 1899—900 bari volt 102 növendék, jelentkezett 3 ennyi; végzett, az intétézet megnyitásától kezdve 45; évente m. e. 15. A mosztárinak hasonló a szervezete, csak lábbelikészitö szakosztálya is van. 1897-ben nyílt meg 47 tanulóval. A műszaki középiskola Szerajevóban építésvezetőket, pallérokat, utmestereket, földmérőket képez 3 év alatt azokból, akik 4 középiskolát vagy kereskedelmit végeztek. Megnyílt 1889ben; eddig 59 végzett, évente m. e. 7~8. Ha nálunk az utmesterséget ilyen műszaki képzettséghez kötnék, egyszerre vagy 300 végzett ember iránt indulna meg a kereslet s úthálózatunk, mely most alig lehet külömb, mint a balkáni, nagyot lendülne általuk. b)-röl nem nyilatkozom, csak jelzem, hogy az épitöiparoktatási novella tárgyalása alkalmából bizonyára föltá^ inad legalább annak a 21 városnak étvágya, ahol most vizsgálóbizottság van, de iskola nincs. * c)-re nézve 1. A budapesti felső épitöipariskola leltári vagyona (ingatlan, ingó) 648.980 kor., melyből 517.000 az ingatlan, 131.000 az ingó vagyon. Évi költségvetése szerint 1910. végén személyi kiadás 80 856 K dologi kiadás 22.896 „ összesen: 103.752 2 A budapesti felső ipariskola vagyona 1909. végén telek értéke 241.257*30 K) épület „ 1.599.504-31 K) 1.840.7661 ingóságok 484.558-04 K összesen : 2.325.319 65 K évi kiadása: személyi dologi 264.000 K 68.000 . ipariskola vagyona 313.968 K 360.417 . összesen: 332.000 „ 3. A szegedi f. ipariskola 1909. évi felszerelése 129.842 K kiadása volt 160.935 „ épülete 800.000 „ kerül. 4. A kassai felső 1909. végén ingóság ingatlan összesen : 674 385 „ évi kiadás 134.992 „ 5. A sz.-udvarhelyi kö- és agyagipariskola vagyona 1909. végén telek, épület, felszerelés 161.400 K évi kiadása 56.660 „ 6. A zalalnai kőfaragó és csiszoló iskola vagyona 1909. végén ingó, ingatlannal együtt 215.217'34 K évi kiadása 53.177*06 „ 7. A késmárki szövöipariskola 1910. évi Widukind valamit nagyon bámult a messze távolban, mialatt szürke, boltozatos szemöldöke össze-összeszaladt. Felségesen szép árnyakat látott, holdsugárosan, abból a korból, amikor még ő, a kis Widukind, király volt; övé volt a schléziai hegyvidék minden felleget verő zegzuga, minden hatalmas fája, minden szomorkodó virága ; leilege, amely fehéren gomolygott végig a kék égbolt alatt s amelyre mosolygó angyalkák könyököltek ki, hogy meghallgassák a világokkal bíró hadnagyocska forró kívánságát. Ezenkívül magáénak mondott minden patakot, minden nefelejtset és fodormentát, amely kaczéran nézegette magát a patak vizében. Övé volt a játszi enyelgéssel kergetőző őz és övé volt Eleonora, a schléziai hegyvidék legnagyobb ékessége. Kissé lehunyta pilláját, hogy ne lássa ezt a sok holdvilágos, napsugaras, szerelemtől, boldogságtól ragyogó képet. Mert ez a sok édes dolog ott maradt egytől-egyig a schléziai hegyek között. — Nem csalt meg senki! — mondta aztán Linnepiesen. — Nem olyan nőt szerettem, aki szép, elragadó, de aki csak azért ápolja szépségét, hogy mindennap egy-egy darabot dobjon belőle a férfiaknak — csalétekül, aztán gyötörje, kínozza őket, mint gyermek a feltüzködött cserebogarat. Az én Eleonorám igazi asszony volt... szent volt, vértanú volt. A tisztek komolyan néztek össze. Ilyen őszinte megnyilatkozással még sohasem be szélt a vén Minnesánger. Lám, az a hideg arcz, hogy felmelegült, hogy megszépült. Itt ott különös reszketéssel verődött össze I egy-egy sarkantyú. Egy pillanatig nagy, nagy, beszédes csendesség borult a dohányfüstös I szobára. De a kis i

( Hollander hadnagy tovább | akart kötődni. 0 nem értette meg ennek a csendnek a nagy fájdalmát. — Miért nem vetted el, ha olyan eszményi nő volt s ha olyan nagyon szeretett? A tisztek nagy zivatart vártak, aminő odakint sir, jajgat, bömböl és megremegteti j az ég sarkait. Szinte fenséges voit állandóan a vén Widukind komor zárkózottsága, amelyi ről sejtette mindenki, hogy örökké háborgó vulkánt takar; de a bajtársak annyira tisztelték ezt a lebirkózott fájdalmat, hogy egyetlen czélzást sem tettek rá soha. És most ez az esztelen gyermek, mint valamely nagy várkaput, megdöngette az öklével. — Pedig Widukind ugy lő, ugy viv, mint egy spadassin. De nem történt semmi. A vén Minnesánger egy pillanatra tenyerébe temette a homlokát; a lemondó megnyugvás egészen megszépítette férfias vonásait. — Miért nem vettem el Eleonorát? Azt kérdezed ? Azért, mert a halandók sorsát felsőbb hatalmak intézik, fiam. Az az erő, bolcseség, hatalom vagy mi, amely számon tartja a fákat, hogy ne nőhessenek az égbe, vigyáz egyúttal a halandókra is, hogy boldogságuk meg ue haladja az égiekét. A mi boldogságunk éppen ilyen lett volna, fiam. — Csodálkoztok a vén medvén, ugy e, aki ez egyszer kitekintett a barlangjából s olyan dologról beszél komolyan, amely min dennapi tréfa tárgya nálatok. Hiába: ti, a civilizáltak, nem tudtok ugy szeretni, mint mi, a vén, ostoba barbárok szerettünk. — Mondjam e tovább?... Eieonora a kormánytanácsos leánya volt, én pedig kopogófejü, szegény ember, akinek a nagyárnyu hadnagyi rangon kívül semmim sem volt a földön. A kormánytanácsos büs/ke arisztokrata, akinek legkisebb ija fia is aranysarkantyús lovag; az én családomban pedig fölös számmal voltak cserző vargák s más eféle kérgeskezü emberek. Ugy hiszem, ez eléggé megmagyarázza, hogy viszonyunkat miért kellett rejtegetni a világ elől. — Csak nagyritkán, titokban találkozhattunk egy két pillanatra. Ti, akik akárhányszor a világ szeme előtt szeretkeztek, nem tudjátok, hogy mennyi üdvösség van az ilyen szent vágyakozásban. Hosszú hetek után találkozunk, egymás szemébe nézünk, megszorítjuk forrón az egyiná3 kezét s azzal rohanunk ketten kétfelé, hogy áruló szem tudomást ne vehessen találkozásunkról. — Mindössze egy futó pillanat s aztán utána nem találkozunk hosszú hónapokon keresztül. És mégis boldogok vagyunk, mégis üdvözülünk. Modern emberek, nem értitek ti ezt. Ezt már igazán nem értették a fiatal risztek. De nem mosolyogtak: sajnálták a vén Minnesángert. — Aztán sokáig nem láttam Eleonorát. Eltelt talán egy év is. Mikor nagy későre szembekerültünk, alig tudtam ráismerni. — Egyszerű, kedves, szerény öltözete helyett csak ugy suhogott rajta a nehéz selyem. Nem egyedül volt; egy szörnyen kinyalt,