Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-08-04 / 31. szám

utóbbi időben megfogyott piacunkat a drágaság és nagy vámok miatt ke rtlli a vidék, az iparpártolásról meg szó sincs. Ha magánérdekről lett volna szó, akkor bizonyára serényebbek lettek volna a városházán, bezzeg tudnak sietni nálunk akkor, a midőn egyéni érdekek kívánják. A közérdekű kérdések azonban évekig is elhúzódnak, mire csak egy lépést tesznek is előre, sokszor azután el is maradnak. Nem mondjuk, hogy rosszakaratból nem csinálnak nálunk semmit, hanem a személyi érdekű kérdések foglalják le az emberek munkásságát, no meg hát a közügyért dolgozni csak szóval szeretnek és amikor a komoly munkára kerül a sor, attól mindenki fázik. A hatóság a társadalomtól, a társadalom a hatóságtól vár mindent. Azután pedig a biztatások egészen elbolonditják az embereket. Természetesen, hogy igy tönkre kell menni a város polgárságának és hogy inkább a tönkremenéshez, mint a haladáshoz vau közelebb és ha komolyan szemügye vesszük állapotainkat, minden téren tapasztalhatjuk. Hogy társadalmi viszonyaink nap ról napra rosszabbak, azt nemcsak mi mondhatjuk, de azok is belátják már, akik az eddigi rendszer feutartásáért küzdöttek. Ma már mindenki látja, hogy mit érnek azok a biztatások, a mikkel még mindig altatgatjáK ébredező közönségünket. Be kell látni most már a polgárságnak is, hogy a bajokon csak ugy segíthetünk, ha maga a polgárság fog a munkához s tevékenységével részt vesz abban, hogy a várost elmaradott ságából kiemelje. Annyiszor és oly nagyon biztatták már polgárságunkat a viszonyok javításával, hogy most már tudhatjuk, hogy mennyire bizhatik azokban s hogyha maga nem fog munkához, hát mit remélhet a jövőtől. Megelégedéssel látjuk tehát a legcsekélyebb mérvű közélétü tevékenységet is, a mely céljához a ked vezőtlen állapotok megváltoztatását tűzte ki maga elé, A polgárságnak a közügyek iránt való érdeklődése oly jelenséget tár fel előliünk, amelyek egyedül lehetnek biztatók arra nézve, hogyha városunk polgársága akarja az egész vonalon meg fogja tudni változtatni a mai rossz viszonyokat. A jó pásztor. Egy hétfői hűvösebb napon, julius 22 én kirándultam barátaimmal, Ligárt Mihály tnk. tanárral és Jilek Ferencz igazgató tanítóval Salamonba, megtekinteni Csaplár József plébános urnák hires méhészetét. Az uti terv ugy szülemlett, hogy fiaim bevégezték a tanítóképzőben tartott méhészeti tanfolyamot s mivel a rendes hallgatókkal tartott kiránduláson nem vehettek részt, mi néhányan külön kirándulást rendeztünk, a magunk okulására s a kaptárkészitö kis méhészeknek, az én fiaimnak megjutalmazására. Bejelentés nélkül indultunk, tehát városias vendégek voltunk. A plébános ur el volt foglalva, mert a szövetkezeti i pénztárt vizsgálta éppen a Budapestről i kiküldött ellenőr. De azért juttatott időt ; minekünk is, a szövetkezetnek is. A | plébánia portája vagy egy katasztrális holdat foglal el a faluban. Az udvaron kis sodronnyal bekerített térségen, kacsák, libák lubickoltak a kut közelében. A parokhia épülete szőlővel befuttatva. Rögtön a kertnek tartottunk, látni a méhest. A méhházban 20—30 kaptárban méhcsaládok ; országos méretű egyesek, kettősök, emeletesek ; különösen érdekes a Hungária kaptár, melyet Komáromban készítenek; ez a jövö kaptára, szakemberek szerint; gazdaságosan lehet a méhek munkáját irányítani ; anélkül lehet kiszedni a mézeskereteket, hogy a méhszurásoktól félni kellene ; mig a keretekkel foglalkozunk, elzárjuk a méhek útját, anélkül, hogy ez őket szokott foglalkozásukban megzavarná; e méhek t. i. igen kontervosivek, — nem tágítanak fölvett szokásaiktól. A kertben végtöl-végig 5—6, 8—10 kaptárból álló csoportokban csupa méhkastélyok; minden kaptárra ráirva, menynyi mézet adott; 10—15 kiló egy csaladtól, nem ritkaság, a mai kedvezőtlen mézelési viszonyok mellett sem ; de láttunk kaptárt, melynek családja 24, sőt 48 keret mézet is producált — ami egy félméter mázsa. Hogy azt csak igen erős család szolgáltattatja, el lehet gondolni. Ez éppen Csaplár plébános ur vezérgondolata; minél erösebb család, — mert ez kitartóan, serényen képes a nagyon rövidke mézelési idényt kihasználni; gyűjtését meg is tudja védeni rablók ellen; jobban kitelel, mert a nagy család nagy meleget tart, — nincs kitéve annyira járványnak, betegségnek, mint a gyönge kevésszámú család — nem is satnyul és romlik ugy le. Tavalyi 120 családját télire 60 kaptárba terelte s igy kapott erös törzseket. De a rossz esztendő, hogy t. i. elfogyott az akácvirág, a méhek fö le* gelője, meglátszott a plébános ur szü retjén is ; a hová más évben 5 métermázsa mézet szállított, az idén nem tudott többet juttatni egynél. De bár ínséges az esztendő, a méz ára a régi vevőknek most is 1 korona 40 fillér kilónként; pedig ma már a nagytermelök 2 koronán alul nem adják s a mégis viseltetett szerény, testvéri barátnője iránt, hogy újonnan támadt szerelmét eltit kolta előtte és hogy még a gyanú árnyékát is távol tartsa tőle. És a szegény kis Gabriella gyanútlan naivitásában mint legbizalmasabb barátnőjét becézte férjének titkos kedvesét, sőt egy alkalommal, Mario születésnapján, megajándékozta férjét Paola életnagyságú képével. Amint most Mario mindezeken eltöp rengett, részvétteljes szánalom lopódzott szivébe és könnyes szemekkel gondolt a beteg kis vértanura, aki a szomszédos szobában — talán éppen ebben a pillanatban — vivja utolsó tusáját a kérlelhetetlen halállal. Egy csokor szép, halvány rózsa — mint a mulandóság sápadt jelképe — megtelhette nehéz illatával Mario dolgozószobáját, ahol nyugtalan lelkének hullámzását gyakran csendesítette értékes szellemi munkálkodásával. Ide menekült szomjas vágyaival, nagy lelki tusáival és ezekben a halvány rózsákban, a felesége kedvencz virágainak illlatában mindig magába szivta a mákonyos, boldogító feledést. Az ajtó könnyed megkopogtatására fölriadt merengéséből. A belépő szobaleány tompított, halk hangon jelentette, hogy a signora beszélni óhajt férjével. Szegény, kis Gabriella ! Bizonyosan azért szólítja magához, hogy végső bucsut. akar venni lőle, hogy utoljára elmondhassa, mennyire szerette és talán még hálálkodni is fog azért a boldogságért, amelyben tiz éven át részesítette. Ha most bevallaná neki az igazságot, ha nem engedné jóságos lelkét addig elröppenni, amig térdre borulva, bünbánólag elmondana neki mindent és töredelmesen csengne bocsánatáért. Nem, nem teszi I Megkíméli ez utolsó, nagy fájdalomtól, mert hiszen korlátolt, gyanútlan, gyermeteg lelkével talán meg sem értené férje bűnbánó szavait, értékelni sem tudná a megalázott önérzet nehéz áldozatát. Mario belépett a homályos szobába és közeledett a feleségéhez, akinek sápadt arca vetélkedett a csipkés párna hófehérségével. A lihegő, beteg asszony férjére emelte fáradt tekintetét és halk hangon igy szóit: — Mario, beszélni akarok veled . . . egyedül veled. Mario széket tolt az ágyhoz és leült felesége mellé. Lelke megtelt hálával a jóságos hitves iránt, aki olyan nyugodtan élt az oldalán és aki most könnyebben várja a halált, mert gyanútlan lelke semmit sem tud arról a perzselő lángról, mely férje szerelmét a bűvös Paola Vandi felé fordította. És Gabriella halkan, egyhangúan beszélni kezdett, mintha a visszaemlékezés ránehezedne fáradt lelkére. Felidézte házasságuk első éveinek egyenletes, háboritlan boldogságát, azután a Vandi párral történt megismerkedésüket és azt a szoros barátságot, amely később közelebb hozta őket egymáshoz, aztán elhallgatott. Mario meglepetéssel hallgatta nejét. Sohasa hitte volna, hogy olyan intelligenAlapittatott 1864 ben. .A. -v-±a.©3sz legrégi"b'b és legnagy-oblD o±x>ő-íxzil©-b©- Alapíttatott 1864-ben' Manheim Ármin, ezelőtt Altstádtsr Jakab czipőraktára Pápa, Kossuth Lajos-utcza, hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos, de főleg tartós és jól álló cipőket lehet kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (ortopád-munka) kiváló gond lesz fordítva. = Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadász csizmáit és cipőit. = TTr.l Rt,ftm a> [pos-barpetlotá-^T-al szemben árpixl-b sagáirb liázairiTDa ln_©l^r©z"t©m. árb.