Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-07-28 / 30. szám

e sorokat irjuk, még javában folyik. De nagyjából az eredmény megállapítható már. A földmivelésügyi minisztérium által — az ország minden részéből beérkezett hivatalos jelentés alapján — összeállított s közzétett híradás szerint elég kedvezőnek mondható az idei eredmény. Bár nagy átlagban az idei termés valamivel kevesebb a mult évinél, nálunk s a vidékünkön — hála a gondviselésnek ! — az idei termés össze sem hasonlítható sem minőség, sem mennyiség tekintetében a mult évi terméssel. Ezen örvendetes körülménynek nagy horderejét ki ne látná be a mostani nehéz időkben. Magyarországma is jórészben földmivelő állam lévén — a termés eredménye szabályozza a piacot. Ennek hatása alatt áll jó részben a kereskedelem és ipar élénkülése vagy hanyatlása. Nemcsak a földmíves, hanem az iparos és kereskedő nehéz helyzetén is — mint a mult években sajnálattal láttuk és tapasztaltuk — csak a jó aratások segíthetnek. Ámde az örvendetes, kedvező eredmény még magában véve sem elég. Elő áll ugyanis a mezőgaz dasági termények bölcs értékesítésének nagy és nehéz kérdése. Magyar ország arról a kedvező posicióról, amelyet a világ piacán terményeivel elfoglalt, hovatovább kénytélen lelépni. Es ennek dacára mégis rávagyunk utalva a külföldi piacokra, sőt ma talán még inkább, mint valaha. Igaz, hogy a magyar földmivelő, a magyar gazda túlontúl konservativ földje munkálásában — ám az ár ellen ő sem úszhat s igy bár nem rohamosan, de csak kénytelen, ha sokszor kelletlen is földjének inten sivebb kihasználására törekedni. — Erre ösztönzik a mezőgazdaság terén elért technikai vívmányok s ama sok jó példa, mit megfigyelni szerető népünk az áldozatkész ura dalmaknál lát, tapasztal. Igy ma már nem éppen találó az a mondás, mit egy külföldi látogató tett, ki is, „az aranykalásszal ringó ékes rónaság" láttára igy kiáltott fel: „Diese armen Ungarnhaben alles in Hülle und Füllé — doch kommen zu gar nichts !" — Magyarán mondva: megfúl a mindenben bővelkedő szegény magyar a maga zsírjában. Ma már igyekszik a magyar gazda — bár „bölcs mértékkel" — az adott javakat kihasználni. De ép a föld intenzivebb kihasználásával elért eredmény sehogy sincs arányban az ország fogyasztó erejével és képességével. Ehhez járulnak még a terhek folytonos szaporodása s a folyton nehezebbé váló megélhetési viszonyok. Mindezen okok és körülmények a mezőgazdasági termények értékesítésére s a külföldi piacokra irányítják a figyelmet. És ezzel eljutottuuk ahhoz a szóhoz, amit az utóbbi években oly sokszor hallottunk emlegetni, talán ócsárolni is s ez a kereskedelem. Ép az értékesítés bonyolult mezején a szemek a kereskedelem oly felette fontos munkájára irányozvák. Főként szerencsétlen közjogi helyzetünknél fogva, hazánkban a gyáripar még mindig — s ki tudja meddig — csak csecsemőkorát éli. Volna csak hatalmas gyáriparunk, hol feldolgoznák a magyar föld terményeit — nem volnánk kéuytelen a külföldi fogyasztásra utalva s igy terményeink nagy részét a belföldi piacon értékesíthetnénk. Most még azonban a külföldi piacra s annak szeszélyére vagyunk utalva. De ép itt lép előtérbe a kereskedelem fontossága. El kell ismernünk, hogy a bajon most csakis a kereskedelem éles látása, bölcs elméje és ügyessége enyhíthet és segíthet. A mezőgazdaság tehát igy a kereskedelemre van utalva s viszont; az egyiknek érdeke azonos a másikéval. Egymást megértve s egymást a legmesszebbmenő jóakarattal támogatva kell együtt élniök, munkáikodniok. Ezért volt — enyhe szóval élve — balgaság a mult évek folyamán a kettő közé éket ütni s mindenképpen ellenségeskedést szítani. A két tényező egymásra van utalva. Egyik a másika nélkül nem érvényesülhet s igy nem | is boldogulhat. Az ellenszenv és ellenségeskedés egyaránt árt minkettőnek. Nemzetünk jóléte szenvedne nagy kárt a tényező közötti mesterségesen támasztott ellentét szitásával. Annyi bajaink között ez szinte végzetes csapás lenne mireánk. Jóleső örömmel tapasztaljuk, hogy az agrárizmus és merkantilizmus közötti ellenségeskedés múlóban van s ami a fő, népünket a kettő közötti ellentét érintetlenül hagyta. A nép egyszerű eszejárása, józan belátása túltett a bölcs vezetők bölcsességén. Vígan folyik az aratás. Dől rendre az értékes gabona az anyaföldre, a mely adta azt. Jó termésünk van. Vajha ez is elősegítené a két ellenséges testvér közötti viszony megjavulását, hogy egymást igazán megértve törekedjenek a közös cél elérésére, a nemzeti jólét nevelésére és azon súlyos bajok orvoslására, miket a mult évek sovány termései idéztek magát ő sem és odahajolt hozzá, hogy kimondja a szót: — Szeretem ! Szeretem végtelenül. Oh édes, ha remélhetném, hihetném, hogy maga is igy érez ... Az asszony tekintete elárulta, hogy csak most ébred tudatára annak, ami saját szivében végbement azóta, hogy George Clissoldot ismeri. De érzeseinek ez a mélysége és hirtelen ébredt forrongása, másrészt sorsának szomorú volta megdöbbentette és szinte ellökte szavaival magától az ifjút, mig ijedten mondotta neki: — Menjen, távozzék, az Istenért! — Édes, édes! — esengett Clissold, — én könyörgöm: engedje meg, hogy mindkettőjük védője legyek az egész életen át. A fiatal asszony felelni akart, de csak lecsuklott a feje. — Én pedig nem megyek el addig, mig választ nem kapok ! — makacskodott a férfi. Mrs. Diveen csak annyit felelt: — Gondolkodnom kell, nem lehet, hogy rögtön határozzak. Egy

r napot engedjen. Clissold engedelmeskedett s hogy a kikötött huszonnégy órát megrövidítse, vette turista felszerelését, hogy valamerre kiránduljon. Mrs. Diveen pedig azt gondolta, hogy most ragyog rá életében először és igazán melegen életének napja. De ez a boldog hite nem tartott sokáig: a kis fiu eltűnt s a kétségbeesett Charlotte hasztalan kereste és hiába kutatta anyja is. Mrs. Diveen sógornője: miss Diveen, á legnagyobb kétségbeesésben találta őket, mikor meghallott egyet-mást mr. Clissoldról, rögtön tisztában volt azzal, hogy Clissold a fiu nagybátyjának fizetett kéme lehetett csak, mert ime, együtt tűntek el. Hiába szabadkozott az összetört anya : miss Diveen erős logikával bizonyította be, hogy ő utánuk jött az már Angliából, azzal a céllal, hogy behízelegje magát és Jocelynt megszöktesse. — Még azt se csodálnám, — fejezte be szavait, — ha neked szerelmet vallott volna. A fiatal asszony nem tudott mit felelni, bárhogyan tiltakozott is a gyanú ellen szivében minden érzés. Voltak azonban pilla natok, mikor azt gondolta: — Ha Clissold nem jön a kiszabott huszonnégy óra múlva, akkor sógornőmnek igaza van. Mr. Clissold azonban megjelent pontosan, de szerelmi mosoly helyett, összetört szivet talált. Mrs. Diveen még a sógornője gyanúját is elmondta neki. — És maga képes volt arra, hogy higyjen neki? — kiáltott fel fájdalmasan. Nézzen a szemembe és mondja meg, hozzám férhetne-e, hogy ilyen fájdalmat okozhassak? Én — magának ! Mrs. Dieeven felemelte rá a tekintetét s még összezúzott szivén át is feltört belőle az érzés: — Nem hiszem ! Nem hiszem ! Érzem, hogy mélyen szeret s én is ugy szeretem, mint Jocelynt 1 Ha őt megtaláljuk, én leszek a föld legboldogabb teremtése. Mrs. Clissold mélyet sóhajtott és a boldogságtól remegő hangon szólt: — Köszönöm. Egyetlenem, én is hiszek a szerelmében. Maga a szegény Clissoldot szerette bennem, de most, hogy nem utasított vissza, elmondom : én nem az vagyok, akinek hitt. Clissold csak az álnevem, én lord Varfield vagyok, akinek mesés örökségéről mostanában annyit irtak a lapok. Azért vettem álnevet, hogy minden zaklakástól menten élvezhessem pihenésemet. De az én óriási gazdagságom eltörpül amellett a boldogság mellett, amit most érezek. A kis fiút megtaláljuk, — bizza rám — aztán majd én vigyázok mindkettőjükre. Jocelynt a szomszéd faluban találták meg, ő maga mondta el ügyes ujjacskáival szökése történetét. Egyedül akart kimenni az állomásra nagynénje elé s a legelső kocsira felült, abban a hitben, hogy az odaviszi. De a vasút helyett a szomszéd faluba mentek s mert nem tudta magát megértetni, ott kellett maradnia idegen emberek között, mig érte mentek. Miss Diveen kegyes volt tehát elhinni ezek után, nogy lord Warfield ártatlan a dologban, de háu neki az volt úgyis a fő megnyugvása, hogy az imádott asszony hitt benne és szerette az első percztől kezdve. — Ne feledje el, — mondta neki nevetve, — én mr. Clissoldot szerettem, ha lord Warfieldhez megyek is nőü!. És lord Warfield köszönetet mondott e szavakért — lord Warfield módja szerint.