Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-01-08 / 2. szám

biró tisztviselőknek általános többsége hozzájárult volna. Holott a határozathoz (az e tekintetben hibás közgyűlési jkv. tartalmától eltérőleg) a megjelent képviselőtestületi tagok közül 73 képviselőtestületi tag 77 szavazattal és 5 tisztviselő járult hozzá, amely szám a képviselőtestületi tagok absolut többségének nem felel meg. Érvénytelen a határozat, mert a mint már emiitettük a közgyűlési meghívón csupán a szinház-területének átengedéséről van szó, a színház területe pedig az iratoknál levő tkkvi kivonat, valamint a pápai kir. telekkönyvi hatóságnál 1156/1882 tk. sz. iratok szerint az 1882-ik évben eszközölt mérnöki felméréshez képest csupán 130 négyszögölet tesz, s igy 70 négyszögöllel kevesebbet mint amennyit a közgyűlési határozat átengedett, s igy a közgyűlés ajándékba adta azon területet, melyet a ref. egyház megvenni akart, sőt 70 négyszögöllel többet adott neki, mint amennyit a közgyűlési tárgysorozat szerint kért. Igy nem lehet a város vagyonával elbánni, de különösen nem lehet ezt megtenni a képviselőtestületi tagoknak előzetes és kellő értesítése nélkül. Hasonlóképen érvénytelen a határozatban foglalt azon rendelkezés is, hogy a színház jövőjének biztosítása céljából a városi tanács 10 éven keresztül a város költségvetésébe színházépítési alapra minden évben 5000 koronát állítson be, mert ezen javaslata közgyűlési tárgysorozatban felemlítve nincsen, s önálló indítvány alakjában a községi elöljáróságnál, illetve városi tanácsnál 24 órával előbb bejelentve nem lett, amiként ezt a már hivatkozott községi törvénynek 56 §-a elő irja. Egyébként a képviselőtestületi közgyűlésen elhangzott és határozatba vett ezen indítvány alkalmas lehetett ugyan arra, hogy a képviselőtestületi tagok ez által megtévesztessenek, de szó sem lehet arról, hogy a tanács részére adott ezen utasítás a színház jövőjét biztosítsa. Ugyanis a városi költségvetés egyes tételei, majd az annak idején egybehívandó képviselőtestületi közgyűlés által fognak bírálat tárgyává tétetni, hiába állítja be a t. városi tanács évenként a megjelölt 5000 koronát a költségvetésbe, ha azt a megtartandó rendes közgyűlés el nem fogadja, vagy elfogadni nem akarja. De mi értelme is van egy a közterheknek már elviselhetetlen súlya alatt álló városnál annak, hogy a még majd csak 10 év múlva létesítendő intézménynek költségeit a város polgáraitól előre beszedje, s azoknak terhén könnyítsen ez által, kik ezen intézményt körülbelül 8 év múlva létesitik és ennek előnyeit élvezhetik. 3. Pápa város irattárában 2900/1894 * sz. alatt feltalálható, az időkori pápai állandó színház részvénytársulat összes iratait magában foglaló, közte a részvények tulajdonosait feltüntető kimutatásokból, jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy alulírottak közül többen emiitett szinházi részvénytársulatnak részvényesei voltunk, ezen iratoknál levő jegyzőkönyvekkel és az eredeti Veszprémmegye törvényhatósága által 901/20733 jk. 1892 sz. a. jóváhagyott adás-vevési szerződéssel, mely utóbbinak csupán másolata szerepel a közgyűlési iratoknál igazolható, hogy 1892. évi január hó 10-én, midőn a jelenlegi szinház épületét 6000 frtért Pápa város közönsége megvette, nevezett társulat a szerződés 5. pontjában kikötötte, hogy Pápa város közönsége „ezt" a színházat mindenkorra fenntartani köteles, s ugyanezen pontban vevő részéről különösen hangsulyoztatott, — hogy „Pápa város közönsége kötelezi magát arra, hogy „ezt" a színházat mindenkorra jó karban fenntartja." A hivatkozott szerződés 5. pontjában foglalt, a város terhére megállapitott és ugyanez által elvállalt kötelezettségre való tekintettel a jogügyi bizottság elé utaltatott azon kérdésnek eldöntése, hogy átengedhető-e a szinház területe a pápai ref. egyházközségnek, vagy nem. A jogügyi bizottság 1910. évi november hó 16-án tartott ülésében hozott határozatában kimondotta, hogy a szerződésben foglalt kikötés ellenére, a szinügyi célnak egyébként való biztosítása mellett, a szinház területének átengedése jogi akadályba nem ütközik, mert az állandó birói gyakorlat értelmében az alapítványoknál, különösen ha a kitűzött cél a korábbi helyen az alapító szándéka szerint folytatólagosan meg nem valósitható a permutatió meg van engedve. Bármennyire elismerjük e bizottság tagjainak jogi képzettségét, a jelen esetben hozott határozatukkal jogi tévedésüknek a legnagyobb mértékben kifejezést adnak, s ugy látszik, hogy a templomépítés magasztos céljától elérzékenyülve ítéletük meghozatalánál ingatag alapra helyezkedtek. A szerződésben világosan van kimondva, hogy Pápa város közönsége „ezt" a színházat köteles mindenkorra fenntartani, viszont Pápa város közönsége ezen színháznak jó karban való fenntartását fogadta el. Ha tehát az 1892-ik évben Pápa városa által megvásárolt szinház az idők folyamán javításra, átalakításra, vagy a népességi viszonyok változása folytán nagyobbitásra, — esetleg lebontás mellett ujabbi megépítésre szorul, a szerződésben foglalt kikötésnél fogva, mindezen építkezési munkálatok csakis a jelenlegi szinház helyén eszközölhetők, az időkori szinház részvénytársaság intentiójának csupán oly átalakítás, építkezés felelhet meg, mely a színháznak régi ideális helyén létesül, hol a körül lévő diszes sétatéren a színházlátogató közönség igényei szépészeti, tüz és közbiztonsági szempontból leginkább biztosithatók. Pápa városában évszázadok múlva sem lesz színházépítés céljából atkalmasabb hely a jelenleginél, s Pápa városa valósággal öngyilkosságot követ el, ha a szinház területét a ref. egyházközségnek, vagy bárkinek, bárminő célra átengedi. A pápai ref. egyházközségnek sokkal kevésbé van szüksége az uj templomra, mint Pápa városának a jelenlegi szinház térre. A ref. egyház elég szép templommal rendelkezik, híveinek befogadására teljesen elegendő, fogyatkozása csupán abból áll, hogy két szomszédos ház udvara közé van ékelve, s igy nem szabad téren áll, — mint ahogy azt az egyház jelenlegi nagytiszteletíi lelkésze óhajtaná. De hogyan lehet is azt kívánni, hogy azért, mivel a jelenlegi templom nem szabad téren fekszik, Pápa városa a szerinte legszebb és legjobb helyen levő, minden igényt mintha ismerné a koncert terem egész közönségét, mert hirtelen Kalmár szomszédjaihoz fordult és nagy hódolattal üdvözölte őket : — Ah, nagyságos asszony, persze, hogy itt van. Csókolom a kezét! Hanem az igazgató urnák képzelem milyen unalmas lehet! — Már én csak jobban szeretem a tőzsdei koncerteket I — felelte az elégedett arcú ur széles mosollyal. A zene-kritikus udvariasan nevetett a szellemességre, aztán áradozva kezdett beszélni az asszony előtt a koncertező dalénekesnőről, majd fölemiitett különböző küszöbön lévő művészeti eseményt, közben egy-egy mondatával Kalmárhoz fordult, be szélt ide-oda, mikor aztán a feleletek feszég ezettségéből hirtelen rájött arra, hogy a házaspár és Kalmár nem ismerősök, bemuíatta Kalmárt az asszonynak és férjének. Gyorsan történt az egész, még alig hangzott el az uj ismerősök között egy két udvarias szó, már véget ért a szünet s a dalénekesnő ismét megjelent a pódiumon. A koncert végével a kifelé tóduló emberhullám elsodorta Kalmárt a házaspártól s csak a vestibule-ben pillantotta meg ismét az asszonyt, amint az tétován nézett szét a tömegben. Kalmár arra gondolt, hogy az asszony talán épen őt keresi a tekintetével és mohón igyekezett elfogni ezt a pillantást. Az ilyen nézésnek szuggesztív ereje van s a következő pillanatban az asszony és Kalmár tekintete összevil lant. Egymást simogató, megértő, benső nézés volt ez, ugy, hogy magfuk is zavarba jöttek tőle és elfordították a tejüket. A zene palota kapujában a portás harsányan szólította elő a kocsikat, bucsuzások, üdvözlések hangzottak fel, kerekek gördültek tova és az asszony is eltűnt az emberek forgatagában. Kalmár fülében ott bujkáltak az imént hallott Schumann dalok melódiái és igen ( iérzékenyült, kellemes hangulatban indult haza. II. Egy kis intim festő-kiállitáson valami apró pia in aire-kép vibráló színfoltjait bá multa Kalmár, amikor egy szoknya suhogott el mellette. Megfordult és maga előtt látta az asszonyt. Udvariasan köszönt és egy óra múlva már együtt távoztak el a kiállításról. Ez a művészeti szalonban töltött óra nagyon összehozta őket. Minden gondolatuk, egész felfogásuk, intésük, hajlamaik, hitük, rajongásuk és várakozásaik mindmind csodálatosan egyformák voltak, maguk is szinte megdöbbentek azon, hogy minő mély, bensőséges harmónia kapcsolja össze az egyéniségüket és szinte lopva figyelték egymást, hogy vajon nem íedeznek-e fel mégis valami elütő vonást a kettejük lelki vonalaiban ? De nem. Mikor a kiállításról távozva, egymás mellett haladtak az utcán, olyan egynek, együvétartozónak érezték magukat, hogy gondolatban összeíogoztak és test test mel lett, összesimulva, forrón egybefonódva haladtak. Mikor az asszony lakása elé értek — elegáns kis villaszerű palota volt a fasor végén - az asszony nyílt sóhajjal mondta: — Meghívnám magát az otthonomba, de nem merem. — Miért? — Mert ezen a küszöbön tul én máimás asszony vagyok. Az uram felesége. Ez pedig . . . Elharapta a szót. Kalmár kíváncsi volt a mondat folytatására. Megkérdezte : — Mit hallgatott el? — Ne kívánja tudni, — sóhajtott az asszony. Kalmár meghajolt és uj kérdést vetett föl : , — És mikor láthatom? Hol? Az asszony csodálkozó szemmel nézett Kalmárra: — És maga ezt még meg is kérdi ? Azt gondoltam, nem szükséges megmondanom. "Magára bizom, hogy az érzéseivel, hajlamaival, az intueiójával találja ki, hol láthat engem. Rendben van? Kalmár engedelmesen lelelte; — Rendben van! Még azon a héten valamelyik színházban egy nagyon finom, kis lelki körnek irt és nem épen lármás sikerű darabot adtak s a nézőtéren, mint egy titkos társaság rajongó tagjai találkoztak a művészet tanatikusni. És e társaságban ott volt Kalmár és az asszony is. És mikor Kalmár tisztelgett az asszony páholyában, ez melegen mondta neki: — Most már bizonyos, hogy mindig tudni fogjuk, hol találkozunk ! III. — Hát látja, ez fáj! — sóhajtotta az