Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-02-26 / 9. szám

A pénzpiac helyzetéhez képest a pápai takarékpénztár elég jutányos feltételek mellett gondoskodik a hi­teligények kielégítéséről, ami külön ben tisztességes üzleti versenynek üdvös eredménye is. Egy tekintet az intézet üzleti ki mutatására, meggyőzheti még a laikus közönséget is arról a nagy jelentő ségről és kiváló befolyásról, melyet ez intézet közgazdasági életünk min­den ágazatára lenditőleg gyakorol. Bár közgazdasági életünknek sok mizériája van még, sok a javítani, tenni való, de bízzunk a jól situált pénzintézetünkbe s reméljük, hogy ha szükségünk lesz rá, ugy mint ed­dig, ugy ezután is elvéhez hű fog maradni s minden városunkat érdeklő dolgot magáévá téve, azt anyagi tá mogatással előmozdítani és sikerre is fogja vezetni. Az igazgatóság által beküldött 1910. évi zárszámadás résziereibe nem bocsájtkozunk s ahhoz kritikát sem füzünk. Alapos kritika gyakor­lásához a belső ügykezelések teljes ismerete lenne szükséges. Mi csak az üzleteredmény kimutatások után ítélünk, mit megtehet — a mi segít ségünk nélkül — a nagyközönség is az igazgatóság ez évi jelentéséből. Tisztelt Közgyűlés ! ' Midőn a kezelésünkre bízott inté­zetnek a lefolyt 1910. évről szóló XLVIII. üzletévi, a felügyelő bizott­ság által is átvizsgált s helyesnek talált zárszámadását és mérlegét, a felügyelő bizottság jelentésével együtt a kereskedelmi törvény és alapszabá­lyainak értelmében a T. Közgyűlés elé beterjesztjük, tisztelettel kérjük, hogy az előterjesztett számadásokat és mérleget, ugy a tiszta jövedelemre vonatkozó javaslatunkat tárgyalás alá venni, elfogadni, s ugy az igazgató­ságnak, mint a felügyelő bizottságnak a szokásos felment vényt megadni szí­veskedjék. A lefolyt évben általában beál­lott kedvezőbb közgazdasági viszo­nyok s élénk üzleti élet hatása alatt a mi üzleti forgalmunk is tetemesen emelkedett. Csupán az adósok folyószámlán mutatkozik csökkenés, mely azouban ránk nézve csak előnnyel járt, mert az idegen pénzintézeteknél folyó számlára elhelyezett tőkéink nagy részét jobb üzletekbe helyezhettük el s ezáltal jövedelmünket szaporít­hattuk. A betételek a mult évben is ke­rek számban 700.000 koronával emel­kedtek, ami nemcsak az intézetünk irányában ez évben is megnyilvánult fokozottabb bizalomnak a jele, hanem az által azt is elértük, hogy pénzünk mindig bőségben volt s a mult év utolsó negyedében beállott pénzdrá gaság bennünket nem érintett, mert viszleszáinitolásra nem szorultunk, hanem a saját erőnkkel is képesek voltunk üzleteinket lebonyolítani. Ily kedvező viszonyok mellett az évi nyereményünk az előzfr évi 132.491 koronával szemben 150.735 korona 5 fillérre emelkedett. Hogy az ily elért kedvező nye remény mellett is az előző évi, részvényenkénti 150 korona osztalé­kot emelni nem javasoljuk, indokát abban találja, hogy a rohamosan fel­szaporodott betétekre való tekintettel saját alapjainkat tete.mes összegekkel tartjuk szükségesnek dotálni, hogy majdan a két év múlva bekövetkező 50 éves jubileumi évben vagyonunk már elérje az egymillió koronát. Továbbá, mivel a szintén roha­mosan megnövekedett üzleti forgal­munk folytán hivatalos helyiségeink szűkeknek bizonyulnak s ezen helyi ségek kibővítésére, esetleg uj épület emelésére lesz szükség : ennek költ­ségeiről gondoskodni s e célra egy külön alapot teremteni óhajtunk, me­lyet már a mostani nyereményünkből 25.000 koronával dotálni javaslunk. Mély fájdalommal emlékezünk meg itt azon súlyos veszteségről, mely intézetünket Matus György de­rék igazgatósági tagtársunknak a mult évben bekövetkezett elhun> tával érte. A megboldogult hosszú időn át volt tagja az igazgatóságnak s e z idő alatt becsülettel és dicsérete s ügybuzgósággal munkálta intézetünk javát és fejlődését: miért is indít­ványozzuk, hogy a közgyűlés eze n derék'- igazgatósági tag elhunyta fö­lött fájdalmas részvétének adjon ki* fejezést s a megboldogultnak az in­tézet irányában szerzett kiváló érde* meit jegyzőkönyvileg örökítse meg­Nagy érdem illeti meg a tekin­tetben első sorban Galamb József in­tézeti elnököt és Karlovitz Adolf in­tézeti alelnököt, f cugyszinte a kezelési — Hát annyiból áll a dolog, —• kezűé kissé akadozva, mintha restelne, amit mon­dani akar, hogy a feleségem és a pajtásaim előtt kissé eljárt a szám, hogy hogyan vé­deném magamat a kifosztás elien, ha úton­állóval találkoznám, szóval . . . ha ; ilyes valami . . . történnék .. . velem ... És iga­zan, nem szeretném kitenni magamat an nak, hogy gúnyolódjanak rajtam. Tetszik érteni ? — Ertem, ériem, — mondja az utón álló. — De hát mit tehetek erről én ? Mr. Borroughs kínosan mosolygott: — Azt szeretném, ha némi bizonyíté­kát vihetném annak, hogy nem egykönnyen adtam meg magamat, hogy védtem maga­mat, ha nincsen ellenére. — Szívesen ! Tetszik egy ökölcsapás a szeméré ? — kínálta készségesen a zsi vány. — Nem, nem ! — szakította félbe hirtelen Borroughs. — Azt szeretném, ha a kalapomat volna szives keresztüllőni, csak ugy a látszat kedvéért, tetszik tudni. Elmondhatnám aztán a feleségemnek, bará­taimnak, hogy milyen közel álltam a halál­hoz, s csak igy voltam kénytelen megadni magamat. — Szívesen megtenném, barátom, de félek, hogy a lövés zajára valami éjjeli őr erre jár és a nyakamra jön. — Oh, ebben a tekintetben egészen nyugodt lehet, — felelte az áldozat mo­hón. — Ezen a vidéken egy mértföldnyire senki sem lakik, csak én, s ebből az erdő bői, ilyen késő, éjjeli órában, egy lélek sem hallaná meg a lövést. Nézze, kérem, a kalapomat ráteszem ennek a fának az ágára és maga, legyen szives. keresztüllőni, Hamar odatette a kalapját és a rabló gondolkodva feléje közeledett. — Nos, az bizonyos, hogy én ennek a lövésnek a zajával veszélyeztetem maga­mat, de olyan jóízű ember, hogy szívesen kibékítem a feleségével, ha módomban áll. Ezt mondva,, letérdelt és keresztüllőtte mr. Borroughs uj kalapját. A revolverlövés nem volt tulhangos, és még mielőtt a füst el­oszlott volna, Borroughs levetette a kabát­ját is. — Ez aztán eszme ! — mondá vidá­man. — Ha a kabátomon is kapok egypár I golyóbist, fényesen bebizonyítom, milyen j nehezen mentettem meg az életemet. És ezzel felakasztotta kabátját a fára és vára­kozva lépett vissza. A rabló megint csak tétovázott. — Erre a sok lövésre nem jön aztán valaki a nyakunkra ? — A világért sem. — állította mr. Borroughs. — Mondom, hogy ezen a kör­nyéken nem lakik senki sem és ha valaki meg is hallotta volna a lövést, addig, míg az egy mértföldnyi útról ideér, maga már régen kereket oldott. No, lőjjen egyet itt a vállán keresztül ! — Tudom, hogy balek vagyok, ha megteszem, — mondotta a rabló — és ha nem volna az az ötven arany és nem csi­náltam volna ,ilyen jó fogást, — de hát igy : legyen. És még egyet lőtt. Mr. Bor­roughs izgatottan lélegzett fel. — Nem akarok alkalmatlanná válni, ! — mondá, — de még pár lövés a kabátba j valószínűbbé tenné a dolgot. Nézze, kérem, itt az ujján át, milyen jó volna ide egy | lyukat lőni, nem is gondolja, hogy milyen j nagy szolgálatot tesz nekem ezzel! A rabló körülnézett, pár pillanatig í hallgatózott, aztán sóhajtott egyet és me­í gint lőtt. — Na, hát megadom neki — és ezzel megnyomta a ravaszt, de a lövési helyett csak a ravasz csattanása hallatszott, amire nevetve fordult Borroughs felé : — Hát mit szól ehhez ? — szól vidá­man, nem tehetek eleget kívánságának, mert mikor elindultam, csak két golyót tettem a revolverbe, — meg kell elégednie a két lyukkal. — Biztos benne? — kérdé Bor­roughs aggodalmasan. — Ugy szerettem volna azt a harmadikat is I — Biztos vagyok-e benne? Hogy az ördögbe ne ! Hallgassa csak ! — És egymás­után hatszor csettentette el a ravaszt. Borroughs közel hozzá, a háta mögött állt és figyelmesen hallgatta a felvilágosítást, azután jobb karjával, amely az állandó tor­nászat következtében izmos, sőt erős volt, az utonállót fejbevágta. A rabló elesett, Borroughs rátérdelt, egyik kezével a torkát szorította Össze, a másikkal felkapta a földre esett revolvert és még mielőtt amaz magához tért volna, a revolver agyával verni kezdte a fejét. Borroughs nem vesztegette az időt, amikor ellensége önkívületbe esett, keserű mosollyal vette ki zsebéből a saját óráját és tárcáját, aztán kezében a revolverrel felállt. Első szándéka az volt, hogy a revol­vert odadobja az önkívületben levő ember mellé, de. rögtön jobbat gondolt és zsebre­vágta, aztán felkapta a kabátját is. — Jó emlék lesz, — mondta csönde­sen, a mint hazafelé sietett. — És, ha nem volna ez a bizonyítékom, Matteson akár kész volna megesküdni arra is, hogy va­lami forró piszkavassal magam lyukasztot­tam át a ruháimat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom