Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.
1911-12-03 / 49. szám
félvállról emlékezik meg az iparosról s mily fennhéjazóan, mily pöffeszkedő hangon szól ez az alantasabb mun kásról. Nem anynyira a belértéket, a szeplőtlen tisztes munkát mérlegeli a társadalom, mint inkább egyesek munkakörét, hivatását tekintik és nézik le az emberek szokatlan gőggel, undorító kevélykedéssel. Mindebből azt a következtetést kell levonnunk ; hogy a társadalom előtt vajmi kevés becsben áll a tisz tességes, becsületes kenyérkereset. A munka, nyilván szégyen, ha vala mely alantosabb formám végzik. Nálunk ez az erős osztályozás megvan, mert mindenki ur akar lenni, mindenki legalább is annak tartja magát. Aki fölötte áll, az imponál neki, bár tele irigységgel van iránta, akit pedig alatta vél, az semmi, senki, annak az ő kegyét kell keresnie, minthogy ez a nálánál feljebb lévő kegyeit hajhásza. Bezzeg ám, ha a sors egyikremásikra ráteszi sújtó kezét, helyzete rosszabbodik, kilátás, remény nincs valamit elérni, hogy foglalkozása, szakmája terén a kenyere biztosítva legyen, — »nem gondol vagy nem akar arra gondolni az a hivatalnok, kereskedő, iparos, hogy jobb dolog hijján, valamelyes más munka után nézzen, mely ug^an nem vág rendes hivatásába és alantasabb is, de kenyeret nyújthat, betevő falatot biztosit. Ezt megalázásnak, lealacsonyitónak, megszégyenítőnek tartja. r Es hányan vannak, kik rettegvén, irtózván az alantas, bár tisztességes munkától, ha alkalmuk van rá, nagy lelki nyugalommal más vagyonhoz, idegen tu'ajdonhoz nyúlnak, csak kenyerük legyen. Ezt nem tartják szégyennek, bűnnek, véteknek ! A bűnös uton való pénzszerzés szerencsével járhat s akkor nem keil nélkülözni és nem tud róla a világ és továbbra is ur az ur. Az utóbbi megbélyegző, megszégyenítő valami, az ösmerősök kinevetik, messzünnen elkerülik, ha alantasabb munkakört töltene be. Az az eset is fennálhat, hogy a munkanélküli ember, ki foglalkozása terén nem talál alkalmazást és más munkától —- ami szintén lealacsónyit — rémüldözvén, Amerikába megy sze rencsét próbálni. Itt aztán kapkod fühöz-fához — eredménytelenül és végül belátja, hogy azon a földrészen se hullanak az aranyak az emberek markába, ott is tekintélyes a munka nélküliek száma ; de meg igen előkelő egyének se tartózkodnak semmi nemű jóravaló, tisztességes munkától. Nem restel végül az ilyen kivándorolt — ha hozzá jut — munkát vállalni, pinczérkedni, lépcsőt sikálni, czipőt tisztítani. Amerikában, hol semmi se arcpirító, megbélyegző, ami becsületes munka, hol nem nézi le egyik a másikat, — hisz maguk a legnagyobb milliárdosok ; a dollárok királyai is a legalacsonyabb sorból küzdötték fel magukat komoly munkával, SZÍVÓS akarattal és kitartással. Hány oly hir járja be hazai lapjainkat, hogy egy-egy inteligensebb foglalkozású egyén, mint pld. jegyző, katonatiszt, szolgabíró, magasabb állású hivatalnok, nagykereskedő idehaza nem boldogulván, odakünn mindennel megpróbálkozott, amivel hazájában nem merészkedett volna foglalkozni, félvén a társadalom, az ösmerősök, a környezet csufolódásaitól, elítélésétől és kerülésétől. Hiába, ezen erősen kiéktelenkedő, kiriós csúf szokásokon kellene túltennie magát társadalmunknak. Ez az ut a biztos elzülléshez, vezet. Föl kell rázni még idejében a társadalmat mélységes lethargiájából. A társadalom egyes rétegein múlik, hogy visszahelyezzék a társadalmi életet arra a magaslatra, mely megilleti a műveltség mai foka, a tisztesség és becsületesség révén. A posta-, távirda- és távbeszélő kezelési szolgálatban való kiképzés céljából a m. kir. posta-, távírda- és távbeszélő hivatalokhoz növendékek vétetnek fel. Növendékké azon magyar honos ifjak pályázhatnak, kik a magyar nyelvet (a hor—WW H"I_ MII l ll 'M I I WM IIIII HI MI WI H I IIIIIIII MI — Igazán? igen már emlékszem. Én Wattershez jöttem búcsúzni, hol van Wattéra ? — Most még itt vagyok, felelt a fiatal ember, de aztán nemsokára én búcsúzom. Előbb azonban még önnel van beszédem. Nicholson! Jöjjön kérem, végezzünk hamar ! Nicholson az asszonyra nézett : — Egy percre megyek csak Ruth, ide a másik szobába, te itt teljes biztonságban vagy. Megengeded ? — Menj! Egy perc tiz hosszú évi várakozás után nem lesz hosszú. A másik szobában követve Wattersfc, feléje fordult: — Akarsz valamit, Archie ? — Igen. Meg akarom mondani, hogy szörnyűség és vétek, ellenem való vétek, amit cselekszel 1 Én imádom ezt az asszonyt s te aki elhagytad, aki tönkre tetted életét, most közénk állsz. Eddig csak a durva, részeges férje állt közöttünk és erős volt a reményem, bogy mellette elkövetkezik az én időm is. De most itt vagy te és arra kényszerítesz, hogy gyűlöljelek ! — Tudom hogy mivel tartozom neked, de amit most cselekszel velem, felszabadit ellened minden rosszra, minden gyűlöletre ! Leslie szeliden szólt : — Értelek. De neked is meg kell értened engem Archie, hogy ugy cselekedj, mint íórfiuhoz méltó. Ha férfi szerethet férfit, ugy én téged egész szivemből szeretlek Archie és ha valamikor szükségünk volt egymásra, akkor most kétszeresen, mert ugy érzem, nagyon is egymagunkban leszünk. Mit akarsz tenni ? Tán utadban van az életem, erre gondolsz ? — A te életed ? Nem Leslie, nekem csak a magam élete felesleges. — Archie, mondja keményen a férfi, te katonának a fia vagy, hozzád nem méltó hogy gyáván cselekedjél 1 És ott hagyta, mert Ruth szólította s annak a feh^r arcznak deleje ellenállhatat lanul vonzotta vissza. Odasimult hozzá és gyöngéden meg ölelte, de Ruth a könnyes ragyogású szemét ráemelte : — Csitt, hiszen tudja, hogy én feleség vagyok. — Tudom Ruth, de segíteni fogok megoldani a lánczaidat. — Nehéz lesz az ! Az az ember ragaszkodik hozzám s a törvény ellenem Ítélkezik. Nem találod ki, hogy mi az, amit én tőled várok ? Leslie kebléből szine zokogásban tört fel a vallomás, letérdelt eléje és átkulcsolta a térdeit. Az asszony keze a fejére simult és szótlan, elfogódott boldogsággal lélegzették be annak a néma percznek gyönyörűségét. Lépéseket hallottak. Ugy vélték, hogy Watters megy a folyosón. Leslie hangosan rá is szólt : — Archie, hová mégy ? — A kertbe megyek. Leslie elmosolyodott és azt gondolta magában, hogy vége már annak a keserűséggel átitatott felháborodásnak, ami előbb annyira igazságtalanná tette a szegény fiut. Gondolkodott és rájött: jogtalanok voltak szemrehányásai. Ámde nem ugy volt, mint ő hitte. Ruth két kezét Leslie vállára tette: — Édes, én akaratlanul tettem szerencsétlenné ezt a fiatal embert. Öntudatlanul voltam önző. Elfogadtam barátságát, mert a te barátod volt és mert rólad beszélt. Hogyan tehetném jóvá, amit ellene vétettem ? — Mi mind a ketten nagyon megbűnhődtünk egymásért — szólt komolyan Leslie. — Ennek a fiúnak szerelme is hozzátartozik a bünhődésünkhoz. Alighogy ezt kimondta, revolverlövés zaja hallatszott s utána még egy dördülés. — Szent Isten 1 — kiáltott Leslie — ez öngyilkosság, ez Archie volt ! Kirohant a lilaszinü alkonyatba. Ruth utána. Az utcza felé nyiló ajtónál a földön egy férfi holtteste feküdt és mellette egy másik alak állt, amint egyik kezével arcát takarja ei. A másik kezében a még füstölgő revolver. — Archie ! szólj az Istenre 1 Mi történt ? Te ölted meg? Archie a kiáliott izgalmaktól még remegő hangon szólt: — Magamnak szántam a golyót, de ez az ember a — Gondviselés — megmentett engem. 0 akart lelőni, rám sütötte revolverét, én a, magamét csak önvédelemből használtam. Érte és érted tettem — és örülök, hogy igy történt — miattatok. A törvény is nekem ad igazat. A holttest mellé ért addig Ruth is, aki térdre esett, mikor felismerte benne férjét. Az emberi szánalom heves érzése járta át egy perezre szivét, azután a kezét nyújtotta Leslie felé : Leslie, segítsen, mert nem tudok felkelni.
