Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.
1911-11-19 / 47. szám
közönség állásfoglalására, de nem ilyen irányban. A fogyasztó közönség követelje a hatóságok közbelépését, követelje s hasson oda, hogy a hatóságok ál lapítsák meg az árakat oly formán, hogy első sorban is az élő és vágóit hus közötti felháborítóan óriási árkíi lönbözet legyen a méltányosság ha tárára lejjebb szállítva. Nézzen csak utánna bárki is, hogy mi a különbség az élő és vágott hus között, s ha ez irányban ada tokát gyűjtött, lehetetlen, hogy el ne szörnyűködjön. A húson kell kezdenünk, mint egyik legfontosabb élelmi czikken 5 mely a többi árak emelkedését és csökkenését mindenkor maga után vonzza. A hatóságokat kell arra kényszeríteni, hogy tisztességes árak szabására kötelezzék a mészárosokat, de semmi esetre sem szabad tűrni, hogy a fogyasztó közönség zörgős csontjából még a velőt is kivegyék. Legyen gondja a hatóságoknak, hogy az általuk megállapítandó árak be is tartassanak, viszont adjanak a fogyasztó közönségnek módot arra, hogy az igy megállapított árakat kellőleg ellenőrizhesse és esetleg tiltó szavát bármikor felemelhesse. Nem fogyasztó sztrájkra, hanem a fogyasztó közönség erélyes fellépésére van tehát szükség. Cselekedni kell és pedig gyorsan, mert mennél rövidebb idő alatt tudjuk keresztül vinni a hatósági komoly beavatkozást, annál hamarabb fogunk megszabadulni a tűrhetetlen drágaságtól. Ha pedig másként nem lehet segíteni az égető bajjon, rendezzen be a városi hatóság husárusitó és kimérő boltokat és azzal a város fogyasztó közönséget nagy hálára fogja kötelezni. Mozduljon meg a közönség, cse lekedjen a hatóság és az eredmény nem fog elmaradni. éli Pápa, 1911. nov. 9. Felejthetetlen műélvezetben volt része annak a nagyszámú és díszes közönségnek, amely mult szombaton a Griff-szálló nagytermében gyűlt össze, hogy meghallgassa azon művészestély műsorát, melyet Liszl Ferenc születésének 100 éves évfordulója alkalmából az ünnepély rendezősége összeállított. Már hetekkel az ünnepély elolt jelezte a rendezőség a műsort és eleinte a közönség nem nagy érdeklődést tanúsított az es tóly iránt úgyannyira, hogy a rendezőség kénytelen volt egy külön felhívást intézni a közönséghez, mely felhívásnak meg volt az eredménye. Az utolsó napokban az összes ülőhelyek elkeltek úgyannyira, hogy a hangverseny estélyén az összes jegyek elkeltek és a Griff terme szorongásig megtelt. A hangverseny kezdete pont 8 órára volt kitűzve, de már jóval előbb gyülekezett a közönség, ugy hogy a hangverseny a pontos időben vehette kezdetét. A művészestély műsorát Gdthy Zoltán ének- és zenetanár nyitotta meg, ki Liszt Ferencről tartott emlékbeszédet. A felolvasót zajos tapsokkal fogadták és mintegy 1 óra hosszáig tartó beszédét közönségünk a legnagyobb érdeklődéssel kisérte. A felolvasó Liszt Ferencet mint zongoraművészt, mint zeneköltőt és mint egyént ösmertetíe. Reprodukált számos levelet, melyet Liszt apja irt Chernyhez, ki tanárja volt a fiatal Liszt Ferencnek. Beszédében elitélte azokat, kik Liszt Ferencet nem akarták mint magyar embert elismerni. Elősorolta mindazokat a jótékonycélu hangversenyeket, melyeket Liszt Ferenc a magyar nép javára rendezett és igazolta azzal, hogy zeneműveiben és rapsodiáiban csakis magyar motívumokat dolgozott fel. Az emlékbeszédet, amint már jeleztük, a közönség nagy érdeklődéssel hallgatta és annak befejezése után a közönség szűnni nem akaró tapsokkal fejezte ki a felolvasó iránti elismerését. A tapsok elhangzása után Gerstl Leoné lépett az emelvényre, kit percekig tartó tapssal fogadtak és csak ezután ült a zongorához,. eljátszva „Waldesrauschen" concert-etüd és „Auf Flügeln des Gesanges" dal (Mendelssohn Liszt átirata.) Gerstl Leóné zongorajátékának precizitását és művészi technikáját már több Ízben méltattuk, de ez alkalommal tényleg bámulatba ejtett játékának művészi nivója. Az Etűd eljátszásával mintha suttogni hallottuk volna a falevelek mozgását a bilentyük halk rezgése által. Átérezve, művészi allűrökkel játszta mindkét concertszámot és a közönség részéről zajos ovációban volt része. Ezután a hangverseny vendégművésznője Basilides Mária a Népopera tagja jelent meg a közönség előtt, kinek percekig kellett hajlongással megköszönni azon tapsokat, melyekkel közönségünk megjelenését fogadta. Mély csend és feszült érdeklődéssel kezdte el első énekszámát, Liszt „Oh jöjj ereszkedett s egyszer szép halkan kelepelni kezdett. — Mit akarhat? kérdezte az asszony, önmagához beszélve. A doktor hangtalanul, sokatmondóan nevetett. — Talán a gólya udvarlója. E pillanatban alább ereszkedett az idegen gólya. Kelepelése hangósabb lett, de mégis lágyan hangzott, mint egy megejtő szerelmi ének. Es felelt rá a gólya asszony halkan, mintha suttogott volna: — Kelep, kelep. — Vendégszerep! nevetett a doktor. — Kelep, kelep. — Szeret, szeret ! — mondta és az asszony szemébe kaczagott valami kedves szemrehányással, mert a szerelmes gólya az idegen fészekre szállott: A doktor fölmutatott a kéményre : — Látja?! A asszony elfordult a bűnös gólyáktól. — Az előbb azt mondta, hogy mi emberek, tanulhatnánk a kedves madaraktól. Látja-e, Berta ? Ez egy darab élet. A férj a nádasban halászgat, a nő unja magát. Jön az udvarló. Mint én. Csakhogy az a másik szerencsésebb. Az asszony tűnődve nézte a földet. A doktor megragadta a kezét és megcsókolta. Nem szólt; Nem vonta el a kezét. — Berta. Szárnycsapkodás hallatszott. A csábító a magasba röppent. Az asszony összerezzent, távolabb húzódott s a madár után mutatott. — Látja ? ! — Mit ? —- Most elmegy. — El, mert jön a férj! kiáltott föl a doklor vidám nevetéssel. — Itt van ni, fölöttünk. Hozza munkája gyümölcsét. Es csakugyan ott lebegett a lugas eleje fölött a fészek tulajdonosa. Nyilsebessen repült a kémény felé, azzal sem törődve, hogy zsákmánya a kicsi hal, kiesett a csőréből. — Elejtette I — kiáltotta a doktor. — Eldobta ! — mondta az asszony s kiszaladt a lugasból. A doktor utána. Ott feküdt a holt halacska a fehér porondon. A kémény mellől pedig nagy kelepelés hangzott. Odanéztek. A himmadár dühösen verdeste a párját. Vagdalta csőrével. A tol lát tépdeste. Szárnyával csapdosta. Fehér pihetollak szállingóztak szerte. Es kelepelt, kelepelt a szegény hira dühösen, fájdalmasan : — Kelep, kelep, kelep ...! — Veri! — Veri,— rebegte Ágothánné. —És hallja e, milyen rimánkodva sir az anyamadár ! Hallja-e, Ernő ? És nézze I A himmadár újra megrohanta a párját. Látszott, hogy a dühe még nagyobb. Hörgő, rekedt volt a kelepelése. Védekezni sem tudott a hűtlen. Alig-alig lebbent már a szárnya. És egyszerre csak kiesett a fészekből. A szép asszony elfehéredett. — Látja ? ! Kidobta. lott. Látszott hogy szomorú szeme csüggedten mered az elhagyott fészekre. Szárnya véresen csüngött. Hangot sem adott. Nézett, nézett a kémény felé s hirtelen fölsirt keserves kolepeléssel. Megrettent, fölsikoltott halkan a szép fekete asszony is. A him gólya fölemelkedett a fészekben, mintha fejét az egekre vágná s azután három kicsi, szürke szinü, fekete csüdü fiókáját bőszült csőrével megragadta ós a mélybe szórta ! Megcsattant a szárnya. Fölemelkedett a magasba. Egy pillanatig meginogott, mint akit szivén üt a fájdalom és kelep, kelep, elszállt a végtelen üfön át, mint egy lebegő bánat, mint egy ködbe haló szürke lélek, mint az örök igazságnak egy feketedő pontja. Az anyamadár a dult fészekre szállott és szárnyait összeverdeste némán. A szép asszony a kezeit tördelte. Alig tudta kimondani : — Menjen, menjen, Ernő... és soha, soha többé .. . Sápadtan állott a doktor. Megcsattant a kertkapu. Egy gyönyörű szép. aranyhajú fiúcska futott be rajta. Szeme még álmos volt, de mosolyogva szaladt anyja felé. — Mamuska ! Csilingelt a hangja, mint egy vidám aranycsengetyü. És a szép Ágothánné eléje rohant, ölbe kapta, szivére szorította és csókolta, csókolta kaczagva zokogva.
