Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-04-09 / 15. szám

soknak a kormány nem juttat nagyobb segélyt, illetőleg, ha fizetéseik rende­zését ily módon nem segiti elö. A komáromiak fellépését sok helyen rossz néven vették s ezt a kedvezőtlen be­nyomást igyekszik most Domány Já­nos komáromi polgármester hosszabb közleménnyel eloszlatni. Cikkéből né­hány részletet itt közlünk : Hosszú évtizedes küzdelmek után érték el a városok, hogy a koalíciós kormány elismerte, miszerint a váro­sokat az állami feladatok teljesiléséért kárpótlás illeti meg s ez a kárpótlás akkor az összes városok részére 8 millió koronában lett előirányozva és pedig több izben folytatott megbeszé­lések alapján aként, hogy mivel az 1909-ben felvett 2 millió az ex-lex miatt 1910-ben nem volt emelhető, tehát 1911-ben4 millió korona, 1912­ben 6 millió korona és v 1913-ban 8 millió korona lesz az állami költség­vetésekbe felvéve. A városok csalódtak, mert csak 3 millió korona van előirá­nyozva az 1911. évre és pedig az ál­lam pénzügyi helyzetére való hivatko zással. A belügyminiszter által eddig rendeletileg lett megáll.ipiiva, hogy a városok részére nyújtott segély első sorban a városi tisztviselők fizetésren­dezésére fordítandó és pedig aként, hogy eddigi illetményeik kiegészitendök az állami és a vármegyei tisztviselők fizetésének összegéig. A vármegyei tisztviselők illetményei még 1904. év­ben rendeztettek, ugyanaz történt az állatni tisztviselők fizetésével; rendezve lett a vasutasok, a körorvosok fizetése, legutóbb a postásoké és a vármegyei tisztviselők, — akik már 7 éve élvezik azt a fizetést, amelyért a városi tiszt­viselők most küzdenek — már a státus­rendezésnél -tartanak. A városoknak és a városi tisztvi­selőknek sérelme, illetve kívánsága az, hogy az eredetileg megállapitott 8 mil­lió korona államsegély ha már az ere­deti tervtől eltéröleg, 4 év helyett 5 év alatt lesz csak kiadható, akkor 1911. évre vétessék fel a 4 millió, 1912-re 6 és 1913 ra 8 millió korona, továbbá ! hogy ezen államsegélynek kiszolgálta­tása, felhasználási módja, — ugy, amint ezt már eddig a belügyminisz­ter rendeletileg szabályozta, orvosolva még a jogosnak elismert sérelmeket, -­törvényhozásiig rendeztessék és pedig már most külön törvénnyel, nem várva be a városi törvény, a rendőrség álla­mosítása kérdését, amelyek a közigaz­gatás általános rendezésének kérdése | előtt különben sem tűzhetők napi­rendre, mert annak keretébe lesznek i beillesztendök, amely kérdések a tá­volabbi jövőben lévén csak megoldha­tók, a városok segélyezésének kérdése s az ezzel kapcsolatos városi tisztvise­lők fizetésrendezése nem halasztható el oly hosszú időre már azért sem, mert a bizonytalanság káros a tiszt­viselőkre, de káros magukra a váro­| sokra is, mert egy bizonytalan állami támogatásra építeni semmit sem lehet. Mit kérnek a városi tisztviselők ? Csak annyit kérnek most a városi kép ! viselőkhöz intézett köriratuk utján a törvényhozás és a kormány jóindula­tától, hogy amit a vármegyei tisztvise­lők az 1904. évi X. törvénycikk alap­ján már megkaptak és amely fizetésnek a vármegyei tisztviselők - már 8-ik éve élvezetében vannak, ez a fizetés adas­sék meg végre a városi tisztviselőknek is és a városi tisztviselők lemondanak a rájuk nézve a vármegyei tisztviselők magasabb fizetésével szemben már hét éven át elvesztett fizetési különbözet­ről, csak azt kívánják, hogy most adja meg nekik a törvényhozás azt, amit a megyei és állami tisztviselők már évek ! óta megkaptak. A felvett kérdést törekedtem lehe­tőleg tárgyilagosan megvilágítani, arra kérem a kormányt és a parlamentet, vegyék pártfogásukba a magyar váro­sok és városi tisztviselők igazságos ügyét és ne engedjék meggyökeresedni azt a meggyőződést, hogy ebben az országban mindenre van pénz, ami az adóalanyok és tárgyakra terheket ró, de senki sem akar gondolni arra, hogy uj adóalanyok és tárgyak kelet­kezzenek, pedig ha a városok elsze­gényednek, szegény lesz az ország is, ha fel nem ismeri, hogy nemcsak a történelmi mult ápolására, de a nemzet jövő nagyságának megalapozására is szükség van. Színészei Pápán. A lefolyt színházi hetet újra befolyá­solta a hideg időjárás. A hét elején igen szép számú közönség látogatta a színházat, de az utóbbi napokban bekövetkezett hideg időjárás következtében gyér közönség előtt játszódtak le az előadások. A hét folyamán előadott előadásokról a következőkben számolunk be : Szombaton megismételték a sziniévad sláger operettjét a „Cigányszerelmet". A színház zsúfolásig megtelt és a közönség tüntető tapsokkal honorálta a szereplők re­mek játékát. Ez estén is bőven kijutott a tapsokból Lónyai Piroskának, Fábián Lan­kának és Kovács Hannának. A férfi szerep­lők is, Érchövi, Bátori és Ivánfi a már tőlük megszokott ambícióval szórakoztatták a kö­zönséget. A zenekar Takács karmester mes­teries vezetése alatt újra beigazolta, hogy az előadás fényes sikerében nagy részük van. Vasárnap délután „Az obsitos" telt ház előtt került szinre kifogástalan előadás­— Vegye a kalapját, — mondta a kislány mosolyogva — kisérjen el, ha akar. Vásárolni megyek, holnap este elutazunk nagyon messzire . . . Gyönyörűen kifejlődött egy esztendő alatt, csodaszép kislány volt, < !e én nem láttam, nem tudtam meglátni, mert halálo­san szerelmes voltam akkor a Hartmann Elzába, aki hosszú fekete kabátot viselt és az egyetemre járt. — Hová utazik, kérdeztem, mikor le­értünk az utcára. — Hova és miért megy el? — Nagyon messzire utazunk, oda, ahol télen is meleg van. Kalkuttába. Hisz tudja, a papa az üzleti összeköttetései miatt úgyis mindig ott" járt. Most mindnyájan oda költözünk. —. Örül ? — kérdeztem. Ő a szemembe nézett, mintha olvasni akarna a tekintetemből. — Igen — szólt csöndesen — én imádom a napsugarat. Késő estig kószáltunk együtt, a kislány boldogan csicsergett, kacagott, vakmerően belém karolt, nem törődött senkivel. Érezte szegényke, hogy ez utolsó találkozásunk és öntudatlanul boldog akart lenni. És engem még ez a sok melegség sem kapott meg, mert mondom, én már akkor a Hartmann Elza után bomlottam, jegyzeteket másoltam neki éjszakánkint, ő pedig egy soyány kis filozoptert szeretett, nem engem. Amikor elváltunk, megszorította a ke­zemet, az én hideg, közönyös kezemet. A bucsuzásunk is banális volt és ennek is én voltam az oka. Megöltem egy édes, különös estét. Utoljára még ezt mandta : — Hozzon egy kis virágot, ha kijön a vonathoz. Másnap este ott álltam a perronon egy ibolyacsokorral a kehemben. Klárika az édes anyjával jött és még valami rokonok­kal. A kezében óriási bokréta, akkora, mint egy taligakerék, csupa vörös rózsából. Gú­nyosan, f cinikusan nevettem egyet. Vagy ugy ? És zsebre vágtam az ibolyacsokrot, HA tudtam volna, ha megéreztem volna, bog} egy szál belőle kedvesebb lett volna neki, mint a világ minden piros rózsája. Elmúlt vagy három esztendő. Hartmann Elzát — óh, ez tragikomikus szerelem Volt —• a vékony filozopter elvitte valami kis vidéki városba tanárnénak. Szabad voltam, tele dühös élnivágyással, mint most te, fiam. Egyszer aztán levelet kaptam Indiá­ból. Fénykép is volt a levélben. Egy elegáns lady képe, pompás báli toalettben. „Én va­gyok a kis Clairetteje, édes jó barátom, emlékszik még rám ?" A kormányzó báljá­ról irt, meg egy angolról, aki szívesen meg­osztaná vele a tízezer font évi jövedelmét. IJjra meg újra megnéztem a képet és most, hogy ékszerekkel, drága selymekben láttam, csak most kezdtem eszmélni. Mégis igaz­gyöngyöt hajítottam el. Később leveleztünk. Az első levelei­ben tartózkodó volt, de később olyan for rón, merészen irt, hogy magam is megle­pődtem. Csupa lángoló szerelmi vallomás volt minden sora. „Igen, — irta egyszer — borzasztó nagy csacsik voltunk, de maga volt a nagyobb ..." Most már vigyázva kezeltem. Egy szó és a lány hazaszökik hozzám, a csöndes boldogságot pedig akkor nem tudtam becsülni. Ugy is volt rendjén. B'iatal voltam, lázongó, erős legény, én még verekedni akartam az élettel. Nem kell — határoztam és többé nem írtam neki. A le­veleit fel se bontottam. Akkor hajítottam el másodszor a boldogságot. A sors azonban ugy akarta, hogy har­madszor is találkozzunk. Egy futó kalandot hajszoltam akkor Párisban, a Ritz hotel ét­termében ebédeltünk kettesben. Ott láttam meg újra. Idegenekkel jött, egy méltóságos tartású, lágy hangú hindu is volt a társa­ságában. Clairette végignézeti; az asztalok fölött és ahogy meglátott, felcsillant a szeme az örömtől. Egy lépést tett felénk, de amikor megpillantotta a kis szőke lányt mellettem, hirtelen megfordult, — felénk se nézett egész este. A hallban beszéltem vele utoljára. Én már haza készültem a kalandnak vége volt, megcsömörlöttem Paristól. Alig beszélget­tünk. Végre megkérdeztem : — Bocsásson meg ... de azt sem tu­dom, hogy is szólítsam ... — Felkapta a fejét, hidegen és gőgösen nézett rám ós csak ennyit mondott: — Szólítson asszonyomnak . . . Pedig hazudott. Csak egy esztendő múlva ment feleségül a gazdag angolhoz. Látod fiacskám : én harmadszor is el­szalasztottam a boldogságot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom