Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-12-11 / 50. szám

megnyugvással fogadta volna a képvi selötéstületnek a szinházhely átadását, de igy határozottan állithatjuk, hogy amidőn egyidejűleg nem biztositotta az uj szinházunk felépítését, vétkes könynyelmüséget követett el. A ref. egyházközség eléggé tapasztalhatta a lefolyt közgyűlésen, hogy minden egyes városi képviselő a legjobb indulattal volt aziránt, hogy a szinházhely templom céljaira átadassék és azok a képviselők, kiknek ellenvéleményük volt, nem a hely átadása ellen, hanem aziránt fejezték ki aggodalmukat, hogy az ily formában hozott határozattal az uj szinház felépítésére nemcsak hogy nem lesz fedezet, de ki leszünk téve annak, hogy éveken át szinház nélkül maradunk. A közgyűlésen az is lett hangoztatva, hogy szinházunk a mostani állapotban tarthatatlan, sőt közveszélyes, ezt a színházat ilyformában el kell onnan söpörni és ezt a véleményt a képviselőtestület magáévá tette. Nos hát igen tisztelt képviselőtestület, ha ezt koncedálja, hogyan lehet az, hogy a jelenlegi szinház ebben a tarthatatlan és közveszélyes állapotban még 10 éven ál kulturmissziót teljesítsen ? Erre tessék nekünk válaszolni azoknak a képviselőknek, akik — az uj szinház fedezete hiánya dacára — ezen határozatot ily formában megszavazták. A ref. egyházközség büszke lehet, hogy oly óriási többséggel hozta meg tam a fiamat, férjhez adtam a leányomat, illetőleg összeadtam a kettőt. Az irók sokatmondóan, szinte szánakozón néztek össze, A tanár fölfogta a pillantásokat s kitűnően mulatott. — Tudom, — mondotta a visszafojtott nevetéstől csukló hangon — hogy önök most a mentőkocsira s arra gondolnak, hogy reggel hóhérakasztásra ébred a világ. Az elmeorvos kerül megfigyelés alá. Pedig elhihetik, hogy most is, mint mindig korlátlan ura vagyok az eszemnek s még az a pohár pezsgő sem árthatott meg, amelyet a nászlakomán szokásom ellenére felhajtottam. De éppen az elébb mondottam, hogy regényről van szó. Ha közbeszólás nélkül, csöndben meghallgatnak, nyomban el is mondom. A poharak, a csészék hirtelen kiürültek, egypáran szivarra gyújtottak s Burján oly feszült figyelem között kezdhette szavait, amint azt a katedrán megszokta. — Evekkel ezelőtt volt egy kedves tanítványom az egyetemen. Szép, tejarcu, uri gyerek, csupa ideális lelkesedés, hangyát megszégyenítő szorgalom. Pedig gazdag fiu volt, tekintélyes vagyon várakozott a nagykorúságára az árvaszéknél. Valóságos apai szeretetet éreztem iránta. E percben nem röstellem bevallani, hogy régen eltemetett és újra felásott érzelmi momentumok is irányították meleg vonzalmamat. Voltam ón is rajongó szivü, ifjú medikus és volt egy kékszemű, aranyhajú király kisasszony. A medikus szegény volt, a kisasszony papája pedig többszörös háziúr. Igy természetes, hogy a leányát egy másik háziuri dinasztia sarjához adta. Ebből a a képviselőtestület a jelzett végzetes határozatot, dö — mint hangoztatva van — ennek a nagy többségnek háttere van. Egy kis paktum, melyre azt az idézetet lehetne citálni, hogy „ha te nem ütöd az én zsidómat, én sem ütöm a te zsidódat". Ez a többség háttere adta meg a kath. főgimnáziumnak az 50000 korona és az izr. polgári fiúiskolának a 30000 korona segélyt. És ez a paktum, amint látható, a város rovására történt. Eltekintve ettől, újból kijelentjük, hogy a képviselőtestület ebben a kérdésben vétkes könnyelműséget követett el és ezen kijelentésünket fenntartjuk mindaddig, míg az uj szinházunk felépítésére biztosítékot nem nyerünk. Ezt az ügyet valamikép meg kell reperálni, azt azokra a vezető férfiainkra bízzuk, kik a város kasszáját nem Csáky-szalmájának tartják és szivükön hordják szinházunk jövö sorsát. Szivből óhajtjuk, hogy legyen a jelenlegi szinházhelyén a ref. egyház községnek monumentális temploma, de egyben követeljük, hogy legyen városunknak megfelelő helyen egy modern színháza is ! POLLATSEK FRIGYES. Ha a küszöbön álló népszámlálás vallatóival amúgy sem volnának tulontulterhelve az élet mindenféle házasságból született az én kedves tanítványom. Éber figyelemmel kisértem előhaladásni. Nem volt szüksége soha egyengető kezi mre. Fényes esze, tudásvágya, szorgalma biztosan vezették ulján. Irigylendően fényes karriér állott előtte. Mikor megkapta a diplomát; magam mellé akartam venni. Ajánlatomat, legnagyobb bámulatomra, hálás Köszönettel elhárította. Valósággal konyö rögtem neki. Rajzoltam, színeztem a nagyszerű jövőt, amelynek végállomása a világ hirü név és az egyetemi katedra. Minden hasztalan volt. Kijelentette, hogy ő más hivatást érez, szegény, nyomorgó falvak elhagyatott betegei várnak rá. Oda viszi a tudományát, ahol nemesebben, szebben értékesítheti, mint ha a nagyváros gazdagjai között aranyra váltaná fel. És elment. A többit már csak az ő elbeszéléséből tudom. Ösmerjük mindnyájan — önök is ele get irtak e szomorú témáról — a vidéki körorvos szánalmas helyzetét. Nevetségesen csekély fizetésért, koldus receptpénzért éjjel-nappal kell járnia a rongyos községeket. Az én fiatal barátom — nevezzük egyszerűen Ödönnek — még e nyomorúságos állomásoknak is a legkeservesebbikébe került. Egészen a határszélre, kietlen hegyek közé, ahol nemcsak a faluk feküsznek napi járóföldre egymástól, hanem a düledező viskók is puskalövésnyire húzódnak meg egy egy kopár ormon. A jövedelem mostohasága Ödönt nem bántotta. Annál kínosabban érintette, hogy ha hivatalos kőrútjában valamelyik betegházhoz befordult, ott mindenféle gyógyítóviszonyaira vonatkozó kérdésekkel, azt ajánlanék : vegyék be a vallatóiv legutolsó rovatába ezt a kérdést: őszintén és tartózkodás nélkül feleljen ön, tisztelt polgártárs, meg van e ön elégedve mostanság fennálló helyzetével és a legutolsó tiz év alatt milyen lépéseket tett ön, hogy helyzetén — elégedetlenség esetén — valamelyest lendítsen ? És milyen eredménnyel jártak ezek a lépések? Erős a gyanúnk, hogy ez a kérdés csak azért maradt ki a statiszti kai gyóntatóiv rovatai közül, mert a kérdések szövegezői halálos bizonysággal előre tudták, hogy a kérdés első felére, tudniillik a megelégedettségre : olyan általános „nem" zug vissza a Kárpátoktól az Aldunáig, amilyen általános ma, hogy ne menjünk messze a hasonlatért, csak a drágaság, a fékevesztett áremelkedés és az általános sopánkodás. Halálos bizonysággal előre tudták, hogy nem fog akadni a iegkétkoronásabb napidijasfcól kezdve a miniszteri nyugdijat élvező kegyelmes úrig, a ki erre a valóban indiszkrét kérdésre megnyugtató igennel felelne és azt mondaná, hogy a legutolsó tiz év alatt isteni megelé gcdettségben töltötte napjait, s nem hogy lépéseket tett volna, de a fülebotját sem mozdította helyzetének javítására, annál a természetes ok nál fogva, — hogy szükségét sem érezte. Ez a biztosan előretudás azonban nem kell, hogy túlságos aggodalommal töltse el az aggódó szociológust, mert sem társadalmi, sem fejlődéstani szempontból nem kivá szereket talált, rájött, hogy valaki veszedelmes konkurenciát csinál az ő diplomájának és pedig egy leány. A megboldogult, régi körorvosnak a nagyobbik leánya szépen beült az apja örökébe és minden felsőbb engedelem kikérése nélkül gyógyította tovább a betegeket, ugy, ahogy az öreg mellett eltanulta. Egész kis gyógytárt tartott s a nép vak bizalommal fordult hozzá. A halálos nyavalyáknál pedig úgyis a pópához fordultak, az jött a ráolvasással s a füstöléssel. Ödön nemes lelkét föllazította ez a szabadon űzött kuruzslás. Mielőtt azonban a hatóságnak jelentést tett volna, érdeklődött a csodadoktornő viszonyai iránt. Megtudta, hogy az öreg orvos után két leány maradt elhagyottan, szegényen. A nagyobbik, amit az orvoslással keresett, abból tartotta el kis húgát, akit anyai becézgetéssel vett körül. Arról is tudomást szerzett, hogy kontárkodó kolleganője vad gyűlölettel lázítja a népet ellene. Valahányszor beteghez menet kocsijuk összetalálkozott, a leány mindig látható indulattal fordította félre kendőbe burkolt fejét. De nem volt szive kivenni a falatot az árvák szájából s várta türelmesen, hogy mikor kerül az ő tudományos képzettségére a sor. Véletlenül nagyon is hamar bekövetkezett ez az idő. Egyik langyos tavaszi este éppen le akart feküdni, mikor zörgettek az ablakán. Kis, kócos oláh leányka kiabált be siró hangon, hogy a domnu doktor siessen a doktorkisasszonyékhoz, mert a kisebbik kisasszonyt a halál kerülgeti. Ödönt meglepte az üzenet, de egy