Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-10-30 / 44. szám

hogy nem egy újonnan létesitendő, bizonytalan jövöjü vállalat támogatásáról van szó, hanem egy már 5 év óta létező virágzó iparvállalat áttelepítéséről, a város tehát, ha az általa kért kedvezményeket megadja, nem bocsátkozik kockázatos vállalkozásba, hanem az adott kedvezményekért egy nagyszabású, fejlődőképes és amennyire emberi előrelátás állithatja, biztos jövöjü vállalattal gyarapodna. Végül kötelezi magát vállalkozó, ha Pápa városa kérvényét kedvezően elintézi, ugy a gyárat a fent vázolt keretekben 2% év alatt üzembe fogja hozni. Körvonalazva ez volna a vállalkozó ajánlata. Horribilis összeg, amit a vállalkozó kiván Pápa városától a gépgyár felállítására, de azért nem kell kétségbe esnünk, mert a tapasztaltak után tudjuk, hogy ilyen esetekben azért kérnek oly sokat, hogy legyen mit engedni. Mint már emiitettük ezen ajánlat a legközelebbi közgyűlés napirendjére van kitűzve, de tekintettel ezen horribilis segélyezésre, a képviselőtestület ezen ajánlat felett nem fog dönteni, hanem fog módot találni arra, hogy a vállalkozóval tárgyalásokba bocsájtkozva, ezen gépgyár létesitését városunkban biztositsák. A hüskérdés. Bárczy István dr. Budapest főváros polgármestere a magyar városok országos kongresszusának állandó bizottságát rendkívüli értekezletre hivta egybe a városokban országszerte uralkodó husdrágaság megszüntetésére irányuló intézkedések megbeszélése végett. Az eddig izoláltan jelentkező törekvések, a közélelmezés legelsőbbrendü tényezője, a hus olcsóbbá tételére nézvu, ha nem csalódunk, ezen a megtartandó értekezleten egyöntetű formát öltenek. A kongresszus állandó bizottságának tanácskozása bizonyos, hogy egyszerre nem szüntetheti me» sőt még csak nem is enyhítheti azokat az organikus bajokat, melyek a közélelmezés megrosszabbodását országszerte előidézték. A liuskérdést, már tudniillik azt a kérdést, hogy a városok lakossága ne legyen kénytelen nélkülözni a leg elsőrendű és nélkülözhetetlen hustáplálékot, a városok alig képesek önerejükből megoldani. Mégis örülünk annak az akciónak, melyet a főváros polgármestere e tekintetben megindított, mert bármi légyen a városok kongresszusa állandó bizottságának határozata, az kétségtelen, hogy azt a kormány fontolóra venni köteles, lévén az a magyarországi összes városok egyetemes érdekeinek kifejezése. S akkor, mikor sajnos egy sok| kai hatalmasabb érdekképviselet a | nagybirtokosoké, folytonosan gyűlésezik és ankettoz, s nagyon is érezhető sikerrel akadályozza meg, hogy az ország produktív munkát végző népességének, az igazi nemzetfennvárosi adóknak, pótadóknak, valamint illetékeknek 15 éven keresztül, melyben nemcsak az összes községi adók, hanem útadók, megyei pótadók, kövezetvám és csatornázási illetékek is bennfoglaltatnak. Díjtalan átengedése a gyári és egyébb építkezéshez szükséges homok, agyag és téglának 15 éven keresztül és a fának lehető legolcsóbb átengedése. Munkásonként és évenként legkevesebb 10 korona jutalom 15 éven keresztül. Az esetleges viz jog megadása és végül a villamoserö átengedése kilowatt-óránként 5—6 fillérért, a villamos világítás átengedése pedig hectowattóránként 2—6 fillérért, minthogy azt más városok is engedélyezik. Utal a vállalkozó arra, hogy a város fennti kedvezményekért busás kárpótlást nyerne, mert csak jól fizetett, túlnyomóan családos munkásokat és hivatalnokokat alkalmazhat, ami 200 főnyi munkás és 30 főnyi hivatalnok létszám mellett körülbelül 500 főnyi népesedési szaporulatot jelentene. A város tehát ezeknek pótadójában és fogyasztási adókban sokkal többet nyerne, mint amennyit az adandó kedvezmények értéke képvisel, nem is számítva a gyártelepen minden valószínűség szerint várható további jelentékeny fejlődést. Hangsúlyozza továbbá vállalkozó, visszarántsa. — Te, a boldog férj, a nagyreményű katona, hogy mondhatsz efélét ? — Becsület nélkül nem tudok élni. Pedig, ha nem halok meg ma, holnap már sárral dobálnak a legjobb barátaim is, mint közönséges sikkasztót. A főhadnagy közel volt hozzá, hogy leszédüljön a lábáról. — És te sikkasztottál ? Mit ? Hogyan ? Elképzelni sem tudom. — Hát nem ugy, mint a nótárius banksikkasztók, vagy a szegény, megtévedt manipuláns őrmesterek. Tágabb lelkiismerettel talán más valaminek is lehetne nevezni ; azonban csak maradjunk a sikkasztó szónál. Mert ha valaki kártyán veszti el a rábízott összeget: ez a sikkasztás ismertetőjeleit hordja magán. Azt hiszem, igy minősiti a törvény is. — Mekkora összeget vesztettél és kiét? — Négyezer koronát. Az ezredesét. Sietett valahová (tudod, hogy mindig lázas, mindig türelmetlen), s engem bízott meg, hogy ezt az összeget szolgáltassam át a nyaralóját építő vállalkozónak. Vendégem lévén aznap, kissé kapatos voltam, különben másként intézkedtem volna a pénzről. Igy azonban — vendégem távozta után — a szesz, a köd bevitt a vendéglőbe. Ha nem volna ilyen halálos tragédia : nevetnem kéne az ostobaságomon. Hogy ón, aki csak elvétve játszom, leülök, amikor idegen pénz van nálam, idegen emberekkel, s ködös agygyal, a játék szenvedélyétől elkapatva, addig ütöm az asztalt, amig elvesztem az egész összeget. Talán hamisan is játsztak a partnerek, nem tudom. — A rendőrséghez kellett volna fordulnod, mert hamiskártyások voltak, több, mint bizonyos. — Hiszen ha lett volna valakim, aki tanácsot adjon. De ez a ködös fej arra való volt csak, hogy legyen, ami haza vigye a szétrágott szivarcsutkát. Magamhoz térve a mámorból, első gondolatom is a pisztoly volt. De gyáva életösztönöm felülkerekedett. Nem, — mondotta, — előbb kísérletet kell tenni, hátha valahogy rendbe lehetne hozni a dolgot. — Igaza van, átláttam, mert az ilyen magamfajta ember sok mindenre hiu, s igy arra is, hogy elmúlása stílszerű legyen. Már pedig az ilyen halál — könnyelmű sikkasztás miatt, — stílszerűnek nem mondható. Legfeljebb csak az utolsó kétségbeesés dobhatja az embert a karjaiba. Feleségemnek nem szóltam semmit. Hogy állhattam volna elébe, mondván: — Édes bálványom, szépséges férfi-ideálod egy húron pendül a notórius zsebtolvajokkal! Ilyen kétségbeejtő részletekben nem lehet meghalni. Nyakamba vettem a várost, felhajszoltam mindenkit, de hiába. Pénz nincs és nincs. Kis városban szegények, bizalmatlanok az emberek. Holnap pedig itthol lesz az ezredes. Láthatod, kedves Sanyim, hogy okvetlenül meg kell halnom. Bálinth főhadnagy összevont szemöldökkel bámult maga elé. Egy szép, napsugaras képet nézett, amelynek közepén, a magasba vivő uton, délceg katona haladt előre. Valami szépséges tündérasszony lebegett előtte : a Szerencse, akinek lengő, biboros ruhája hajnalpirként lebegett; szemében tüz és édes igéret. Ugy integetett, hogy csak menjen utána. És nem egyedül haladt, mint igen sok versenyző: szép, deli, kedves asszony volt az útitársa; talán éppen a Szerencse rendelte melléje, hogy annál vonzóbb, kívánatosabb legyen a magasba vivő ut. Ennek a földi asszonynak a szeme is csupa tüz, biztató, édes igéret, aki talán még a bíboros istennőnél is melegebben, édesebben tud kacagni. Egyszer valamikor ő is hallotta ezt a kacagást s azóta, hajh, nem is tudja elfeledni soha. Itt cseng bong a lelkében most is, üdvözít és gyötör egyszerre. Mi lenne ebből a szépséges asszonyból, aki még árnyékát sem ismeri a búnak, ha beállítana hozzá a szomorú követ, hogy a hites ura, sserelmetes társa agyonlőtte magát ? Nyárfaként reszketett, maga elé képzelve a megdöbbentő jelenetet, hogy miként fut le minden csepp vér az asszony arcából, miként mered értelmetlenül a hírhozóra, aztán miként sir, kacag őrjöng s ugy, ahogy van, miként szalad végig az utcán . . . hosszú, selyemhaja fürgén csapkodva repül utána. Ah, ennek nem szabad megtörténni semmi áron ! Haraszthy százados kétségbeesve nyúlt a revolver után: — Légy irgalommal: távozz . . . Itt, előtted lövöm agyon magam, ha nem távozol . . . — Megállj ! . . . Nem szabad meghalnod I . . . Még van egy mód a menekülésre. ígérd meg becsületszavadra, hogy egy órai halasztást adsz. Megígéred ? — Haraszthy busán intett a kezével. — Szegény, jó fiu. Te a feleségemre gondolsz, hogy közlöd vele a dolgot s kö-