Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-08-07 / 32. szám

pasztalásomból, akár közvetve tudora, hogy még a legjobb gazda is soha vagy csak elvétve számit hat hűségre, ragaszkodásra a cselédje részéről. Rontjuk a cselédet magas bérekkel, ajándékokkal, még premiumokkal is, amennyiben már egy évi szolgálat után is pénzadományt juttatunk neki. Van rendes szobája, ugyanazt eszi, ami a mi asztalunkra kerül — és mi történik ? Abban a percben, amint valamelyik helyszerzönek a kifutója olyan helyet igér neki, ahol 2—3 koronával többet kap, vagy ha a cselédtársával összevész, ami mindennapi dolog, mert hiszen egymás közt vadállatok módjára viselkednek, otthagy bennünket a jóságunkkal együtt és inkább uj helyre megyen próbálni, mert ez a mai cseléd eleme : mindig c?ak — próbálni. A „lelketlenséget" tehát keressük inkább az ő rossz természetükben, ami mellett az is bizonyít, hogy egymással milyen rosszul bánnak. Egyik cseléd a másikat szinte meg enné. Okát ennek a tagadhatatlan lelki romlottságnak főképcu abban láthat juk, hogy nálunk oly sok analfabéta cseléd van, aki nem tanul semmit és nem tud semmit ; az erkölcsről, finomabb érzésről, mely minden embert az egyszer választott hivatásával kibékíti, nálunk szó sem lehet. Azért szükségesnek tartjuk még az olyan cselédnél is, aki elemi is kólát végzett ugyan, de azért vajmi keveset tud, mert továbbképző kurzusok nálunk nincsenek, az olyan cselédképző intézeteknek a létesité sét, amilyenek külföldön már régen vannak és nagyban hozzájárulnak a cselédeknek minden tekintetben való nemesítéséhez és a hivatásukra előkészítik őket. Kívánatos volna ez az intézmény azért is, mivel a cselédek a műveltség alacsonyabb fokán állnak és kisebb ellentállóképességgel bírnak a bűnös csábítással szemben. Különösen az úgynevezett kvártélyos asszonyok vannak rájuk a legveszedelmesebb befolyással és ezért kellene országszerte minél több cseléd otthont létesíteni. A Mártha Egyesület fentart egy cselédotthont, melyben a cseléd 80 fillér díjért teljes ellátást kaphat. Csak az ilyen otthonok ellen súlyozhatnák a kvártélyos asszonynak végzetes befolyását. Épp oly múlhatatlanul szükséges volna a cselédközvetitést nálunk is városi kezelésbe venni. Akinek tudomása van arról, mily rossz kezekbe van letéve nálunk a cselédközvetités, mily demoralizáló befolyással van a különben sem kifogástalan cselédanyagra, az könnyen elképzelheti, mily nagy fontossággal birna a gazdákra nézve, ha legalább a rendőri nyilvántartásban feltétlenül megbízhatnánk. Mert hiába tiltakoznak az idealisták minden rendőri beavatkozás ellen, ez reánk nézve irányadó nem lehet. Arról, kit mi magunkhoz, otthonunk oltalmába, családi körünkbe felveszünk, csak kell, hogy előbbi tartózkodási helyéről tájékozást nyerjünk és kell, hogy valarae lyes biztosítékunk legyen és ne vegyünk a házunkba egy esetleg erkölcsileg és fizikailag elzüllött egyént. Ezért még sokkal szigorúbban kell kezelni a rendőrségen á bo és kije lentést. Azáltal, hogy a rendőrség nálunk nem látamozza a bizonyítványokat, gyakran megesik, hogy vagy egészen hamis vagy legalább is javított és változtatott bizonyítvánnyal ellátott cselédekre akadunk. Ha a cseléd minálunk is, szolgálatból kilépve, kénytelen volna, mint ahogy ez máshol szokásos, a könyvét és bizonyítványát a rendőrségnek bemutatni, ahol azt hivatalosan hitelesítenék és ellátnák azzal a megjegyzéssel, hogy X. Y. cseléd csakugyan szolgált a megjelölt helyen, a bizonyítványnak megfelelően viselkedett, a hamis bizonyítványok lehetősége ki volna zárva. Mindebből kitetszik, hogy a cselédügyet reformálni kell, hiszen ezt különben mindeuki tudja és érzi. Ezért várva várjuk az orvoslást ugy a magunk, mint a cselédek érdekében. Szükséges tehát: 1. egészen uj cselédtörvény szervezése ; 2. a cselédközvetités államosítása ; 3. cselédiskolák és menhelyek létesítése; 4. az elagott cselédekről való gondoskodás. Ennek a programmnak a kivitelére nem kellene sokkal több egy kis jóakaratnál az állam vagy a város részéről. — A társadalom úgyis mindig kész, hogy segítségére legyen. A mai reális világban, a létérdekek óriási küzdelmében legritkább az őszinte könny. S ha valakit őszinte könnyek kísérnek el utolsó útjára, ha valaki megtudja állítani a hétköznap vásári zaját, ha egy ravatalhoz zarándokolnak szenvedő emberek, akkor nagy lelki kincsnek kellett elpusztulnia, akkor nagy, nemes szív dobogásának kellett megszűnnie. A lány válasz nélkül lépkedett tovább. — Engedje, hogy bemutassam magam. Éy nem vagyok nyomorult, vadász, kérem. A lány e percben visszafordult. Csaknem olyan magas volt, mint a mérnök. Szeme csak ugy szórta a megbántott lányos szív kevély lángját. — Mi öröme telik benne, ha megállít, amikor olyan drága minden pillanat á vára kozó beteg anyának. Hát a férfiak igazán csak olcsó, törékeny játékszert látnak minden nőben, akit a kényszerűség kikerget az életbe ? Horváth Sándor, a komoly munka, törhetetlen szorgalom embere, sohasem érezte magát ilyen megalázottnak, sohasem ilyen gondolat- és szószegénynek. Ha ott lebegett volna feje fölött val ímely kétélű pallós, akkor se tudott volna egyetlen szót kimondani a mentségére. Pedig becsületes szive tele volt egyenes, őszinte szavakkal, teleszórhatta volna velük a világot. De csak nézett bambán, gyámoltalanul s a térdei megroskadtak, mint nagy bűnösnek a törvénybirák előtt. A lány nem értette meg e különös hallgatást. Megfordult. Horváth Sándor ön kénlelenül tovább ment vele s mintha vala mely rengeteg nagy kő esett volna le a melléről, mélyen kongó, erős hangon mon dogatta : — Jóvá, teszem a hibámat, meglátja, kisasszony. Én becsületes ember vagyok, kisasszony. Aztán . . . aztán . .. látni fogja a többit is. A lány léptei sietősen kopogtak. Nem nagyon hallgatott rá. A következő pár napot arra használta fel a mérnök, hogy bebarangolta a várost s ahol ismerősökre akadt, tudakozódott a gépíró kisasszony viszonyai felől. A piaci házba alig nyitott be egy két pillanatra, ekkor is mulaszlhatatlan teendőkkel hozakodott elő s hamarosan távozott, hogy űzze, kergesse, keresse a nagy Ismeretlent, aki két nap óta jobban gyötörte a lelkét az első- és másodfokú egyenletek összes ismeretleneméi. Pedig ezek is eléggé megkínozták a horpadt fedelű iskolában. Hamarosan megtudta, hogy a kisasz szony egyedüli gyámola, föntartója a letört családnak. Hogy küzd, fárad lankadatlanul, de a keresztet, melyet vállára rakott az élet, panasz nélkül hordja. Hogy nyájas, vidám, szolgálatkész az utcabeliekkel, hogy magához emelje őket, de büszke, hideg, méltóságos az urak között, hogy meg ne alázhassák a büszkeségét. Munkában, ha elfárad, nem keresi a pihenést, hanem hazamenve, takaros köntöskéket varr a testvérkéknek, mos, szapul, hogy rendbehozza a változót, maga tisztogatja a szobát, hogy idegen szem ne találjon semmi kivetnivalót a házban. Csak dicséret, csak áldás volt, amit hallott felőle. E pillanatban eltűnt, megsemmisült minden a mérnök előtt: a piaci házak, a vajas-bolt, a nagy vagyon s ráadásul maga Veronka asszony is, mintha csak valamely hirtelen támadt buborék lett volna valamely vágtató vízen. Most már igazán nem látott egyebet, csak azt a két nagy, komoly szemet, amely büszkén, vádolva meredt rá. Nem érzett más kötelességet, csak azt, hogy a kicsinylő, megalázó gondolat megsemmisítse a lány szivében, r mert anélkül nem élhetett volna tovább. És aztán nagy, igen nagy ürességet vett észre a lelkében, amelyről csak most látta, hogy gazdagsággal, hiu, üres csillogással nem lehet betölteni. Negyednap benyitott a városvégi kis, szegényes házba. Éppen vasárnap volt. A gépirá-kisasszony megütközve sietett elébe. —• Azt a nagy hibát akarom jóvá tenni kisasszony. Megengedi, hogy tovább beszéljek . . . ? Megengedte. Barátságosan, melegen mosolygott a szokatlan vendégre. Hétfőn azonban rövid kis levél érkezett a piaci házba. — Mélyen tisztelt Nagysád! Köszönöm eddigi jóságát. Többet nem megyek a boltba. A jóságos Isten váratlanul rám tekintett. Horváth Sándor mérnök megkérte a kezemet. Ő nem engedi, hogy . . . Csak eddig olvasta Veronka tágra nyílt szemmel, lélegzet nélkül. Aztán földhöz vágta a levelet s rágázolt a sarkával. S mintha csak Podlucsek Vince súgta volna a gyűlölet kitörését, ugy mondotta harsányan : — A nyomorult ... a tolvaj . . . ! De hogy kire értette: a mérnökre e, vagy a gépiró kisasszonyra ? nem lehetett tudni . . .