Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-04-24 / 17. szám

Összetett kezekkel, keleti fatalizmussal nem vonhatunk vállat az e cimeni zsebkérdésre. Ha példa legalább Magyarországon és különösen a vidéki városokban nincsen is előttünk, ha mindjárt töretlen uton járva, elsők leszünk is a kezdésben : sajátos viszonyaink parancsolólag rójják reánk e kérdés megoldásával való és pedig mielőbbi komoly foglalkozást. A piaci árak rendszeres szabá lyozásának lehetőségét — nézetünk szerint — a vásárcsarnok létesítése «dja meg. Nagy kiterjedésű és niesz szire fekvő vidékek nyersterményeit vonzaná ide az árucsarnok, mely a termelő és fogyasztó érdekeit egyformán megóvná. Pápa piacán a közeli környék lakossága a legszélsőbb mértékben zsarnokoskodik. Mivel ezen időpontban fájdalom, hallatlanul ma gasra emelkedtek a húsárak : az agyafúrt falusiak rögtön halatlanul és elviselhetetlenül magasra emelték a baromfi árát ugy, hogy Pápán ina határozottan drágább az élet, mint az ország fővárosában. A vásárcsarnok felállítása, s annak hivatalos kezelése indokolt bizalommal töltené el azon vidéki nagytermelőket is, akik leginkább képe sek arra, hogy tömeges szállítások utján, számottevő, sőt részben irányadó tényezőivé váljanak Pápa közélelmezésének. A jól berendezett vásárcsarnok egyenesen erősebb produkcióra is sarkalja a termelöket, akik biztosítva vannak az által, hogy terményeiket nem kénytelenek csavargó üzérek, kofák és megbizhatlan közvetítők utján értéken alul elvesztegetni. Pápa immár akkora város, s fogyasztása oly rendkívül nagy, hogy piaci árai természetszerűleg kedvezők a termelőkre nézve, mert a kínálattal szemben úgyszólván állandóan igen nagy kereslet jelentkezik. Ámde most kofák és közvetítők uralják a helyzetet, kik a termelő és fogyasztó nyilvánvaló és közös kárára, horribilis nyereséget szednek be. Közélelmezési viszonyaink e pillanatban rosszak, sőt aggasztók. A kisebb jövödelniü lakosság elégtelen és olcsó táplálékra van utalva. Elérkezettnek látszik hát az idő, mikor a vásárcsarnok felállításával foglalkoznunk kell. Mi csak az eszmét vetettük föl. A hatóság feladata az, hogy a kérdést behatóan tanulmányozza igy vagy j ugy, ezt vagy azt, de mindenesetre és mielőbb tegyen valamit piacunk egyre fokozódó* drágasága ellen. Szóval, szerény véleményünk sze rint, Pápa közélelmezési viszonyaira s élelmiszer forgalmának megnövelésére nézve a vásárcsarnok egy sür gős közszükséglet, s épp azért melegen ajánljuk gondos és buzgó városi hatóságunk figyelmébe az e részben való kezdeményezést. Az intézmény létesítése se kockázattal, se anyagi áldozatokkal nem jár, egyébként pedig kimondhatatlan nagy szolgálatokat tesz a közélelmezés roppant fontosságú ügyének, s díszére fog válni Pápa város haladásának és kultúrájának ! Közeledünk a szinévad befejezéséhez. Színtársulatunk május hó 1 én tartja az utolsó előadását és már másnap ZalaEgerszegen „Botrány" czimü színművel kezdi meg a 4 hétre tervezett szinévadot. Közönségünk amint már több izben említettük a színtársulat iránt a legjobb indulattal volt és ennek fényes tanújelét adta azáltal, hogy az egész szinévad alatt tömegesen látogatta a színházat és igy ami a szinévad anyagi sikerét illeti, arról csak a legjobbat mondhatjuk. Heti referádánkat adjuk a következőkben : Szombaton „Tilos a csók" operette került bemutatóra. Egy két csinos melódia van benne, különben az egész darab értéktelen, jóllehet közönségünk eléggé mulatott az operette egyes jeleneteinél. Igen kedvesen és ügyesen adta Bihary Erzsi a dada és partnerje Ivánfi a trombitás szerepét. Duett énekszámaikat többször megujráztatták. Fess volt Ladányi Mariska a király szerepében, nemkülönben Paxy Margit, ki koloraturáját érvényesítette a királyné szerepében. Sok derültséget keltettek Bátori és Vértes a miniszterek groteszk alakításával. A kar és zenekar Tornbor karmester vezetése alatt kifogástalan volt. ről, ahol egy óra hosszat bömbölt a szürkületbe, éppen az imádott lakása előtt ment el, — bizonyára nem véletlenül — mikor egyszerre remes rikoltozás ha latszik a házból. Marci megdöbbent. Ezt a hangot ő ismeri . . . Igaz, hogy ez a hang eddig mindig csak fitymálva beszélt vele. Különös sze rencse volt, ha a kis szöszke fogadta a köszönését. Nem akarta észrevenni azt a néma hódolatot, amellyel a szegény kórista körülrajongta álmai hercegnőjét . . . Mikor félnapokig csavargott a messze hegyek között, bömbölve és álmodozva, teleszedte erdei virággal a kalapját, s titkon berakta a naiva öltözőjének az asztalára. A szöszke tudta, de sorra kidobálta a virágokat. Rettenetesen fájt szegény parasztnak, — de másszor megint csak hozta a virágot. . . Mindez megfordult a fejében egy pillanat alatt, mikor berohant a kis kapun, s mint a nyíl, vetette át magát a nyitott ablakon a naiva szobájába. Ott égettszag, fojtó lüstgomoly fogadta. A szegény lány spirituszégőn melegített valamit, s az meggyújtotta a ruháját. Ott hentergett a nyomorult a padión. Marci felkapta mint a pelyhet, kiugrott vele az alacsony földszinti ablakon az udvarra, nyílegyenest a kútra, ott lefektette, s húzta rá a vizet. A tüz el is volt oltva, de a képe ugy összeégett a szerencsétlennek, hogy alig lehetett ráismerni. Marci egyre élesztgette, s folyton csak ezt nyögdelte: —• Irma 1 Szegény Irma 1 . . . Ezalatt előkerült; a doktor, s négy ember levitte az irgalmasok kórházába. Ott heteken át ápolták, Marci leghűségesebben, mig végre kijöhetett megint a napvilágra. De az arca el volt torzulva örökre. Sirva ment vissza a Marci karján a tettye-utcai kis viskóba, ahol őrizték azt az egypár ruhát, amije volt. Ott aztán zokogva borult a kis fehér ágyra. Vége már ő neki. Mehet koldulni. De még koldulni sem. Az ilyen szörny arcú koldustól mindenki megijed. Még a küszöbökről is elkergetik. Nincs ő neki más utja már, csak a halál. — Miért is mentett meg, Marci. Miért ? Szegény .paraszt ott ült, belémeredve az őszi ködbe. Nézett, nézett tanácstalanul. Még szólni se mert. A kórházban is óraszámra elüdögélt szó nélkül. Nem volt nagyon beszédes. Aztán meg mit is mondhatott volna? Végre azt mondja Irma: — Én most összeszedem a holmimat és elmegyek. Maradt még két forintom, azzal jegyet váltok Mohácsig. — Mit csinál Mohácson ? Irma hallgatott. Végre félig súgva, félig sirva kinyögte. — Ott a Duna . . . — Nézze, Irma . . . nem azért tartotta meg az Isten magát, hogy most odadobja az életét a haboknak. Ezért megharagszik az Úristen. Maradjon maga itt. A nyomorék ránézett. Ebben a tekintetben annyi kérdés volt. — Én nálam... Irma ijedten nézett rá. Mind a két kezével eltakarta a nyomorék arcát. Nem tudta: mit gondoljon. — Mit akar én velem Marci ? . . . — Feleségül veszem ! . . . És elvette feleségül. Egy novemberi reggelen fölmentek a havihegyre, s a káplán összeadta őket ott fenn, a magasban, ahová csak elhalva ér a földi lárma. Ott olyan közel érezte magát Marci az angyalokhoz. És akkor csöndesen leszállottak a hegyről. Irma ment a Marci kis lakására, a Kis Flórián mellett, az udvar végén két kis lombját hullató barackfa hajlott az ablakra. Ott megült szép csendesen a nyomorék és várta az urát mindennap kis ebéddel, vacsorával, s összerakra a nyomorult kórista-fizetést. Eladogatta a ruhákat és abból vett egy pár darab bútort. Igy éldegéltek egy félesztendeig. Akkor mozdult a társulat. Uj tanyára mentek. Irma nem ment velük. Előre utazott. Nem mert a régi társak szeme elé kerülni, pedig azok mind szánták, szerették. De hát a hiúság ! Odaérve, várta az urát szegény. Csak a halála hírét hozták meg. Ö ottmaradt útközben. Megölte egy szélütés. Az érelmeszesedésnek ez a vége. Hoztak azonban neki egy pár szál virágot a sírjáról. Még csak a temetésén sem lehetet ott ; senki sem tudta, hogy hol van, csak a férje, — az meg nem szólhatott már senkinek. Mikor mint egyetemi hallgató hazahazakerültem Pécsre, a színház karzatán egy elnyomorodott arcú jegyszedőné üdvözölt könyes szemekkel. Megismertem. Irma volt szegény. A szőke haja még most is olyan aranyos, mint régen. Csak a testét födte egy kopott, rongyos, szegényes, örökös gyászruha . . .