Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-01-09 / 2. szám

érvényesülni. A maradiság, az élhetetlenség összes szimptomai megnyilatkoznak tétlenségükben. Hogy kinek a hibájából: az más lapra tartozik. Tény az, hogy mulasztás terhel bennünket. Eklatánsul igazolja állításunkat, hogy mostanában egy vajgyár felállításáról volt szó. Ha a vállalkozó cég nem a legnagyobb energiával lát hozzá a gyár létesítésével és egyik hírlapi támadásra is reagált volna, ugy ettől is elesünk. Tudtunkkal a vajgyár már juliusban megkezdi a működését. Hiteles forrásból tudjuk, hogy legközelebb egy uj gyár. tervezetével fognak városunkban foglalkozni és ezen körülmény szólaltat meg bennünket és figyelmét felhívjuk az intéző köröknek. Nem mondjuk, hogy nincs érzékünk a gyárak iránt és áldozatot is hoztunk p. u. a szövőgyár létesítése alkalmával, de ezzel még nem fejlődtünk odáig, ahonnan már előbbre nem lehet jutni. Sőt ellenkezőleg, még igen sok hiányzik ahhoz, hogy észrevegyenek bennünket, hogy oly erő lakozzék bennünk, melynek tudatában odatörekedjünk arra a pozícióra, ahol Pápa városa lesz egy vidék központja, tekintélyes emporiuma. Elvitázhatatlan dolog, hogy csak is a gyáripar folytonos fejlesztése az egyedüli mód az erösbödés felé és éppen ezt az utat akarjuk mi mellőzni. Ez pedig megbocsáthatatlan hiba. Mert nem állhat meg azon gyakran és előszeretettel használt ellenvetés, hogy a gyárak alapítására szükséges erőkkel nem rendelkezünk. Ez az állítás tartja vissza azokat, akik esetleg városunkban a kezdeményező szerepre volnának hivatva az akciótól. Városunkban számos terv és üdvös eszme hajótörést szenved ezen látszólagos feltevés miatt, mert tényleg a töke nem hiányzik nálunk. Ha nincs is meg egyeseknél., meg van a pénzintézetek kasszáiban. Általában véve, nemcsak városunkat értve, a pénzintézeteknek kellene ily vállalatokba fektetniük azt a tökét, amelyet — köztudomás szerint — jelenleg amúgy is csak nagy nehezen tudnak más uton gyümölcsöztetni. Milliók hevernek a különböző bankoknál, takarékpénztáraknál, melyek pedig semmitől sem irtóznak jobban, mint az ipari vállalkozástól. Pedig nem a sikertelenségtől félnek a pénzintézetek, hanem nincs bennük élelmesség, nincs meg a vállalkozási szellem. Ily körülmények között nagyon természetes, hogy minden valamire való gyárunk, ipartelepünk jövedelme idegen zsebeket gyarapit. Mi pedig — more patrio — szidjuk a kormányt, a közönséget és Isten tudja kit, a magyar ipar pangása miatt. Mindez azonban csak irott malaszt marad mindaddig, mig meg nem mozdul az a töke, amely elegendő erőt tudna adni iparunk fellendüléséhez. Újságcikkekben, proklamációkban, felhívásokban és az irás minden formájában valósággal könyörgünk a közönséghez, hogy a magycr ipart támogassa és hogy mindennek mi az eredménye, arról jobb hallgatni. Hogy ez az állapot teljesen megváltozzon, arra okvetlen szükséges, hogy a nagy töke megmozduljon, meg kell változni a közömbösségnek és a tétlenség helyébe a leglelkesebb akciónak kell kerülnie. Ha ez bekövetkezik, ugy városunk számos üdvös és hasznos közijjyei más irányt vennének és egyben eljutnánk oda, hogy közintézményeink és iparvállalataink nem idegen kegyelemből volna megvalósítva, — hanem megteremtené azt a mi lokálpatriotizmusunk, emberségünk, a mi életrevalóságunk, amely — sajnos — még mindig késik a megnyilatkozással. Megszivlelésül irtuk ezen, cikkünket és azokhoz a vezérférfiakhoz intézzük ezen sorokat, kiknek hatáskörükben van ezen tökének megmozdultát elősegíteni és ezáltal városunk haladását és fejlődését sok tekintetben nagyban előmozdítani. Elbucsuztattuk az ó évet és sok reménnyel köszöntjük az uj évet. Ez alkalommal — mint a közérdek képviselői — bizonyos aktualitást véltünk látni abban, ha a sajtó a városi közélet fórumán szereplő férfiaknak a városi ügyek iránt tanúsított darabig, de nyilván gyöngének érezte magát s tovább siklott. — Isten veled, Ella ! — Nagyon kiskorú voltam ? — kér dezte vakitó fehér fogát mutatva a lány. — Jó gyerek voltál, mindig az vagy, jó gyerek. Visszament a szobába és levetette magát a divánra, még mindig azon töprengve, hogy milyen túlérzékeny ez az Ella. Az ember el sem hinné, látva a duzzadó egészséget, ilyen önként jövő, véletlen pillanatok kellenek hozzá, hogy kiderüljön az ilyesmi. A szobalány jött be később, lámpát gyújtott és jelentette, hogy az asszonya szeretne beszélni a tekintetes úrral. Máibe kellett hozzá menni. -— Fázol ? — kérdezte Sándor. Klári mosolygott. — Sokkal jobban érzem magam ; itt biztonságban vagyok, a szobában gyámol talan. Ott járni kell, kitalálni olyan helyzetet ülés közben, ami kényelmes is, másra sem bántó, szinte illedelmes. Oh, az ágyam egészen más. Kászonyi odakönyökölt melléje, az asszony kinyújtotta vékony, hófehér, vértelen kezét és játszadozni kezdett az ura hajával. — Nagyon unsz már ? Az ember elkapta azt a kezet és csókolni kezdte. — Ha még egyszer ilyesmit kérdezel, megharagszom. — Akkor szeretsz ? duruzsolt Klári. Sándor átkarolta a íeleségét, alig látszott ki annak gyönge kis madarteste a karjaiból. — Csak téged szeretlek. — Ilyen hitvány vagyok, váza önmagamnak,. . . mit találsz rajtam ? — Én egyformának iátlak mindig. Nem törődöm vele, milyen voltál s ha ismét felgyógyulsz, azon is azért örülök, mert neked lesz jó. Klári odasimitotta arcát az uráéhoz, most nagyon jól esett ez a helyzet neki, csöndben, inkább sejtve a gondolatokat, mint kimondva azokat. — Milyen szép, egészséges ez az Ella — mondta később. S hogy az nem telelt rá, ő folytatta: — Kár érte, hogy még lány, boldoggá tehetne egy derék embert. — Igen jó lány, — mondta Sándor — csak egy kicsit érzékeny. — Ugyan ! Én nem bántottam ! — Hát ezt magyaráztam én is neki, szerencsére meg tudta érteni. — Mikor? — Most, hogy kikísértem. Klári hallgatott, később megint azt mondta: Panaszkodott ? — Dehogy, — sietett elébe vágni Kászonyi — csak láttam rajta. Ella jó rokon, nagyon szeret téged, illőnek tartottam megmagyarázni a helyzetet. Klári lassan szótagolta, bosszan elgondolkozva : v — Szeret. .. szeret... engem . . . Az utcáról már felhangzott az esti élet lármája, az őszi levegőt keresték az emberek, futottak az élet felé. — Bolond gondolatom van, Sándor. Ki sem merem mondani. S megint cirógatni kezdte az urát. — Nem bolond az, ha te mondod. — Hát azt gondoltam, de ne nevess ki érte — majd kiengesztelem én Ellát, írok neki . . . — Minek írnál ? Úgyis eljön. Klári titokzatosan nevetett. — Csakhogy én szeretnék már holnap megszökni. Úgyis készülünk az útra, az a pár napi különbség nem számit. Mindenttnk be van csomagolva, épp, hogy a rossz időjárás bekövetkeztét várjuk. Tegyük föl, hogy már megérkezett, mi pedig megyünk. Reggel eltününk, valósággal megszököm, seeki sem talál itthon. Mire látogatók jönnének, ón már messze járok. Jó *? Kászonyi csak annyit moadott rá : — Jó, reggel utazunk. — Nem haragszol érte ? Sándor ismét magához vonta az aazszonyt: ezt felelte rá. Reggelre lefagyasztott a dér minden késői virágot. Mire a hajnal beköszöntött, a beteg asszonynak csakugyan sikerült megszöknie mindenki elől. Ugy megszökött, hogy soha ez életben nem találkozik vele senki. Az arca a halálban egy csöppet kipirult, de a keze nagyon hideg volt. Ella hullámzó mellel nézte, aztán ő is mondott pár szót Sándornak, aki szótlan komorsággal bámulta a halottját, de nem válaszolt a megszólításokra. A rokonok később az ebédlőben gyűltek össze, Ella az ablaknál dércsipett fákat nézte. — Szegény lélek, — mormogta — a legrosszabb időben költöztél el. Nekem egy kicsit korán. Az ajka cserepes volt, a szája két oldalán erősebb barázdát vontak a ráncok.