Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-12-19 / 51. szám

gyek örimaguk, még összeütközésbe jöhetnek a közegészségügyi hatósággal. A jó izlés és közegészségügyünk érdekében hölgyeim, hallgassunk teljes jóakarattal az intő szóra. A rendezett tanácsú városok polgármestereinek országos egyesülete gyűlést tartott Újpesten és tüzetesen megbeszélte mindazokat a kérdéseket, amelyek a városokat közelebbről érdeklik. Sokszor tanácskozott már ez az illusztris testület és hozott is sok életrevaló határozatot, de hiába, mert eredményt elérni nem tudott. Ennek azonban nem az egyesület az oka, hanem az a közönyösség, amelylyel a magyar közvélemény a városok sorsa iránt viseltetik. A céltudatos várospolitika nálunk ma még ismeretlen dolog. A legjelentéktelenebb politikai kérdések felett készek vagyunk minden alkalommal hajbakapni, de a városokért a kisujj unkát sem emeljük fel, mert az eféle csekélységek felett disputálni nem nobilis dolog. Ná lünk csak az a valódi tekintély, csak az az igazi politikus, csak az a nagykaliberü államférfiú, aki még álmában is közjogi dissertációkkal tépelődik. A többiek közönséges, hétköznapi fráterek, akiknek a deklamálásaira ügyet sem érdemes vetni. Aki a parlamentben az európai koncertről beszél — ünnepelt, providenciális férfiú. Aki a városok bajai felett sóhajtozik — unalmas, falusi bácsi. Amaz mesterkélt tapsok, emez mesterkéletlen ásitások alakjában aratja a szónoki babérokat. De a polgármesterek egyesülete ne csüggedjen el e miatt, mert a városok felvirágoztatása érdekében indított akció becses, értékes, országépitö munka. Amint olvastuk a közgyűlés tárgysorozatát, elgondolkoztunk a felett, hogy mimódon lehetne ezt a nagyszabású programmot jól és igazán megvalósítani ? És azonnal meg is találtuk rá a feleletet: a városi törvény gyors és helyes megalkotása által. Mert mi az uj városi törvényt ugy képzeljük, hogy az egy csapásra megvalósítja a várospolitikai kérdések egész komplexumát. Az uj városi törvénynek szerintünk olyannak kell lenni, amely az összes függő kérdéseket együtt és egyszerre oldja meg. Ennek a törvénynek tételes jogszabályok alakjában véglegesen rendezni kell mindazokat a viszonyokat, amelyek a városi ügyek fogalmában benne foglaltatnak. A polgármesterek országos egyesületének tehát arra kell törekedni, hogy ez a törvény minél előbb megalkottasj sék. Az állandó és végleges megoldási módot kell keresni, nem pedig az „időleges segítségének elkeresztelt halogatást. A városok érdekeinek egyedül a törvényhozási uton eszközölt állandó megoldás felel meg, mert hogy az ugy| nevezett „pillanatnyi segítség" mennyit ér, azt a két millió korona históriája frappáns módon bizonyítja. És még egyet. Nagy tévedésben voltak a városi tisztviselők, ha azt hitték, hogy a fizetésrendezést egy külön akció keretében kell megvalósítani. Ismétlem, hogy ilyet gondolni nagy tévedés, mert az uj városi törvény meghozza a tisztviselői fizetések rendezését is. Meghozza annál inkább, mert a városi tisztviselők fizetésrendezési ügye annyira fontos, sürgős és elodázhatlan, hogy itt más megoldás, mint a jogos igények kielégítése, el sem képzelhető. A városi tisztviselőknek tehát szívvellélekkel támogatni kell a polgármesterek országos egyesületének törekvéseit, mert csak igy remélhetik sorsuknak jobbra fordulását. Támogatni kell abban az irányban, hogy a városi törvény minél előbb megalkottassék. Ha ezt kitudjuk vinni, megnyertünk mindent. Ha küzdelmünk eredménytelen lenne, maradunk ott, ahol voltunk. Egy dolgqt azonban jegyezzenek meg azok, akik a városok sorsát intézik. És ez az, hogy a mi győzelmünk a nemzeti ügy győzelme, vereségünk a nemzeti ügy veresége, mert Magyarország jövője a városok fejlődésétől függ. — 1909 december 13. — Nagy érdeklődéssel vártuk vármegyénk törvényhatósági bizottságának hétfőre egybehívott közgyűlését, amennyiben a közgyűlés tárgysorozatába a pápa—devecser—sümegi vasútvonal segélyezése is fel volt véve. Ugy volt, hogy ezen vasutügy az első napon lesz tárgyalva, de az idő előrehaladottsága folytán másnapra akarták elhalasztani. Az érdekeltek kívánatára azonban elhatároztatott, hogy ezen vasutiigy a jövő év március havában tartandó közgyűlés napirendjére lesz kitűzve. A közgyűlésen városunk és járásunkból a következő bizottsági tagok voltak jelen : Sült József, Mészáros Károly, Bélák Lajos, Barthalos István, dr. Kende Ádám, Jákói Géza, dr. Hoffner Sándor, dr. Kőrös Endre, dr. Domonkos Géza, Mihályi Géza, Walla Géza, Mohácsy Lajos, Szalóky Géza, Szalóky Tamás, Barca Dezső. maga körül, nem törődött vele, vesznek-e tőle, vagy nem, Sadi álmodozott, ábrán dozott, minden mindegy volt neki. Most sokszor alig szerzett annyit, amennyiből tellett egy két falás hólyagos kenyérre, no, meg egy csésze kávéra, egy szippantás édes hassisra a vén Azir kávéházában, abban a füstös, fojtó levegőjű kis lebujban. Itt táncolt Fatma. Mash Allah ! De sok keserves éjszakát töltött Sadi abban a kávéházban. De talán nem is az volt keserves. Hanem a reggel. A szürke nappalok, amikor dolgozni kellett. Kárhozatosan, halálosan szép éjszakákvoltak azok. Mikor Fatma az édes-busan, lágyan zsongó muzsikára mint egy virágszál imbolygott, mikor táncközben elmosolyodott, reszkető, forró mosolygássál, valami titkos gyönyörűségtől, és a szeme mámorosan fénylett. És nappal is csak ezt látta maga előtt. Égette, sorvasztotta a vágy, sokat gyötrődött a legény, amig ott bolyongott a rikácsoló árusok között az utcán. Ha felhagyott néha a szép, altató ábrándokkal és gondolkozni kezdett, mindig mint valami uj ötlet jutott az eszébe, hogy ő tulajdonképpen „tenni" akar. Valamit tenni, a lelkét eladni, mindent odadobni, de egyszer, csak egyetlenegyszer ölelnie kell Fatma karcsú, izmos, fiatal testét, egyszer megcsókolni az ajakát, forrón, lázasan megcsókolni az ő szomjas, keserű szájával. De hát mit kell tenni. Mit ? Pénzt kell szerezni. Sok pénzt, rengeteg sok pénzt, többet, mint annak a fiatal effendinek van, aki mindennap vesz tőle cigarettát, de mindjárt szétosztja a kis fellah kölykek között. Maga el nem tudna szini egyet sem. Az asszonyokra meg rá sem néz. Csak folyton köhécsel szegény. Vad, kalandos terveken törte a fejét Sadi, s mikor már egészen belefáradt a gondolkozásba, akkor nesztelenül, lágyan elősuhantak a tarka ábrándképek. Sadi rettenetesen sok aranyat talál. Akkor puha redőkbe omló selyemkaftánt vesz, gyaloghintón megyen majd hozzá, visz neki aranyfüggőt, sok drága amulettet, mert Fatma nagyon szereti a drágaságot. Beleszédült szegény Sadi a megálmodott boldogságba. Mindennap százszor felébredt az álmaiból és juindennap százszor újra kezdte. De ezen kívül nem volt semmi és az j a csodálatos testű, villogó szemű lány talán észre sem vette a sarokban kuporgó szomorú legényt, aki az ő csókjára éhes. Sadi elindult a bazárból. Mire odaért, a kávéház már tömve volt. Az egyik sarokban fekete szudániak ülnek élénk piros fezekkel, mellettük komolyan szívja a narghilét, a jó hűvös, bugyborékoló szerszámot egy méltóságos tartású beduin, amott az angol katonák nagy parafasisakja látszik, a többi elvész a sürü füstben. Halk zsibongással telve a levegő és az egés2 fcépen átterjeng a hassis édes, bágyasztó, kaján békét adó szaga. A táncnak már vége volt, mikor Sadi belépett. Körülnéz : Fatma nincs itt. Ugyan hol lehet? A mellében, a szive táján valami kis remegést érzett. Ez a reszketés végig futott a testén, mint egy forró áram. Hol van Fatma ? Pedig ma látnia kell őt, ma le akar borulni előtte és el akarja ' neki mondani, hogy mennyire szereti. Átment a kávéház fényesebb, előkelőbb részébe. (Ezt csak nemrég rendezte be az öreg Azir. Ez kellett, mert Fatma vonzott és az angol tisztek nem szeretik, ha ilyen Sadi-félék ülnek mellettük.) Sadi félrevont egy nehéz függönyt. Ott ült mr. Cornald, hadnagy, a királyné *-ik ezredében.. Halovány, szőke, szinte gyermekarcu fiu. És mellette Fatma. Sadi csak állt. Mereven, táguló orrcimpákkal szivta magába a levegőt. Az angol most arany piaszterekből fűzött óraláncot tűzte a lány övébe, egyszerre csak átkarolta. Ekkor megmozdult Sadi. Lassan, az,ő himbáló lépteivel ment oda hozzájuk. És egy hang nélkül, Összeszorított ajkakkal szúrta az angol oldalába a krist. A hadnagy felugrott, egy vad szisszenéssel az oldalához kapott, azután hátradőlt és a fal mellett lassan lecsúszott a földre. Köhögni kezdett, az arca előbb elfehéredett, majd olyan szürke lett, mint a hulláé. Fel akart ülni, de visszaesett. Még egyszer felnézett, bágyadtan, furcsán és a szája reszketett. Az oldalához nyomta a tenyerét és újra köhögni kezdett, mindig gyengébben, végre elcsendesedett. Sadi a lányhoz fordult . . . Fatma remegve, félve várta. A legény megcsókolta a nyakát, aztán átkarolta és kivitte egy kis ajtón a csendes, holdfényes udvarra. A lány engedelmesen követte. Ez a történetem. Sadit pedig nem láttam többé.