Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-12-26 / 52. szám

déken, ahol a közelség, a közvetlen érintkezés egyaránt kisebbiti ugy az olvasót, mint a hirlapirót. Ahol a gyarlóságok jobban szembeötlenek és bántóbbak is. Bizonyos perspektívára van szükség, hogy fesztelenül Írhassunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hírlapíró a centrumban csak nehezen válik be, másrészt azonban bizonyos, hogy a fővárosi hírlapíró sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását megkezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyeket szolgálja. Háttérbe szorítottunk minden egyebet, az irói jogosult személyi ambíciót épen ugy, mint az anyagi boldogulás követelményeit, mert élt bennünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa város közérdekeinek vagyunk szószólói, lakosságunknak öntudatosan működő szervei. Soha egy percre nem tévesz tettük szem elől, hogy mi a „Pápai Közlöny" munkásai nem magánemberek vagyunk, akik saját szerencséjüknek kovácsai, hanem a közélet férfiai, a közügyek napszámosai és hogy jól dolgoztunk, mutatja munkánk eredménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai Közlöny" utat tört magának városunk és megyénk közönségéhez, hanem tény az is és erre önérzettel hivatkozunk, hogy a „Pápai Közlöny

u számot tesz és általánosan elismerik, hogy a vidék legnagyobb és legjobb hetilapja között fogtál helyet. Évek nehéz, következetes, önmegtagadó munkájában került ez eredmény, de meghoztuk, mert közönségünkért tettük, hivatásunkért áldoz tuk. Jól esik tudnunk, hogy közönségünk, ha szeret is kritizálni, de mégis méltatja fáradozásainkat. Ám e téren megállapodás, meg nyugvás nem lehet. A célok, melyekért lapunk küzd, az évekkel, az elért eredményekkel növekednek. És ha a „Pápai Közlöny" a vidéki hírlapirodalom terén ma már valami, beválj uk őszintén, hogy szeretnénk még több, még nagyobb lenni. És hogy ezt elérhessük, fordulunk az újév beál tával a közönséghez, az olvasóhoz azzal a kéréssel, hogy ne elégedjenek meg lapunk megkritizálásával, hanem mindenki aki csak megteheti, tartsa kötelességének azt szellemileg és anyagilag is támogatni. Hogy ily végeszakadatlan munka közben olykor félrecsúszik a toll, vájjon ki háborodnék föl ezen ! Nem a hibán kell örökké rágódni, hanem tekinteni kell a végzett munkát. — A sajtó minden független organumának csak egy lehet a kötelessége, hogy bátran és férfiasan reá mutatva a mindig álmodik. Hiszen nem lehet más, mint álom, hogy ott ül az ágya mellett a felesége s szelíden, nyájasan ráfüggeszti tekintetét. Ilyet csak álmodni lehet. Behunyta a szemét, hogy tovább alszik. De mikor újra fölnézett, a felesége még akkor is ott ült » meg is szólalt: — Én vagyok, Laci. — Miért jöttél ? — nyögött a beteg. — Azért jöttem, hogy ápoljalak. De az olyan hihetetlen volt. A férfi kételkedve rázta fejét: — Gúnyolódni akarsz, Zsófi ? Megteheted. Látod, milyen összetört nyomorék vagyok. Mit akarsz még? Most már láttál, hát eredj. — Itt meradok nálad, Laci, — szólt az asszony szelíden. A férfinak lázasan kidagadt a szeme: — Te itt akarsz maradni nálam, — mikor mindenki elhagyott ? Végezz csak szaporán. Hányass ki a szemétdombra, nem érdemlek egyebet. Aztán menj. A nő azonban gyöngéden rátette a kezét az ura kezére: — Én csak arra gondolok, mikor engem szerettél, mikor idehoztál, mint fiatal asszonyt és én azt hittem, hogy nálam boldogabb már nem lehet senki a világon. Emlékezel még Laci ? A betegnek ugy rémlett, mintha ő is érezne valamit abból a melegségből, ami a fiatal asszony szeméből kisugárzott. Igen bizony, emlékezik. Olyan csinos, takaros menyasszony volt Zsófi, hogy az embernek örült a lelke, mikor átölelhette. S ha az ördög ide nem hozta volna azt a Szűcs Lidit, talán még most is . . . — Hát igazán itt maradsz nálam ? — Itt, édes Laci. A férfi félig hálásan, félig megszégyenülve tekintett rá : — Hát nem haragszol reám ? — Nem, Laci. — Milyen angyal vagy te ! — susogta a férfi. És az öreg orvos is, mikor látta ezt a türelmes, szelid asszonyt az ura ágya mellett, azt mondta: — Már az igaz. hogy valóságos angyal. Hosszú idő telt bele, mig az ágyból fölkelhetett Botos Laci. A lábát nem kellett levágni, de még azután is sokáig sántított s csak botra támaszkodva bírt járni. Azalatt ugy megszelídült a szilaj ember, hogy mindenki bámulta. — No. ennek javára vált, hogy keze, lába eltört, — mondták az ismerősei. — Lassankint azonban nagy busulás szállta meg a sántikáló férfit. — Hát már igy maradok ? — kérdezte az orvostól sóhajtva. — Ne féljen, — biztatta az — egy hónap múlva már kutyabaja sem lesz. Nemsokára láthatták, hogy lovagol, kocsikázik, hogy jár mulatságról mulatságra megint, hogy táncol, hogy iszik, hogy kacsingat a menyecskékre. Szűcs Lidivel is összekerült. Egy lakodalmon találkoztak újra. Kipirult arcczal, villogó szemmel, kacéran forgott táncosa karján a kikapós menyecske s kihívóan tekintgetett Botos Lacira. Egy darabig csak tűrte ez s ugy tett, mintha nem is látná a kacér teremtést, de vére forrt s egyszer csak odaférkőzött Szűcs Lidihez : — Nem félsz, hogy megfojtalak ? Szűcs Lidi a szeme közé nevetett; bajokra, — ezáltal remél orvoslást. Hogy felköltse bennünk az akaratot, a férfias elhatározást, hoa-y megszüntesse a közönyt érdektelenséget! A független sajtónak ezen harca nem könnyű. A nyilt és alattomos támadások, a kisebbítés, a rágalmazás ezer és ezer nemével kell megküzdenie. Az anyagi haszonnak minden meg nem engedett módját el kell magától utasitani és egyedül a közönség önzetlen támogatásából kell erőt merítenie. Mi is érezzük ennek a harcnak a súlyát és nehézségeit, de ez nem fog bennünket visszarettenteni, hogy ugy, mint eddig férfias bátorsággal száljunk sikra a közérdek védelmére. Hogy függetlenül minden hatalomtól, minden érdektől és minden befolyástól, küzdjünk továbbra is a közjó érdekében ! POLLATSEK FRIGYES. A „Vessprámvármegyei Gazdasági Egyesület" jöTö évi munkaprogrammja. A jövő év őszén lesz ötven éve annak, hogy a Veszprémmegyei Gazdasági Egyesületet az akkori birtokos osztály lelkes hivei megalakították. Az Egyesület legutóbb 1903-ban alakult újra s azóta zavartalanul folytatja hasznos működését. Programmunk haladás előmozdítása a gazdasági téren ; célunk, hogy a birtokos osztály minden rétegének szolgálatokat tehessünk. — Miért? Mert nem vagyok betegápolónénak való? Hát lelkem, kiki a maga mesterségét folytassa. Éjfél felé látták, hogy Botos Laci folyvást ott ténfereg Szűcs Lidi körül s szinte szikrázik a szeme, amint nézi, hogy táncol az és hogy kacérkodik a többivel. — Bizony, még baj esik — mondta Botos Lacinak egyik jó embere. — Haza kellene vinni, — mondta a másik. Körülvették, hívogatták: — No Laci, menjünk már. Szűcs Lidi is gúnyosan odaszólt: — Menjen, menjen, a felesége várja otthon. Botos Lacinak az arca lángolt, a szeme égett, mikor odalépett Szűcs Lidihez: — Nem addig, mig egyet nem fordultunk együtt. Szűcs Lidi megrezzent attól az égő tekintettől s egy pillanatig elhalaványult, de aztán dacosan, nevetve nézett a Botos Laci szeme közé: — Nem bánom. Hajnalig tartott a mulatság, akkor mentek szét és Szűcs Lidit Botos Laci vitte haza a kocsiján. Egymás mellett ültek, rózsás kedvük volt és piros szegfű volt a Botos Laci gomblyukába dugva, éppen olyan, amilyen a Szűcs Lidi Hajában virított. Az öreg doktor, aki éppen akkor indult korán reggel ki valamelyik betegéhez a tanyákra, morogva húzta be fejét a csézájába : — Hej, be kár, hogy sánta, béna nem maradt!