Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-12-12 / 50. szám

amelyen a törvényhozás valamikor egy kis jóakarattal tovább dolgozhat. Nálunk, igaz, az ilyen csekélységekkel, amilyenek a szociális bajok, nem igen érnek rá foglalkozni. Nálunk a politik a az a Minotaurus, mely mindent elnyel, pedig már ideje volna, hogy végre az általános jólét politikájával is foglalkozzunk. Ehelyett pártviszályok örökös harci zajában, 'a szociális jólét, a szociális bajok or voslása iránt való érdeklődés mindinkább elnémul és eltompul. Magunk pedig ezeken a bajokon nem igen segíthetünk és igy tovább türnünk kell a jobb jövő reményében. Szerintünk még jobban rontja amúgy is szomorú helyzetünket a né hány naiv idealistának ferde nézete, mintha, a cseléd csak azért nem volna jó, mert mi sem vagyunk jók hozzája; azért nincsen jó lélekkel hozzánk, mert mi sem fogadjuk őt kellő szívvel és melegséggel, ami pedig tulajdonképen szükséges, ha azt akarjuk, hogy csakugyan családtaggá váljék. Nem kételkedünk .benne, hogy van olyan gazda is, aki a caelédjével szemben nem éppen a legkíméletesebb, de azért akár a saját ta pasztalásomból, akár közvetve tudom, hogy még a legjobb gazda is soha vagy csak elvétve számithat hűségre, ragaszkodásra a cselédje részéről. Rontjuk a cselédet magas bérekkel, ajándékokkal, még premiumokkal is, amennyiben már egy évi szolgálat után is pénzadományt juttatunk neki. Van rendes szobája, ugyanazt eszi, arai a mi asztalunkra kerül — és mi történik ? Abban a percben, amint valamelyik helyszerzőnek a kifutója olyan helyet igér neki, ahol 2—3 ko rónával többet kap, vagy ha a cselédtársával összevész, ami mindennapi dolog, mert hiszen egymás közt vadállatok módjára viselkednek, otthagy bennünket a jóságunkkal együtt és inkább uj helyre megyen próbálni, mert ez a mai cseled eleme: mindig csak — próbálni. A „lelketlenséget" tehát keressük inkább az ő rossz természetükben, ami mellett az is bizonyít, hogy egymással milyen rosszul bánnak. Egyik cseléd a másikat szinte meg_ enné. Okát ennek a tagadhatatlan lelki romlottságnak főképen abban láthat juk," hogy nálunk oly sok analfabéta cseléd van, aki nem tanul semmit és nem tud semmit; az erkölcsről, finomabb érzésről, mely minden embert az egyszer választott hivatásával kibékíti, náluk szó sem lehet. Azért szükségesnek tartjuk még ! az olyan cselédnél is, aki elemi isI kólát végzett ugyan, de azért vajmi keveset tud, mert továbbképző kurzu1 sok nálunk nincsenek, az olyan cselédképző-intézeteknek a létesítését, amilyenek külföldön már régen van nak és nagyban hozzájárulnak a cselédeknek minden tekintetben va'ó nemesítéséhez és a hivatásukra élőké szitik őket. Kívánatos volna ez az intézmény azért is, mivel a cselédek a műveliség alacsonyabb fokán áll i nak és kisebb ellentállóképességgel bírnak a bűnös csábítással szemben. Különösen az úgynevezett kvártélyos asszonyok vannak rájuk a legvesze delmesebb befolyással és ezért kel lene országszerte minél több cselédotthont létesíteni. A Mártha Egyesület fentart egy cselédotthont, melyben a cseléd bO fillér díjért teljes ellátást kaphat. Csak az ilyen otthonok ellen súlyozhatnák a kvártélyos asszonynak végzetes befolyását. Épp oly múlhatatlanul szükséges volna a cselédközvetitést nálunk is városi kezelésbe venni. Akinek tudomása van arról, mily rosz kezekbe van letéve nálunk a cselédközvetités, mily demoralizáló befolyással van a különben sem kifogástalan cselédanyagra, az könnyen elképzelheti, mily nagy fontossággal birna a gazdákra nézve, ha legalább a rendőri nyilvántartásban feltétlenül megbízhatnánk. Mert hiába tiltakoznak az idealisták minden rendőri beavatkozás ellen, ez reánk nézve irányadó nem lehet. Arról, kit mi magunkhoz, otthonunk oltalmába, családi körünkbe felveszünk, csak kell, hogy előbbi tartózkodási helyéről tájékozást nyerjünk és kell, hogy valamelyes biztosítékunk legyen és ne vegyünk a házunkba e^y esetleg erkölcsileg és fizikailag elzüllött egyént. Ezért még sokkal szigorúbban kell kezelni a rendőrségen a be és kijelentést. Azáltal, hogy a rendőrség nálunk nem látamozza a bizonyítványokat, gyakran megesik, hogy vagy egészen hamis vagy legalább is javított és változtatott bizonyítvánnyal ellátott cselédekre akadunk. Ha a cseléd minálunk is, szolgálatból ki lépve, kénytelen volna, mint ahogy ez máshol szokásos, a könyvét és bizonyítványát a rendőrségnek bemutatni, ahol azt hivatalosan hitelesítenék és ellátnák azzal a megjegyzéssel, hogy X. Y. cseléd csakugyan szolgált a megjelölt helyen, a bizo nyitványnak megfelelően viselkedett, a hamis bizonyítványok lehetősége ki volna zárva. Mindebből kitetszik, hogy a cselédügyet reformálni kell, hiszen ezt különben mindenki tudja és érzi. Ezért várva várjuk az orvoslást ugy a maülni a lány mellé, de Judit rögtön ezzel fogadta : Tibor, képzelje, mi történt! A fényképező gépemet kinn felejtettük a tanyán. Pedig nekem holnap reggel kellene. Sőt ma este, hogy lemezeket tehessek a kazettába ... A fiu felkelt. — Helyes, — mondta — még ma este itt lesz a gép. Kezét csókolom. Mohón, hirtelen odanyújtotta az arcát a lány fehér kezéhez, de Judit nevetve kapta el. — Majd ha visszajött. Jóéjszakát főhadnagy. De nagyon siess, főhadnagy. A fiu nyergeltetett és belevágtatott a koromsötét éjszakába. Eltelt vagy másfél óra, mikor jött az inas, hogy a fotográf masina a kisasszony szobájában van. A szép huszártisztet nem láttam többé, amig ott voltam, a lovát is, magát is össze-vissza törte a vad éjszakai vágtatásban. Másnap hazautaztunk. Ugy mentem el tőlük, egy kicsit kábultan, csupa különös, fél érzéssel, hogy azt sem tudtam: csodálom-e, sajnálom e ezt a gyönyörű rossz lányt," vagy szerelmes vagyok-e beléje ? Lassankint mégis majdnem elfelejtettem a szép Juditot. Nagyon lekötött a sok kóborlás. Egyszer itthonjártamban hallottam, hogy a felesége lett Tibor főhadnagynak. Egy éjjelen meg Miklóssal találkoztam egy csöndes kávéházban. Tőle tudtam meg, hogy az a kis házasság nem ment olyan simán, sablonosan. — Te láttad őt, — mondta Poór Miklós, — tudod; milyen lány volt. A mi családunk minden tagja meglehetősen kemény, nyakas, de Judit még közöttünk is feltűnő volt. Mi ketten nagyon szeretjük ; egymást és még nekem se szólott soha Tiborról. De azért megéreztem, hogy Judit nagyon sokat szenvedett, amig beletörődött, hogy asszonya, odaadó, engedelmes párja legyen bárki fiának is. Vergődött, kínozta, bántotta a párját, és az a' nagy, erős fiu mindig olyan szelíd volt, mint egy galamb. Látod, öregem, ilyen furcsa az asszonyféle. Én tudtam, hogy mennyire rajong azért a jóságos, nagy, szőke gyerekért, és mégis elkergette volna magától . . . Két évvel később Abbáziában jártam. Friss márciusi reggel volt, a tenger, az ég csupa mosolygó kékség. A szálló terrászán I reggeliztem. Az egyik asztalnál két piros | arcú, jókedvű német bakfis nevetgélt. Sarkaníyupengés hallatszott a hátam ! mögött és kedves, tiszta magyar szó. Az asszony beszélt, mélycsengésü, lágy volt a hangja. , — Én ma csónakázni akarok, mondta kedveskedő, durcás hangon. — Szerezzen egy szép csónakot, pajti . . . Azutáu kérlelte : •— Jó kis fiu, nézze, milyen gyönyörű idő van . . . Ugy-e, megteszi ? Talán rossz napom volt, egy kicsit émelygősnek találtam a kedveskedést. Hátrafordultam : a kis fiu — Tibor volt. Tibor főhadnagy. És az asszony Poór Judit. El akartam menni mellettük, de meg| ismertek. — Ohó, szökik ! — mondta az]asszony i nevetve. Le kellett ülnöm az asztalukhoz. Judit csodaszép volt. Az alakja teltebb, formásabb lett, amióta nem láttam, a tengeri levegő egy kicsit megbarnította az arcát, a nézése szelid, derűs, csupa verőfény. A változás csakugyan különös volt. Valósággal frappirozott, s ezt majdnem meg is mondtam nekik. A férfi felállott: — Én most elmegyek csónakot keresniVárjatok rám, mindjárt itt leszek. — A köpönyegét rátette az asszony vállára : — Itt hagyom magánál zálogba. Jó ? Az asszony felnézett az urára, és az arcát lassan odaszorította a férfi karjához, hozzásimult, mint egy hű kis kutya. Csöndesen ültünk egymás mellett, ós néztük a tengert. Az asszony mosolygott. Bizonyosan nem tudta miért, de hisz az az igazi- boldogság, ha nem tudjuk, miért nevetünk. Végre könnyedén, tréfásan megkérdeztem : — Asszonyom, nem tudná megmondani, hová lett Judit, a gőgosszemü, tüzvérü Judit, aki olyan volt, miut az ősmagyar vezérek büszke asszonyai? '. . . Az asszony édesen nevetett. Nem felelt, hanem előrehajolva nézett le a kertbe ; a tengerpart felől lassan, erőteljes lépésekkel jött a főhadnagy. Az asszony kedvesen intett feléje a kis kezével, azután ragyogó j szemmel fordult hozzám : i Ezt az uramtól kérdezze meg . . .