Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-12-05 / 49. szám

és viseljük is a terheit, hogy vármegyénk területén már eddig kiépült helyiérdekű vasutak nagyon igénybe vették vármegyénk útadó alapjait, de hát tudjuk azt is, hogy teljesen hasonló helyzetük van azon szomszédos vármegyéknek is, melyek pedig mindenáron teljes erkölcsi és anyagi segéllyel támogatják minden megvalósulás alá jutó ujabbi vasutjaikat is. KÖztudomásu lehet a Tekintetes Törvényhatóság előtt, — hogy Zalavármegye törvényhatósága már a mult 1908. évben megszavazott a Sümeg— Devecser—Somlóvidék — Pápa irán yu helyiérdekű vasútra kilóméterenkét szokásosan 6000 korona törzsrészvényjegyzési segélyt és pedig a megyei pótadők terhére is, az útadó alapok kimerülte folytán. Tudjuk azt is, hogy ezen vasút megvalósulása most már nagyrészben attól függ, hogy Veszprémvármegye is szavazza meg erre a szokásos 6000 korona segélyt kilóméterenként. És tudomásunk van arról is, hogy ezen vasút egyik engedélyese Fábián Lajos budapesti mérnök korábban eredmény nélkül folyamodott Veszprémvármegyéhez a törzsrészvényjegyzési segélyért, most azonban a vasút másik engedélyese Rechnitz Béla pápai lakos megujitotta a segély iránti kérvényét a vármegyénél és kéri a fennebb jelzett segély megszavazását. Pápa város közönsége is esedezéssel járul tehát a Tekintetes Törvényhatósági közgyűléshez, hogy legyen kegyes a Pápa—Somlóvidék—Devecser— Csabrendek—Sümeg esetleg Tűrje irányú helyiérdekű vasút törzsrészvéuyei jegyzéséhez a vármegye területére eső részre kilóméterenként 6000 koronát megszavazni. Megemlíteni szükségesnek tartjuk, hogy városunk a maga részéről saját pótadója terhére szinte szavazott meg ezen vasútra törzsrészvényjegyzési segélyt százezer korona összeget s az egész vonalmentén egyesek és községek szinte jelentékeny segélyt jegyeztek. De a vármegye segélye nélkül miután teljes lehetetlen a vasút kiépítése, ezért esedezünk ennek is kegyes megszavazásáért. Bármi uton is találjon a Vármegye módot és alapot arra, hogy a Pápa városa által is óhajtott, sőt a Veszprém Irányú forgalomnak is nagy előnyére, szolgáló ezen vasút a vármegye elmaradhatlan segélye folytán kiépülhessen. Ha a nemes Vármegye megszavazhatott annak idején a györ—Veszprém— dombóvári és a balatonparti vasútra 700.000 korona körüli összeget, akkor a méltányosság azt hozza magával, hogy a Pápa—Devecser— Sümeg irányú vasútvonalra is áldozzon. Mert az igaztalanság volna, hogy ezen eddig vasút nélkül levő vidék ne lenne segélyezve. Arról is értesültem, hogy egy másik Devecser—Sümeg vasút engedményes szinte segélyért fordult a tekintetes Törvényhatósághoz. Ezen devecser—sümegi vasút még a legnagyobb kezdetlegesség stádiumában van, még mi sem történt ennek megvalósításán, mint csupán kérvény benyújtások az adandó segélyért, addig a pápa—devecser—sümegi vasút nagy költséggel trasziroztatott és nemcsak Pápa városa, de az érdekelt veszprémmegyei községek is (Nyárád, Alásony, Dabrony, N.-Szöllős és Vecse) törzsrészvények jegyzésével hozzájárultak, mely községek hozzájárulásait a tekintetes törvényhatóság jóvá is hagyott, a nagyméltóságú minisztérium a traszreviziőt bevégezte és a közigazgatási bejárás is néhány héten belül megtártatik. Méltóztassék tehát az adandó segélyt ne azon részvasutra engedélyezni, mert mint zsákvasut ugy sem építhető ki, hanem az egységes pápa—devecser— sümegi vasútra kegyeskedjék a segélyt megszavazni, mert csakis ez felel meg Veszprémmegye érdekeinek is. Pápa város képviselőtestületének 1909. nov. 22-én tartott üléséből." Eddig a felterjesztés. Hisszük és reméljük, hogy vármegyénk törvényhatósága ezen ügyet már a legközelebbi közgyűlés napirendjére kitűzi és nincs okunk kétkedni, hogy a vármegye törvényhatósági bizottsága Pápa városának kérelmét ne teljesítené. Jön az uj házadó. A jövő év első napjával életbe lép az uj adótörvény, amely a régebbi a szemközti kis velencei tükörbe is vetett egy pillantást és azután lassan, nagyon lassan, mintegy vonakodva, indult meg az emelet felé. De a másodpercek fogytak. Akármilyen lassan ment is Szaplonczay Tasziló, végre mégis ott állt a gödrös állu, hamvas hajú Blanka ajtaja előtt. Kopogott. Szaggatottan, halkan kopogott, szinte félve. És nyílt az ajtó és Taszilóval együtt valami tört fényű napsugár került a tornácról a szobába. Mihelyt becsukódott az ajtó, ismét elröppent a napsugár; valami csúnya, pillanatig tartó, éles léghuzam kisérte az utján. Szaplonczay kezet fogott az unokahugával, és azután szembe ült vele. Beszélgetni kezdtek. Közömbös dolgokról beszélgettek. Közbe-közbe meg nagyokat hallgattak ketten. — Blanka, Blanka édes, nekem . . . valami nagyon komoly beszédem van veled! — Velem, Taszi? Hát csak szólj; hisz tudod me ... — Éppen mert tudom, mennyi jóindulattal viseltetsz irántam, épp ezért nehéz elmondanom azt, amit elmondanom kell. Kell! Erted, Blanka, kell. Ha nem akarom elveszteni az önbecsülésemet.. . — Szaplonczay vontatottan, meg megakadva kezdett el beszélni. A köztük lévő testvéri viszony ecsetelésén kezdette és a hangja, az a telt színű bariton hangja, meghatottan csengett a fehér leányszobában. A leányszobában ! Ahol annyit, de annyit álmodtak őróla! Boldogan, repeső szívvel. És ahol ezután is fognak még róla álmodni. De nem hajnalban, — amikor rózsaszínű a világ, — hanem éjjel, sötét éjjel, araikor gyászruhát öltött a föld .. . Láthatatlan fekete szövettel lesznek ezentúl bevonva a fehér bu/orok ... Ezt tudta Szaplonczay. Tudta. És mégis beszélt. Beszélt, mert szerelmes volt. Nem Blankaba, másba volt szerelmes. És a szerelmes ember a legkegyetlenebb lélek-hóhér a világon. Szaplonczay nem érezte ebben a percben, hogy megfagyasztja a kis Bianka szivét. Pedig megfagyasztotta. Örökre fagyasztotta meg. Jégvirág fakadt ott, ahol előbb rózsa illatozott. Jégvirág. És ha érezte volna, akkor sem bánta volna. Mert szerelmes volt. De Blanka is szerelmes volt. Szomorúan, halálosan, Szomorúan szerelmes. Az unokafivérébe. És asszonymódra volt szerelmes. Tehát tökéletlenül. Vagy tökéletesebben ? Talán tökéletesebben. Mert jobban szerette a szerelmesét, még a sze relménél is. Asszonyoknál, fiatal leányoknál különösen, ez lehetséges. Anomáliának látszik, de igy van. Blankánál is ig.y volt. Armkor Szaplonczay végre elhallgatott, Blanka kezdett el beszélni: — Látod, Taszi, lemegy a nap. Sötétség borul a világra. Az én lelkemre is az borul. Mert nem fognak többé arany kévék boldog tüzkarikákkal világítani n szivemben. Nem. Csak hamu, szürke hamu marad bennem. Minden parázs nélkül. Hirtelen görcsös zokogásba fult a kis leány szava és ami inartikulált hangokat adott, azokat nem értette meg senki. Még Szaplonczay Tasziló sem. Ö a legkevésbbé. De azért csitítani kezdte a húgát. Feledésről beszélt neki. Feledésről. Mintha volna a sebzett szívre való angol tapasz ! Mintha volna ... Blanka gügyögött, Blanka sírt egy keveset és amikor már ötösével cikáztak a denevérek a sötét ablak előtt, végre igy szólt: Nincs feledés, Taszi! Feledni csak azt lehet, arai idegen a lelkűnktől. Ami a valónk, azt nem feledhetjük. Seki sem feledheti el azt, hogy Iát! És én látok. A te szivedbe és az enyémbe látok egyaránt. Ks furcsát látok, A te szivedben a kiábrándulást, a csalódás illattalan sárgá yirágát látom, az enyém meg a koromszin, bársony tapintatu árvácskát, a soha meg nem vigasztalható sötétség szimbólumát. De azért ma este szólni fogok az atyádnak ... A fehérkeztyüs inas leszedte az asztalt és Szaplonczayék átmentek az agyonmedvebőrözött dohányzóba. A vizslák szanaszét feküdtek a szobában és az ódon keleti szőnyegek tele voltak szórva hamuval. A kopott, szinte barnásaknak látszó zöld bőrbutorok, a maguk puha renyheségükben, várni látszottak a háziakra és az öreg Szaplonczay Tasziló, araikor köszvényes lassúsággal szembe ült a fél év óta kialudt : feke szájú kandalióval, igy szólt : — Beszélt veled ma délután Taszi, i Blanka?