Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-10-17 / 42. szám

Ekkora áldozatkészséget a város közönségétől kívánni nem lehet. Nem marad tehát egyéb hátra, mondja meg a hitközség, hogy miként véli a kérdéses összeget tiz évi időtartam alatt összegyűjteni, mondja meg továbbá azt is, hogy az uj szinház a városnak melyik pontjára lenne legcélirányosabban elhelyezhető. Azt hisszük a hitközség befogja látni, hogy kellő garantiák nélkül a város közönsége mostani színházát nem engedheti át. Ha tehát ezeket a kérdéseket sikerül a kedélyek megnyugtatására tisztába hozni, akkor azt hiszem nem lesz semmi akadálya annak, hogy a szinház illetőleg ennek helye a ref. hitközség számára át ne engedtessék. Még volna egy megjegyzésem. Ha Pápa város képviselőtestülete látni fogja, hogy az uj szinház terve egyáltalán megvalósítható nem lesz, akkor ne várjon mostani színházának átalakítására tiz évig, hanem a rendelkezésére álló összeget használja fel már most színházunk megnagyobbitására és ne engedje a város színházlátogató közönségét még tovább is ebben az épületben sinlödni és ne engedje, hogy a színtársulatok tovább is azon a kis színpadon nyomorogjanak, mely a mai viszonyoknak már semmikép sem felel meg. Ezeket láttam szükségesnek a nagy közönségnek tudomására hozni. Engem tisztán a közérdek vezérelt a fenntiek elmondására. Szóljon hozzá más is, — mert hát több szem, többet lát. Egy adózó polgár. A városok, mint kulturális és gazdasági központok, A magyar közéletnek az az átka, hogy a meg-megujuló politikai scénák lekötik a nemzetnek nemcsak figyelmét, hanem összes erőit is, igy aztán a valódi nagy kérdések megoldatlanul maradnak. Ez történt a városok fejleszté sének ügyével is. Mert hogy állunk ezzel a kérdéssel ? Megdönthetetlen igazság, hogy a vidék nagyon el van maradva a modern főváros mellett s az idegen szemlélő hiába keresne ma még* Magyarországon a főváros fejlődésé vei arányban álló vidéki központokat. A vidéki városok legnagyobb része élettelen, kihalt. Valami zsibbasztó nyomás ül iparán, kereskedelmén, gazdasági viszonyain, kultu ráján, ugy, hogy mint a nemzettest nagyjelentőségű szervei, csak igen lanyhán működnek s csak félig-meddig képesek azon nagy feladatok teljesítésére, amelyekre hivatva volnának. A főváros haladásával a vidéki városok nem tartottak lépést, mert hosszú időkön át hiányoztak nemzeti közéletünkből azok a tényezők, — amelyek a vidéki városok fejlődésére jótékonyan hathattak volna. A magyar vidéki városok elmaradottsága tehát egyfelől történelmi alapokon nyugvó tény, másfelől pedig sajátos nemzeti karakterünkből ki folyó végzetes mulasztás. De lett légyen akármi, a kérdéssel számolnunk kell. Arra kell törekednünk, hogy yidéki városaink fejlődjenek, gyarapodjanak. A fővárosnak nagygyá, tételével nincs befejezve a munka, nincsen elérve a cél. Tovább kell mennünk. Ha egy országnak csupán egy kulturális és gazdasági központja van, az kedvezőtlen és helytelen állapot, mert az az egy központ < nehezen hozzáférhető s a távolabb eső országrészek nem érzik kellőleg az egyetlen központ példaadó és vonzó erejét. Pedig a vidéknek, ahoi különben sok becses szellemi és anyagi erő van felhalmozva — példa kell, mert különben improduktive vesznek el az ott összehalmozott erők. A kultura vívmányai is a közvetlenség által hatnak legjobban, épen ezért célszerűtlen azoknak egy helyen való összpontosítása. Hozzáférhetővé kell tenni azokat minden vidék, minden társadalmi osztály, minden polgár számára. — Szekszárdtól ugy három négy óra alatt odaevezhetünk. — Szép. És megtetszik hálni Szekszárdon ? — Kénytelen vagyok, mert ránk este* ledik. Legyen szerencsém vacsorára. — Nem szándékoztam kiszállni Szekszárdon, mert egy régibb itt-tartózkodás alkalmával kellemetlen emléket hagytam magam után, amelyek, fölismertetés esetén, rám nézve végzetessé válhatnának, de az éj sürii leple alatt majd bemegyek az étterembe, ha megengedi. — Csak jöjjön. . És eljött.. . Óvatosan, jobbra balra pislogatva, mint aki nem érzi magát teljes biztonságban a Béla király jeles vörösbortermő városában. A fal mellett s a spanyolfal árnyékában észrevétlenül oda is sunnyogott s mintha félne a levegőhuzástól, a spanyolfalat odahuzta az asztal elé s ugy esett a vacsorának. Ugy látszik, komoly okai lehettek a régi legenda szerint „szöggel záródó" városban a közbiztonság őreit kerülni. Nem is várta be a harmadik pohár bort. Már a másodiknál elkezdett expectorálni. Vidám bolond volt, az ártatlanabb fajtából, aki csak magának árt. Még a rögeszméje is olyan ártatlan. — Igen, uram ... pátrónus uram . . . Amint engem lát: én nem vagyok én, hanem más. Már ebben az életben a harmadik lelket viselem magamban. — Ne mondja. — Persze, bolondnak tetszem az ur előtt. Pedig, tessék elhinni, nem vagyok bolond, vagy legalább nem a magam kontójára vagyok az. Tehetni csak az tehet róla, aki beléd bujt. — Teszem föl: az ördög. — Dehogy is az ördög. Annak én kevés vagyok. Most éppen egy szerb disznókereskedő lelke van bennem. — És honnét gyanítja ezt ? — Gyanítom ? Tudom .. . Uram. Teljes életemben utáltam a disznószagot, és- most azzal ver meg a sorsom, hogy éppen egy ilyen malaczspekuláns piszkos érdekeinek szószólója lettem. Mert tudja meg, uram, hogy valóm aszerint alakul, át, amint bennem más és más lélek van. És ezzel mindenki ugy van. Ön maga is. Vagy nem érzi sokszor, hogy ma egészen más hangulatban ébredt, kelt, tett-vett és járt, mint máskor? Némely napokon egészen más színben látja a várost, az utcát, az embereket, az arcokat. Ez a lélekvándorlás. Mint a költöző madár, olyan a lélek. Megunja magát, vagy fázik egyik helyen, akkor szárnyra kél és elmegy más testbe. Még pedig nemcsak a halottaké, az élőké is. Példa vagyok rá magam. — Ne mondja. Miféle példa ? — Uram, voltam én már orleánsi szűz is. Nem hiszi ? — A legjobb akarattal sem tudom elhinni. — Szomorú dolog. Ma, ugy látszik, a Cassandra lelke van bennem. De holnap, holnap majd meglátja. — Nem felejtette el, hogy holnap utazunk Te veire ? — De remélem: kora hajnalban, mert nem szeretnék ebben a nyomorult habitusban az ismerőseim szemei elé kerülni. Ahá 1 tehát ezért a spanyolfal. — Ma egész nap a Fabius Cunctator lelke alkalmatlankodott nálam. Azért nem tudtam előre jutni. Estére kelve éreztem, hogy most bújik belém a fondor Casca szelleme, mert olyan összeesküdhetném volt. De ez aztán eltávozott s most Vitellius császárt érzem megint magamban. — Étvágy dolgában, ugy-e ? — Igenis. De ez a karmonádli nagyon jó volt. — Repetálja meg. — Köszönöm, inkább sajtot kérek ... Érzem magamban a svájci szabadsághősök egyikét. Grójit ehetném. Nem. Emmenthálit. — Nem kisérti néha a stüsszi vadász szelleme is? — Fájdalom a múltkor ferbliztem, s mindig a stüsszi vadászra lett volna szükségem, de nem jött. Ellenben mult éjjel, mikor Pakson vadászattal töltöttem éjszakámat, megmozdult bennem a stüsszi, de nem győzte a sok fali vadat. El is távozott tőlem hajnaltájon s helyet adott a Mikhálban szellemének. Azzal aludtam. — Hát valami nagy szinész elke sohasem száll önbe ? — Szállt, szállt, amig volt trikóm és parókám. De ezek mind nagyravágyó szellemek. Nem szeretik a szegénységet. Ha kis időre belém töved is egyik másik, mihelyt megérzi az éhséget a gyomromban: vesd el magad. Itt hagyott cserben Roscius, Talma, Kean, Kemble, John, Devrient és Egressj Gábor. Az egy Megyeri incselkedik velem hosszabb ideig, de csak vörös bor mellett . . . — Pincér. Egy liter vöröset. Szekszárdit . . súgta oda vészt-