Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-08-08 / 32. szám

pótadó csökkenéssel egy oly intézmény megvalósulása van tervbe véve, mely városunk jövö fejlődésének biztos alapját van hivatva megteremteni. Arról van ugyanis szó, hogy ezen pótadó megtakarítással városunk csatornázását létesithetjük. Ha most már figyelembe vesszük, hogy a hitfelekezeti iskolák részére ez ideig nyujott segélyeknek a költségirányzatból való kihagyása által nemcsak hogy nz egyes hitfelekezetek anyagi érdekei érintetnek, de ezáltal városunk haladása és fejlődése sok minden te kintetben elömozditatnék, azt hisszük a városi képviselőtestület tagjai első sorban a város érdekét fogják előtérbe helyezni és a felekezeti iskolák dotáció — három év előtt — újból megszavaztatott, kijelentették, hogy többé ezen dotációra nem fognak reflektálni, hanem igenis igyekezni fognak az iskolák részére állami segélyt kinyerni. Nos ezen kijelentésüket az ingyenes népoktatás törvényre emelése által megvalósítva láthatják. Már ezelőtt hat évvel, sőt három évvel és meg tavaly is, amidőn a költségvetés megállapításánál ezen tételről szó volt, ugyancsak az általunk felhozott érvek lettek szellőztetve és csak hosszas vita után lett ezen dotáczió a költségvetésbe bevéve azzal, hogy az egyes hitfelekezetek költségirányzataikat a legminimumabbra fogják redukálni és hitközségi adójukat ehhez mérten kivetni. Az ingyenes népoktatással most már erre sem lesz szükségük, az állami dotációval a kecske is jól fog lakni a káposzta is meg fog maradni. Különben ez alkalommal nem kívánunk az egyes hitfelekezetek belügyeibe avatkozni, tartsák fenn elemi iskoláikat ahogy tudják, nekünk ezen kérdésnél első sorban a város érdekét kell szem előtt tartanunk és ez azt követeli, hogy a felekezeti iskolák dotációja a jövö évi költségirányzatból kihagyassék. Városunk elfogulatlan képviselőihez intézzük felszólalásunkat és reméljük, hogy a jövö évi költségvetés tárgyalása alkalmával az elmondottakat megszívlelve, ily értelemben is fognak dönteni. A vidéki kereskedelem sérelme. — A gazda és a fogyasztó közönség, valamint a helybeli kereskedők figyelmébe ajánlva. — Ezelőtt két évvel törvény lett alkotva, mely a vidéki kereskedelem sérelmének orvoslása céljából hozatott és következőkép rendelkezik: „Ugy a belföldi iparosok, kereskedők, valamint ezek megbízottai az iparos vagy kereskedő lakhelyén ki vül — mintával, vagy minta nélkül — megrendelések gyűjtése végett csak oly iparosokat vagy kereskedő ket kereshetnek fel, kik üzletkörükben az illető áru eladásával vagy felhasználásával foglalkoznak". Ennek a paragrafusnak nem le betett más intentiója, minthogy első sorban megóvja a gazda és fogyasztó közönséget a tolakodó házalóktól és utazóktól és a legtöbb esetben csalárd szándékkal kötött üzletektől. Másodsorban pedig az, hogy végre valahára a vidéki kereskedelemnek is létalap teremtessék. Hogy mennyire a vidéki kereskedelem javát célozza ezen rendelkezés, azt leginkább a fővárosi kereskedők által ellene indított hajsza bizonyította, a kik ugyanis mindent elkövettek annak idején, hogyha már másként nem is, de legalább különféle módosítások által utat egyengessenek maguknak fenti paragrafus kijátszására. Elismerés illeti a közigazgatási hatóságokat, mert minden elébök kerülő kihágásnál a legnagyobb szigorral jártak el, de kárba megy a hatóságoknak minden szigora azon a nembánomság, a hogyan a gazda és fogyasztó közönség, másrészt pedig maga a kereskedővilág a paragrafus intenciójával szemben viselkedik. Egy gazda p. o. beállít a minap egy kereskedőhöz, hogy a cséplési idényre szükséges olaj ós zsiradék árak felöl tájékozódjék, kijelenti, hogy a mintázott áru elég jó, az árak elég jutányosak, ennélfogva tehát a kereskedő biztosan számithat megbizá. sára. — Néhány nap múlva megjelen azután ugyanazon gazda ismét és elmondja, hogy egy budapesti utazó járt nála és nem ment el addig a nyakáról, a meddig szükségletét nála meg nem rendelte. •LíIL Csöndes, szép éjszaka volt. Az égnek még a feketéje is csillogott, villogott. A csillagok nagyobbak voltak, mint máskor és szinte harsogó fénynyel nyugtalankodtak az égen. Valami nagy elragadottságnak gyönyörében égtek. Illatok szálltak, amelyeket csodás, titokban nyíló virágok leheltek. A csillagos éjszaka derűjében az Isten megelégedettsége ragyogott. A földet ilyenkor betakarja a sötétségnek fátyolával, hogy az embereket ne lássa. Don Jüan azon éjjel is búcsúzott Fatimától, aki a forró délnek volt leánya. A barna testű leány hozzásimult a mélán maga elé meredő férfiúhoz. Termetében a párducz nyúlánk simulékonysága vonaglott, tekintetében a kutyának alázatos rabságba szegődése volt. Don Jüan eltitkolta bucsuzkodását, a leány azonban mégis tudta. • — A leányod, uram, ha elmégy. sose fog többet mosolyogni — szólt majdnem siró szomorúsággal, de mintha csak magának mondotta volna. — Nem fog nevetni, nem fog énekelni. Tánczolni sem fog, üthetik a dobot, verhetik. — Mi lesz hát az én kis galambomból ? — Virág, melyet nem öntöznek, melyet nap sugara meg nem csókol. — Minálunk mások a leányok, — szólt Don Jüan. — Mások ? — csodálkozott a leány s tágra meresztette szemét. Két nagy fekete gyémánt szikrázott benne. Aztán megint rácsukódott hosszú fekete szempillája. Lecsúszott a földre s ugy térden állva a férfi ölébe hajtotta fejét. Don Jüan megsimogatta a fényes, fekete fürtöket, a leánynak pedig ez olyan mérhetetlen üdvösség volt, mintha neki is megnyitották volna a liúrik paradicsomát, ahova a* próféta csak a férfiakat ereszti be. — Nálatok hát milyenek a leányok ? — kérdé aztán félénk kíváncsisággal. — Nálunk? — gondolkodott el a férfiú és mosolygott hozzá olyan nevetéssel, amely éppen a Don Jüan jellemzője. — Nálunk, édesem, — folytatta aztán — olyanok, mint a férfiak, feledékenyek. Sírnak ugyan, de hamar elfogy a könnyük. Keresnek és találnak, aki lecsókolja nedves szemükről. — Ha téged valamelyik megszeretne, — felelt a leány, — téged, uram, csak nem bírna elfelejteni ? — Gondolod ? — mosolygott a férfiú. A leány pedig beszédes lett. — Téged, uram, nem lehet elfelejteni. Mintha csodát látott volna valaki. Annak is folyton rá kell gondolnia és várakoznia, hátha még egyszer megláthatná. Nincsen hát senki, aki arra messze, a tengeren tul, ahol te lakol, sírni azért, hogy te meszze jársz? — A férfiú elmélázva felelt : — Talán nincsen, talán van. A leány pedig megrázkódott. — Jó, hogy közöttünk van a tenger — szólt aztán komoly megindultsággal. — Miért ? — Megölném. — Megölnéd ? — kérdé a férfiú. — Akkor is, ha nekem sírnom kellene miatta ? — Nem ! Nem ! — kiáltott Fatima, felugrott s a férfiú nyakába csimpaszkodott. Másnap is olyan langyos és tüzes volt az éjszaka. Don Jüan azonban már messze járt a nagy sós vízen, a karcsú arab leány pedig mereven, mint a szobor, kinézett az éjszakába és várta, hogy a csillagok között egyszer csak megjelenik az ő fényes, nagy alakja, lehajlik hozzá s fölemeli magához. III. A völgy olyan szük volt, hogy a házaknak, hogy járható ut is maradjon közöttük, a hegyekhez egészen hozzá kellett szorulniok. A hegyek meg magasra ágaskodtak, hogy kiláthassanak ebből a szük, elrejtett zugból a tágasabb, rónásabb tájra. Az emberek tekintete is nyíltan fenjárt, a magaslatok látása szoktatta rá s az égkékségétől kékre színeződött. A hegyekről leszakadó vizek eleven kedve is meg volt a lelkekben : szívesen mosolyogtak, jó szívvel beszélgettek. Don Jüan a Hotel Albrechtban lakott. Nem olyan hotel ez, amelyben hallban őgyelegnek és flirtelnek a gazdag utasok és \