Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-01-03 / 1. szám

Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörekvés eszméje, de sajnos nem azon irányt követi, melyet követnie kellene. Hivatásunknak megfelelőleg, e bajok folt-forrásait eléggé szellőztet tük s megjelöltük azon irányt, melyet követnünk kell, de sajnos — eredménytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyességéről meggyőződve, a helyes útra térnek. Nagyon helyesen mondja a köz mondás, hogy „Szemesnek áll a világ," de ez reánk eddigelé nem vonatkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések csak szép álmok ma radnak és előbb utóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok folyton emlegetik, hogy Pápa mi min dent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés, akkor csak nevetve emlegetnék a mi ered ménytelen erőlködéseinket. Igen, oda jutottunk a folytonos tervezgetés folytán, hogy az időnként felvetett terveket még a lakosság nagy része sem veszi komolyan. A vélemények eire vonatkozólag karakterisztikus vonásaik szerint, a következők : A legnagyobb rész a köz érdekű kérdésről tudomást sem vesz, vagy egyszerűen csak vállat von reájuk. A második csoport lemondott,' mivel nem lát intézkedéseket melyek a város régi jólétét és virágzását visszavarázsolnák — azért maga sem mozog és habár többen jogosan ki ragaszthatnák az ajtójukra: „Itt eszmék bőven kaphatók," ők hallgatnak mélységesen. A harmadik csoport a maradjak. Nem hogy kezdeményeznének, de megakasztják a fejlődést. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újításoknak megtestesitésére hivatottakat. Küzdünk is fáradhatlauul, de elvégre is nem szabad a közönséget bolondá tennünk azzal, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek örökös regisztrálásával ugy önmagunkat, n.int a város közönségét csak áltatjuk, mert dac»ra annak, hogy elvben és tervekben a haladás országútján száguldoznak, íulajdonképen pedig a stagnátio fojtogató karjai között respedünk. Pedig nincs időnk a gondolkodásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pa tó Pál politikával és nem érezzük át fontosságát a köz mondásnak, hogy „Szemesnek áll a világ", ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások keretébe kerülünk, mfily nem haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Ezen időt most látjuk elérkezettnek az újév küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a közönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezdeményező organuinra van most szük ségück, hogy a tervbe venni igye kezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, de il letékes, a városi közgyűlésen is elmerjék mondani a mi szivükön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kívánunk s talán követelhetünk azoktól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselőktől, hanem a városi tanács tevékenységére is számítunk az újév küszöbén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig legyen kenzequens. A szükséges újítások és pótlások kérdéseit sorolhatnánk föl melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal a napirenden álló dologra, városunk egy elsőrendű jövedelmi forrására a közvágóhíd kérdésére szorítkozzunk. Egyelőre minden más kérdést mellőzve, a közvágóhig kérdése végleges megoldására törekedjünk. Készséggel elösmerjük, hogy ily fontos tárgyban elhamarkodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolással jár el, de ebben a kérdésben már megérett a gyümölcs, eleget megvitattuk a dolgot és annak jövedelmezősége beigazoltatott és így elérkezettnek látjuk már az időt, hogy városunknak e régi óhaja teljesedésbe menjen. Elég idő volt már a megfontolásra, talán több is mint kellett volna. Remény telve üdvözüljük az újév küszöbén a városi hatóságot és városunk képviseletét, kiknek legszentebb kötelessége a közérdek szolgálata. Lobogtassák azon zászlói, melynek felirata : „Pápa város virágzása és jóléte!" "-' ttttni ii irír in mi mm iiinriiiint iri iiiiw Egy kis családnak szerény, szeretettel teljes derűs életmódja jutott kifejezésre e tárgyak keresetlen elrendezésében. És a gazdasszony — egy valódi gazdaasszony, komoly arczczal, kék kötényben — nem volt más, mint Dubour tizenkét esztendős leánykája. Amint beléptek, felébredt, s bár, mint látszott, azonnal tisztában volt a kalanddal, mégis illedelmesen köszöntötte Leflot-t. — Jó estét, uram ! Foglaljon helyet. Azután Dubourhoz fordult, aggodalmas, anyáskodó kérdéssel : — Te már ettél, ugy-e, papa ? Erre a kérdésre egy csók következett, azután még egy, Tontin helyett, aki már lefeküdt és nagyon sajnálta, hogy nem üdvözölhette édesapát a névnapján. Dubour leült és a részeg ember moz dulataival mutatta, hogy mennyire jól érzi ö most magát, hogy megint otlhon lehet. Vele szemben ült Leíiot, aki mégis szerette volna kimagyarázni a dolgot. — Tudnia kell, kisasszony, hogy ez a mai kimaradás egy régi tradíciónak a következményé, amely alól senki sem vonla íja ki magát. Dorbézolásról szó sincs, Maga sem tudja, hogy minek beszel, mert ezzel a fiatal leánynyal szemben iga zán nern volt szükség arra, kogy előszedje szónoki tehetségét, ami akkor, ha a kolléga feleségével állott volna szemközt, bizonyára helyénvaló lett volna. De bizonyos elfogult ság vett, rajta erőt : a csinos előkészületek hiábavalók voltak, a megkapó öröm semmivé foszlott., az egyedüllét, a várakozás tönkretette s most-Dubour ittassága. Mialatt beszélt, a részleteket is megállapította : a névnapi ajándék, amelyet szorgosan, egymásra kuporgatott garasokon | vettek és amelyet mái hetekkel előbb kiválasztottak a kirakatból. És aztán végignézett a gazdasszonyom aki még olyan kor ban volt, amikor mások babákkal játsza doznak s aki ahelyett, hogy — mint más — eziezomázna magát, a megtakarított fillérjeiből pipát vesz az apjának. Bájos, gyöngéd kis leányka volt, so vány arczocskával, szőke hajjal és bár látszólag egész komolyan" elhitte, hogy atyja ! csak az adminisztratív tradíció követelményeinek felelt meg s dorbézolásról nem le> j het szó, szemei pajkosan mosolyogtak. — Az bizonyos, uram, hogy aminek meg kell lennie, hát annak meg kell lenni és mint ön mondja, nincsen semmi rendkívüli rajta. Leíiot meg volt elégedve szónoki tehetségével, A kis gazdasszony azonban a szónokra figyelve, sőt olykor helyeselve is, anélkül, hogy zavartatni engedte volna magái, igyekezett atyja külsejét tisztességesen rendbehozni. A hátán lógó csokrot és a „kimaradási engedély" t eltüntette. a nyakkendőjét helyreigazította, azután eléje tett egy csésze hideg fekete kávét, a markába nyomott egy zsebkendőt. A dorbézolás egyetlen ismertető jele sem kerülte ki figyelmét. Ezt látva, félénkséghez, bátortalansághoz hasonló érzés fogta el az erős Lefiot t, aki érezte, hogy ennek a leánykának a fejében, amikor oly könnyedén hagyva helyben aminek meg kell lenni, annak meg kel lenni, hogy ugyanakkor ott motoszkálhatott

1 egy másik titkos gondolat is, amelyet nem mondott ki, amely azonban egészen más oldalról Ítélte meg a történeteket. Ez a gazdasszony éleslatása volt, amely minden családnak biztosítja a jólétet, a rendet, amely távol tartja a gondokat, az a vezérlő gondolat, amely ápol, kiegyenlít, őrködik. Ez az ész szava volt és a mértékletességé, amelyet még a legerősebbeknek és a legnagyobb mértékben kegyelteknek is követniök kell az adott pillanatban. A gazdaszszony körültekintő, diszkrét, rendező mozdulatai azt a szigorú és mégis gyöngéd gyámkodást juttatták kifejezésre, amely alól senki sem vonhatja ki magát. « A kis gazdasszony lekísérte Leflot-t a lépcső aljáig és világított neki; komolyan és nyugodtan, fitogtatás nélkül gondolt mindenre. — Bocsásson meg, uram, a zsebe ki van fordítva. Még el találja veszteni a tár! ezáját. Vigyázzon kérem, még egy lépcsőfok következik 1 Az utcza végén jobbra talál még omnibuszt, még csak éjfél van. Amikor a kapu bezárult mögötte, a nagy Lefiot megállott a járdán és megszégyenülten, meghatott mosoiylyal nézte meg a némán terpeszkedő rozoga házat, mert lelkiismerete tisztán és értelmesen azt súgta, hogy ő maga vált ez egyszer nevetségessé.