Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-07-18 / 29. szám

Tehát a községi jövedelmek foko zása egyik fontos feladatát kell hogy képezze azok vezetőségének, ha jót, üdvöst, elfogadható példákat találnak o cél elérhetésére — minden mellék érdekek figyelmen kívül hagyásával kövessék azt. A községi jövedelmek szaporítására mint egyik hathatós eszközt a községi takarékpénztárak felállítását hozta javaslatba a r. t. városok polgármestereink in. évi orsz. értekezlete és teljesen jogosan, — példa reá Nagybánya sz. kir. r. tanácsú város, ahol 1868. év óta működik ily pénzintézet a legjobb eredménynyel. Nagybánya város lakói a községi pótadót csak híréből ismerik, a különben is gazdag város háztartásának egyensúlyát a takarékpénztár jö vedelnie tartja fenn. Pedig a város polgársága nem bánik szűkmarkúan sem a cuHurális és luxus — sem a tisztviselői fizetések megállapításánál. Culíurális célokra évenkint mintegy 80.000 k. fordít, tisztviselőit pedig az úgynevezett esztérgomi javaslatnak megfelelően dotálja — sőt még tetemes tűzifa illetményben is része siti ezen felül őket. Igazán ugyan, hogy a város takarékpénztára csak a legutóbbi év ti zedben hozta meg azt a tetemes jövedelmet, melynek hiánya érzékeny vesztesége volna a város közönségének, de viszont a múltban is év ről-évre állandóau jóval többet jövedelmezett befektetett tőkéje mintha az értékpapírban, vagy betétként lett volna valamely pénzintézetnél elhelyezve. Ha tehát Nagybányán a községi takarékpénztár alapítása s 1868. év óta fentartása oly jól beválik, bizonyára mindenütt be fog válni, csak adassék oly szervezet részére, mely egyrészt a városi hatóságot, másrészt a közgyűlés hozzáértő tagjait a vezetés, ellenőrzés és az irányítására kötelezzék. Bizonyára a legtöbb helyen a már meglevő pénzintézetek nem látnák szívesen a községi takarékpénztár alapítását, s a mennyiben azok vezetői, részvényesei stb. többnyire befolyásos egyének s esetleg a kép viselőtestületi gyűlések többségét is alkotják, a községi takarékpénztár felállítása ellen állást foglalnának s alapitásukat meghiúsítanák. Törvényhozásilag kell tehát kívánnunk annak kimondását, hogy minden 5000 lakost meghaladó nagy ságu város és község köteles legyen saját alapjaiból pénzintézetet alapítani 5 éven belül. Hogy pedig ezek prosperálását a közérdek szempontjából lehetővé tegyük, törvényhozásilag biztosítani kellene ez intézeteknek az adó s ok mányaik bélyegmeutességét. Ha a szövetkezeteket az állam a legmesszebb menő törvényileg biztosított támogatásban részesiti pedig ezek csak tagjaik javát kötelesek előmozdítani, ugy a községi pénzintézetek támogatása, melynek hasznát, áldását az egész község élvezné, hasonló kedvezmények megadásával lennének támogatandók. Ha a községi pénzintézetek alapításához a kellő támogatást az állam ezzel megadja s természetesen a már régebben fenállókra is kiterjesztené, néhány év múlva a községek háztartásának egyensúlya teljesen helyreállhatna s a különféle állami pénzbeli támogatásokra nem szorulnának, miáltal az államkincstár az ezeknek nyújtott adó és bélyegmentesség megadásával járó áldozatának ellenértékét is könnyen visszanyerné. A községi takarékpénztárak, ha állami támogatás mellett lesznek felállítva, felvehetik bátran a versenyt a már meglevő intézetekkel, sőt ezekre némileg nyomást fognak gyakorolhatni, hogy tetemesen redukálják leszámolási kamatlábukat, amely bizony a fővárostól s nagyobb pénzpiacoktól távol a 8% ot gyakran túlhaladja. Ezzel hasznára válna az adósok nagy tömegének s ezenfelül még lehetetlenné is tenné a gombamódra szapo rodó kisebb intézetek feles számban való alapítását. A községi takarékpénztáraknak a jelzett formákban való felállítása is csak egy kis pénzzavarról beszélj, mikor azt a hosszú keskeny papirost elébük te szed. Zsarkó Antal is megpróbálta a takti kát, — de hiába. Nem használt a biztos, bátor föllépés ; a bankigazgatók Röntgensugárral néznek az emberek veséjébe és meglátják, hogy ez az ur, aki el akarja velük hitetni, hogy ő tesz velük szívessé get, ha a pénzüket elfogadja, voltaképp egy fuldokló, aki a végső szalmaszálhoz kapkod. Nem használt az sem, amikor barátai előtt levetette az álarczát es bemutatkozott a maga valóságában; mint a szegény családapa, aki a leányai jövendőjeert áldozatot akar hozni. Befejezte a körutat ; a pénzes zsákok és a baráti szivek ridegen becsukódtak előtte. S ő odakünn volt az ufczán, ahol a végigömlő téli verőfény olyan volt, mint a takarékpénztári igazgatók hideg mosolygása. Lehajtott fővel ődöngött tova, amikor egy sarkon beleütközött egy régi ismerősébe, akire nem is gondolt, Az öreg Lübeck volt, akivel valamikor ugyancsak kellemetlen ta lálkozója volt ; akkor még keményebben összeütköztek, mint most a szegletkőnél. Lübeck ur mindenféle irodaszereket szálli tott a minisztériumnak és egyszer valami állami szállítást akar elnyerni. Az osztálytanácsos ur pártfogását kérte s egy borítékot akart ott feledni az íróasztalán. Zsarkó Antal fölháborodva vágta az arczához a borravalót : — Minek néz maga engem? Takarodjék a piszkos pénzével együtt azonnal ? Lübeck ur szörnyen megzavarodva kért bocsánatot és hátrált ki az ajtón ; a tanácsosnak pedig most eszébe jutott, hogy nagyon is goromba volt ehhez az emberhez. Csaknem kilökte — pedig hát mit csinált ? Törvényellenes dolgot nem követelt tőle, —• csak a fáradtságát, a jóakaratát akarta megjutalmazni. Hányan vannak, akik szó nélkül eltűrik, hogy ama bizonyos boritéko kat az asztalukon feledjék, — sőt még meg is köszönik ! Mit tudta Lübeck ur, hogy ily fehér hollóra akad ? Meglehet különben, hogy ha Zsarkó Antalnak már akkor is két bálozó leánya van : ő se lesz ilyen fehér holló. Zsarkó Antal ur most engesztelően, barátságosan mosolygott a szállítóra s kezet nyújtott neki : — Nini! Lübeck ur ! Be rég láttam ! — Hát hogy szolgál az egészsége ? — tudakolta tovább a tanácsos. — És hogy megy az üzlet. — Sehogy, — mosolygott szélesen a régi ismerős. — Abbahagytam, nyugalomba vonultam. Most már csak ugy tengődöm, ahogy lehet. Lübeck ur pufók arcza, hatalmas pot roha, vastag óraláncza mutatta, lmgyan tengődik. E t különben a tanácsos ur is tudta, hogy a hajdani szállító jól meglépesedett s nyugalomba vonult — és most legfelebb holmi kölcsön üzletecskékkel foglalkozik. Hozzácsatlakozott s elkezdett beszélni a régi jó időkről, amikor még üzleti érintkezésben állottak. Gyöngéd célzást tett arra, hogy Lübeck urnák ő mindig jóakarója volt. Egy izben valami viszontszivességet is akart neki tenni a szállító s ő azt merőben félreértette. Végtelenül örvend, hogy Lübeck uV már el is felejtette azt. a kis kellemetlenséget. Aunál is inkább, mert most egy kis szívességre akarja kérni. Éppen ő hozzá indult. S elkísérte a volt szállítót hazáig, a félreeső külvárosi utczába, az alacsony bérházba. S Lübeck urnák roppant elégtételül szolgált, hogy az egykori büszke ur hízelegve somfordált mellette. S legyintett a kezével. — Sose busuljon a tanácsos ur 1 Ha hozzám igyekezett, jó helyre fordult. Az öreg Lübeck készséggel előkotor ládája fenekéről pár száz forintot, ha azzal szívességet tehet. Hogy az öreg Lübeck hány száztólira tette meg ezt a szívességet, az nem tartozik a dologra . . . S a tanácsos ur otthonában ismét kiderültek az arczok, felszáradt a köny a véresre sírt szemekben, mikor a családfő a kedvező eredménynyel hazatért. S megindult a lázas készülődés a jótékony ünnepre: szabónő, divatárusnő egymást érte a háznál. S az ünnepen tündérálom fényével ragyogott fel. a Napkirály udvara; ha a versaillesi bűvös palota hajdani ura feltámadt volna sírjából, szégyenkezve kellett volna bevallania, hogy az ő környezete nem volt ilyen pompás. A szereplő hölgyek csak ugy ragyoktak az ékszerektől s a büszkeségtől és hiúságtól. Öltözékeik egyszerűen mesések voltak; százakba, ezrekbe került a sok selyem, bársony, csipke és virág. A mulatság persze rengeteg fáradtságba került, az urak és hölgyek egy kis vagyont elkocsikáztak, s a rendezés egyéb költségei is ugyancsak tekintélyes összeget emésztettek föl. Szóval, a jótékony ünnep fényesen sikérült; — s el ne feledjük megjegyezni, hogy még a szegényeknek is jutott pár száz korona.