Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-12-06 / 49. szám

ban mint okban és egyszersmind mint következményben is ott nyitatkozik meg, hogy nincsenek embereink, kik készek volnának tevékenységüket szentelni a nyilvános életnek, a köznek. Nem mondjuk, hogy keresve se találnáuk ilyen férfiakra, mert egy kettő akad efféle feladatokra is, ha nem annyi bizonyos, hogy mig a társadalmi mozgalmak élén más váró sokban mindig a legelőkelőbb embereket találjuk, addig Pápán a legjelentősebb mozgalmak alkalmával is, még azoknál is, amelyek országra szólók, hivatali állásuknál, s foglal kozásuknál fogva vezető embereiek félreállnak, visszavonulnak teljesen — s nem lépnek soha a közönség élére, s legfeljebb maguk közt, csinálják azt ülkülönitve, amit az egész várossal együtt kellett volua végezniük. Tehát nincsenek vezető-embereink. Már tudniilik társadalmunk egészének élén nem áll senki, mert az egyes klikkek kebelében szervezve vau a hatáskör vezetők, s közemberek, kik félnek, hngy vezető pozíciójukat a klikk febomlása után elvesztik, s kárpótlást az uj alakulásban majd nem nyer. Igy ez a klikkszervezet önmagában hordja a csirát, a képességet, melyből fejlődhetik, az anyagot, melyből táplálkozhatok. De nem akarjuk, hogy félreértsenek bennünket. Tudjuk, hogy egy 18000 lakossal biró város nem képezhet csupán egy kört. Maga a napi érintkezés elkülöníti az embereket. Maga a hivatalos foglalkozás is közreműködik itt, mint szétválaszó elem. Azután ilyen hatást fejt ki az atyafiság, sőt elismerjük, hogy a felekezeti különbség is némi részben joggal funkcionálhat ily elemként. Szóval, ha már egy kaszinóban is képződnek külön-külön napi kártyakompániák. akkor egy nagy városban az elkülönödés még inkább természetes. Ez a differenciálódás törvénye. Csakhogy egészséges viszonyok mellett ezt a differenciálódást kellene, hogy nyomon kövesse az integráció. A társadalomban kis dolgokban való ezt az elküiönödését kellene, hogy ellensúlyozz* a nagyokban való egye sülés, az integráció. Kártyázzunk külön, de jótékonyságot gyakoroljunk együtt, hogy hathatósabban tehessün ; táncoljunk külön, de a tanácsterem| ben szavazzunk együttesen, illetőleg elvek, s meggyőződések ne klikkek szerint; zsurozzunk külön, de legyünk egyek, ha nemzeti nagyjainkat ün nepeljük, ha országos mozgalmakhoz csatlakozunk, ha irodalom

; művészet s színészet pártolásáról van szó. Szen timentálizmus azt kívánja, hogy mindenben összebujunk, s ölelkezzünk, hiszen végre is, az emberek közötti különbségek a társaséletben természetszerűleg kell, hogy kifejezésre jussanak, amit elkerülni nem lehet, de az is bizonyos, hogy ahol Pápáról van szó, ott minden pápai egy legyen. Ha igy lesz, akkor társaséletünk javulására is lesz kilátás. — 1908. november 30. — Pápa város képviselőtestületének hétfőn tartott közgyűlése igen nagy látogatottságnak örvendett. Néhány kérdésnél üres szalmacsépléssel hosszas vitát provokáltak, különben pedig a tárgysorozat Összes pontjai az előkészítő bizottságok javaslatai alapján nyertek elintézést. A közgyűlés lefolyásáról a következő tudósítással számolunk be : Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözölve a megjelenteket az ülést megnyitja és a jkv. hitelesítésére felkéri Nagy Vilmos, Eapoch Vilmos, Petrovits Mihály, Eemmer Ferenc és Gaál Gyula képviselőket. A mult ülés jkve felolvastatván, az észrevétel nélkül tudomásul vétetett. Polgármester részvéttel jelenti Neubauer Alajos városi képviselő halálát, indítványát, hogy emléke jkvileg megörökítessék és nővéréhez részvétirat intéztessék, a képviselőtestület helyesléssel fogadja. Napirendretérés előtt Pados József az országos vásártéren egy hídmérleg felállítása végett szólal fel, kéri a polgármestert, hogy ennek szükségességéről győződjék meg. | Polgármester válaszában kijelenti, hogy j a városi tanács ez érdemben már megtette a szükséges intézkedéseket amennyiben egy hídmérleg költségének bevételeit a jövő évi költségvetésbe a főszámvevőt utasította. A választ ugy interpeláló valamint a képviselőtestület tudomásul vette. Ugyancsak napirendretérés előtt Keresztes Gyula neheztel aziránt, hogy a városi virilisták nagyrészt az első kerületből kerülnek ki. Kéri, sogy ezentúl minden kerületből a virilisták kisoroltassanak. Polgármester válaszában kijelenti, hogy ez nem képezhet interpellátio tárgyát, de felvilágosításul szolgál, hogy a virilisták nem sorsoltatnak ki, hanem a virilisták * megjelölését a törvény szabályozza. A választ tudomásul vették. 1. Dr. Lővy László v. képviselő indítványt terjeszt elő, hogy Pápa város szakadjon el Veszprémmegyétől. dr. Lövy László indítványát okadatolja és több konkrét esetet hoz fel, melyek igazolják indítványa megtételét. A képviselőtestület dr. Lővy László indítványát elfogadja akként, hogy utasítja a városi tanácsot, hogy Pápa városának önálló törvényhatósági joggal felruházott várossá leendő átalakulására vonatkozó gén nesztelenül fölkelt az asztaltól és halk léptekkel a sziklacsucsra ment. Láttam, ahogy egy kőre ült és mozdulatlanul figyelte a mérhetetlen látóhatárt. — Szegény Jenny ! — mormolta Belfast ur. Nem mertem kérdezősködni, de ő enél kiil is kielégítette kíváncsiságomat. — Szomorú történet ez — kezdte mondókáját. -— Valamikor a legvidámabb teremtése volt a földnek, az egész ház visz hangzott hangos kacagásától és vidám nótáitól. Egy derék gyerekkori pajtásának jegyese volt, mind a ketten nagyon szerették egymást. A fiatalember a brit haditengerészetnél kezdte pályafutását. Jenny szépen belenyugodott a válásba, bizott a jövőben. Mikor hazatért, vége-hossza nem volt csevegésüknek ; pompás terveket szőttek és örül tek annak a gyönyörű jövőnek, amely eléjük tárult és boldogságuk, gyermekes évődésük engem is megvigasztalt, fölviditott öregségemben. Róbertet mint hajóskapitányt a ,,Hecla" fregatthajóra rendelték be szolgálatra. Jenny most nyugtalanabb volt, mint első válásukkor, elkísérte a hajóra és csak akkor távozott onnan, mikor a hajó horgonyt vetett, hogy elinduljon a kikötőből. Mikor elbu csuztak egymástól, Róbert szakasztott olyan gyűrűt húzott Jenny ujjára, amilyen az öven volt, pedig egeiknek se volt szüksége az emlékezésnek erre a gyöngéd zálogára. Mikor a hajó a nyílt tengerre futott, Jenny ugyanazon a helyen állt, ahol most láthatja és azóta nem volt nap, hogy oda ne ment volna, hogy ott letelepedjék. Akkor is addig maradt ott, amíg be nem vonta a hajót a fekete köd. Azután szomorúan, gondolatokba mélyedve tért haza, arczárói eitüntek a vidám vonások, de még a remény nem halt ki szivéből. A mult év szeptemberében azonban egyszer igy szólt hozzám : — n.zt álmodtam, hogy Róbert sose tér vissza többé ! Azóta mintha elállt volna a szava és sose láttam mosolyogni. Egész idejét azzal tölti, hogy a látóhatárt figyelgeti és minden nap elrabol valamicskét reményéből. Egyre vigasztalgatom, hogy visszatér majd, mert az orvos azt mondt

1', hogy a fájdalmas bi zonyosság őrületbe viszi. Most már magam is lemondtam a reményről, hogy befolyásolni tudjam. A tengerészeti hivatal még semmi értesítést se kapott a „Hecla" sorsáról. Hová lehetett ez a pompás hajó ? Örök titok, amelyről némán hallgat az óceán. Azt mondják, hogy egy másik hajó ugyancsak akkor szeptemberben irtózatos bombázást hallott s az éj sötétjébe rémes fényt látott be-bevilágitani, de hisz akkor mi voltunk a tenger urai, ki merte volna hajónkat megtámadni. Ezt a titkot mintha én is tudtam volna. Micscfda különös találkozása a körülményeknek. Az is szeptemberben történt, mikor a mi csatánk lefolyt. Valószínűleg a „Hecla" volt az az ismeretlen hajó, amely egész legénységével viz alá merült. Nem szóltam semmit. Kinos dolog volna, ha megtudnák, hogy nekem is részem volt abban a katasztrófában, amely ezt a szép fiatal leányt örök szomorúságra kárhoztatta. Másnap én is fölmentem a szikladombra sétálni, Jenny felém tartott, de annyira elmélyedt gondolataiba, hogy léptem zaját se vette észre. Kis híja, hogy föl nem kiáltottam csodálkozásomban, amikor ujján egy ametiszttel kirakott gyürüt vettem észre, szakasztott olyant, mint amilyent az a szerencsétlen tiszt hordott. Elfordult és mivel észrevette, hogy tekintetem a kezére meredt, hirtelen elrejtette kezét, mintha azégyelte volna magát. Tekintetünk találkozott. Hideg volt szive mélyéig s szemeiből mintha ugyanazt a gondolatot olvastam volna ki, mint akkor azéból a haldoklóéból. Észrevettem, hogy nem tetszik neki az ottlétem és eltávoztam. Másnap megrakott hajómmal elvitorláztam, anélkül, hogy titkomat elárultam volna. Mikor a hajó a hullámokon lebegett, fölpillantottam. Jenny a szokott helyén állt s igy szóltam magamban : — Remélj csak, szegény gyermek. A remény az egyedüli menstvára megrendült lelkednek. Az emberi lélek mindenhez, még a leggyötrőbb fájdalomhoz is hozzászokik. Az idő nagy vigaszhozó . . . Mi lett belőle, — fejezte be az öreg tengerész, kiverve pipaját — ma sem tudom, de nem is szeretném megtudni, mert könnyen lehet, azt hallanám, hogy a golyóm egyszere két szivet talált . . .