Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-02-02 / 5. szám

hónapokon keresztül fogyasztjuk egymás erejét a célra nem vezető vitatkozásokban, a végeredmény pedig, hogy a tervek, maradnak tervek. Miért van ez igy és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a felvetett terveket létesíteni ? Mondjuk ki őszintén : nem buunk önmagunkban s nem azért, mert ha vannak is lelkesembereink.de azért szívvel-lélekkel nem működnek a tervek megvalósításán. Igen magában a városi tanácsban több oly férfi van, aki maga részéről mindent megtenne s akinek elegendő erélye és akarata lenne ezen reformokat végrehajtani, melyek városunknak vitális érdekeit képeznék. Fel is szólalnak ezek minden egyes alkalommal és felszólalásaik egyes kis életet is kölcsönöznek a tanácskozásoknak, de javaslataik ad-akta tétetnek és ha immel-ámmal tudomásul is veszik, azokat, érdemleges tárgyalás alá nem veszik s a „feledés fátyola" fedi őket. Mert a folytonos tervezgetések, — ha szép álmok maradnak csak, előbb utóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok folyton emiege tik. hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés, akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredmény telen erőlködéseinket. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újításoknak megtestesitésére hivatottakat. Küzdünk is fáradhatatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolonddá tennünk avval, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek, örökös regisztrálásával egy önmagunkat, mint a város közönségét csak áltatjuk, mert dacára annak, hogy elvben és érvekben a haladás országútján száguldozunk, tulajdonképpen pedig a stagnatió fojtogató karjai között tespedünk. Pedig nincs időnk a gondolkozásra. Tettre hív a helyzet. Ha nem hagyunk fel ezzel a helytelen taktikával ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem a haladást, hanem a lassú pusztulást vonja maga után. Igenis tisztelt városatyák, ne csak folytonosan tervezgessünk, hanem alkossunk ! Vidéki városok fejlesztése. Vidéki városaink fejlesztése nemcsak az egyes városoknak, hanem az egész országnak egyetemes érdeke. Életerős vidéki központok nélkül az ország a nyugoti államokat sem kulturális fejlettségre, sem gazdagságra nézve, soha el nem érheti. És mivel a kultuia és gazdagság képezik min* deu állam függetlenségének legbiz tosabb alapjait, követelnünk kell, hogy az összes érdekelt hivatalos és szakkörök minden lehetőt megtegyenek abban az irányban, hogy a városaink fejlesztésének útjában levő akadályokat elhárítsák és a városok fej • lődését pozitív alkotásokkal is előmozdítsák. Á városok közigazgatásának min den ága állandó javításra és tovább fejlesztésre szorul. Az adminisztrációnak egyszerűsítése, a közvetlen szóbeli eljárásnak rendszeresítése min denhol, a hol ezt az ügykezelés megengedi, mind olyan célok, melyeknek elérése egy-egy lépést jelentene a városok dolgának javítása felé, anynyival inkább, mert az ilyen szellemű fejlődés a beállott megtakarítások folytán nemsokára pénzügyileg is előnyös következményekkel járna. Az egyes közigazgatási ágak tökéletesítésére a mindennapi élet tapasztala tai amúgy is állandóan serkentik vá> rosaink vezetőségét és kétséget nem szenved, hogy városaink ha azt pénzügyi helyzetük megengedné az általános közigazgatást illetőleg egyhamar minden igényt kielégítő nívóra emelkednének. Sem a tehetség, sem a jóakarat, sem az ügy fontosságáuak átérzése nem hiányzik ebben a tekintetben, ugy hogy az idővel elvárható gazda sági fejlődés jótékony hatása ebben az irányban önmagától be fog állani. Városaink jövőjének biztosítása azonban nem annyira a nagyjában gos asszonyom, az igazság mégis az, hogy az éhes ember eszik sokat az ételből, de a gyönge étvágyú tudja igazán megbecsüli a szakácsmüvészetet. — A gyönge étvágyú -— mondta csaknem megvetéssel, — éljen medeczinával, neeétellel. Erre már el kellett nevetnem magamat. A kis szűke asszony olyan volt éppen, mint valamely sevresi porczelán. Az ember jóformán erősebben nézni sem merhetett reá. ha nem akarta az eltörés veszedelmének kitenni. — Tudja jól, — fecsegett tovább az asszony, — hogy én tényleg hiszem is, amit mondok, különben nem váltam volna el az uramtól. Akarom mondani, különben nem vált volna el tőlem az uram. — Mert nem tagadhatom, ő vált el tőbm, s valószínűleg igaza is volt. A mi menageunk sehogyan sem volt helyes. Ö sokkal komolyabb, sokkal komorabb ember volt, semhogy egy modern asszonyt megtűrhetett volna maga mellett. Tudja olyan volt ez a házasság, mintha egy virgoncz kis molnárlipét összeházasítottak volna fülesbagoly ur ő hatalmasságával. — Kény szeritették magát, hogy a fe lesége legyen ? — Dehogy kényszeri tettek, inkább én akaratoskodtam. Nekem imponált ez a komoly, hatalmas, vérlázitóan okos ember és azt hittem, ha a feleségévé leszek, egy csöppet mégis sikerül majd léhává tennem. — Es nem sikerült. — Ugy van, nem sikerült és pont, Egy szép napon azt mondta, válasszak közte és a szalonom között, hát lássa, énnekem életszükségletem a szalonom. Jó módban nevelkedtem, nyílt házat vittek a szüleim. Ugyan mondja kérem, ha magától valaki azt kérné, hordjon darócz ruhát az ő kedvéért, a szerelem szent neveben, nem gondolná, hogy az az illető nem egészen épelméjű ? — Hozzá vagyok, hozzá voltam szokva, hogy sok embert lássak magam körül. Kell a fény. A virágok is elhervadnak napsugár nélhül, mégsem veszi senki rossz néven nekik, még az én volt uram igen tisztelt atyafisága sem. Csak éppen nekem nem szabad szeretnem a verőfényt! — Tudtam, hogy lovalják ellenem, tudtam, hogy adatokat gyűjtenek ellenem. Bántam is én! Csak azért sem változtattam a modoromon, csak azért sem tagadtam meg az elveimet . . . Pedig igazán nem szeretem, nem szenvedhetem a, házi perpatvart s Mikulás, volt uram igazán soha sem festett gyöngébben, mint amikor patvarkodott. -— Nos, — kérdeztem — és most boldog ? — Meghiszem azt, — válaszolta ragyogó szemmel az asszony, — körülrajong fél Budapest, annyi rosszat beszélnek rólam, amennyit igazán a legjobb akarattal sem tudnék elkövetni még én sem és sza-. badon, igazán azt szerethetem, akit én akarok, akiért én epedek. Ó nekünk asszonyoknak, igen jó dolgunk van. Ha szakitutik az ócska tradicziókkal. a miénk a földi paradicsom. Nincsen férfi, aki büszkén, nagy garral, fönséges aplombbal meg ne hóditana minket, ha mi hajlandók vagyunk a meghódolásra, Nem tudom miért, ebben a pillanatban, látva ezt a diadelmasan büszkélkedve nagyzoló kis agyonöltözött, halálosan modern, törékeny asszonykát, az őn erőteljes bronz Évám jutott az eszembe sönkénytelen fölsóhajtottam : — Éva! Ella asszony egy kisső megdöbbenve nézett reám. — Tessék? — Semmi, — mondtam egy kissé zavartan s megfogtam ra kis asszony kezét, csak azt mondtam : Éva ! következő pillanatban Barlay Ella elhalványodott, azután iparkodott fölugrani a karosszékéből s csaknem haragosan szólt reám : — Nem, nem akarom ! Eressze el a kezemet, ne nézzen ugy reám, nem akarom ! Annyira érthetetlen, annyira babonás volt ez a hirtelen változás, hogy most máiigazán nem eresztettem el a kezét. Pár pillanatig küzködött. azután erőtlenül esett vissza a karosszékébe, a következő perczben azt mondta, rosszul érzi magát s megkért, kisérjem haza. A társaság előbb egy csöppet megdöbbent, azután egyik-másik összenézett s mintha a vállukat is megvonták volna. Ami-