Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-11-01 / 44. szám

óta működik az iparos és kereskedő tanonciskola, hogy némiképpen pó tolja, helyre hozza azokat a mulasz fásokat, a mik az iparos és kereskedő osztály társadalmi és közgazdasági tényezővé való kialakulását megnehezíteni. Azt hinné mindenki, hogy első sorban maga az érdekelt iparos és kereskedő osztály töri magát azért, hogy az iskoláztatás előnyeit segédmunkásainak kiképzésére lelkiismeretesen és kötelességszerűen kihasználja, igénybe vegye. Ám nem igy van. Mert a legna gyobb közöny, a nemtörődömség, a nembánomság legszomorúbb példáját éppen az érdekelt iparosok és keres kedők körében találjuk, a kik tanoncaikat nemhogy rászorítanák az iskolában való járásra, de mindenképpen azon fáradnak, hogy okkal móddal e kötelezettség alól kivonják őket, s e helyet olyan munkákra is alkalmazzák, a melyek az iparral semmiféle összefüggésben nincsenek. Közre hat ebben az irigység, a hiúság is, mert a legtöbb tanonctartó iparos és kereskedő féltékeny arra a csekély több tudásra, intelligenciára, mely tanoncára az iskolában rátapad, s melyet ö szégyenkezve nélkülözni kénytelen. Nem tűri, hogy tanonca többet tanuljon, vagy többet tudjon, mint ö, a mester. Hej, pedig ha az iparos és kereskedő osztály helyzetének javulá sút komolyan óhajtjuk, komolyan akarjuk, lehetetlen nélkülözni a tudásnak, az ismereteknek azon elemeit, a melyeknek híjjá vetette hátra a magyar ipart, a magyar kereskedő osztályt a müveit, haladó népek versenyében olyan távolra, « honnan előre törni, megfelelő helyre jutni már csak nagy erőfeszítés árán lehet, s mely nélkül nemcsak haladni nem tud, de menthetetlenül elmerül oda, a honnan nincs menekvés : a nemtörődömség agyalta, mindent elnyelő közöny posványába. A tisztes iparos osztályból elégületlen, tudatban, minden képesség és jóravaló, hasznos munkásság kifejlesztésére alkalmatlan kontárok serege fejlődik ki a szellemi pallérozottság, ismeret bővítés nélkül, mely sem az iparnak, sem a társadalomnak erősségét nem képezheti S mégis annyira fáznak, annyira szukkeblüsktfdnek iparosaink és ke reskedőink attól, hogy a gondjaikba vett, lelkiismeretükre bizott tanon caikat, az ipar és kereskedés jövendő alkotó elemeit a küzdelemre tudás sal és szellemi képességekkel fölruházzák, hogy szinte ellenséges indu latnak rosszakaratú önzésnek lehet ezen eljárást minősíteni. Hiábavaló a felügyelő bizottságnak önzetlen fáradozása, a tanítótestületnek keserves munkája, ha min den igyekezet megtörik, fönnakad egyesek önzésén, nemtörődömségén. A panaszos jajszó, mely az ipar és kereskedés sülyedése, hanyatlása miatt elhangzik sok vonatkozásban áll eme szomorú jelenségekkel, melyért az iparos és kereskedő osztály indolens része önmagára vessen és önlelkiismeretének adjon számot. Azok az iparosok és kereskedők, a kik az üres jelszavak visszhangzásában lelik örömüket és merítik ki minden ambíciójukat, tegyenek le erről és e helyet cselekedjenek, példát mutassanak, miképp kell nevelni, megerősíteni az uj nemzedéket a lét harcaira. Színészet Pápán. Szalkay. Lajos színtársulata pénteken befejezte az őszi szinévadot és már tegnap téli állomáshelyén Székesfehérvárott „Á bíboros" színmüvei a téli szinévadot megkezdette. A társulat a nálunk töltött idény alatt kötelezettségét híven teljesítette és közönségünk igényeit minden tekintetben kielégítette. Sziniévadunk három utolsó estéjén Kormos Ilonka vendégszerepelt és hogy menyire kedvence ő közönségünknek igazolva lett az azáltal, hogy mindhárom este táblás ház előtt játszott. De máskülönben is közönségünk igen meg volt elégedve a társulat működésével és az egész szinidény alatt teljes készséggel pártolta. A közönségnek ezen simpatiáját magáévá tette a szinügyi bizottság is. Fényesen biztosítja ezt azon körülmény, hogy a szinügyi bizottság a színházat a jövő tavaszi évadra újra Szalkay Lajos színigazgatónak adta át. Mi tehát a színtársulattól azzal bucsuzunk el, hogy „a viszontlátásra." A lefolyt előadásokról a következőkben referálunk : Szombaton a Vígszínházban oly nagy sikert aratott bohózat „Kutya van a kertben" került bemutatóra. A darab tele van pikáns részletekkel és a közönségnek van elég mulatni valója a darab egyes jeleneteiben. Az est kimagasló alakja Déry Béla volt ki kettős szerepében nagy munkát végzett. Csak az ő sokoldalú tehetségének tudjuk be, hogy ezen nehéz szerepének minden tekintetben helyt tudott állani. Keresetlen közvetlenséggel játszta Verő Janka a feletanulta betéve, Hamupipőke még mindig öltözött. — Bizonyára világhírű czipőjét húzza olyan sokáig — gondolta magában Pál s egy martyr türelmével várt. Végre, miután mindennek vége szakad, megjelent Hamupipőke is. Csinos fehér alj volt rajta s egy igen-igen halvány rózsaszín bluz. Az ujjai a blúznak, csakugyan nem értek könyökig, de ennek ellenében a fehér glaszé keztyüje csaknem hónaljig ért. — Kissé megvárakoztattam — kezdte Hamupipőke — de tudja, a szobalányunk is megszökött a bálra. Ok künn tánczolnak a gyepen. Hiába, ha az urnő mulat, a szobalánynak sem szabad a száját bekötni. Gondolhatja, milyen pokoli kínomba került az öltözködés. Nézzen, hogy is kellett fésülködnöm. És ez az ondulált haj — ez egyszerűen borzasztó. — De most már mehetünk ! — szólt a fiu. •— Hogyne. Remélem, gondoskodhattam volna, hisz vártam magát a szalonban. — Hát maga gyalog jött ? — Persze. — Hja igaz, maga inkognitóban ut.a zik. Hát csak szaladjon el s hozzon egy kocsit. Nincs messze ide a kurszalon. Diktum faktum. Pál elszaladt s egy rövid félóra alatt megtalálta a kurszalont. Ott talált kocsit öt perez alatt ott voltak a bálon. — No, ott aztán volt meglepetés. Pár pillanat alatt az egész bál nem beszólt másról, mint Hamupipőkéről. A ruháját ízléstelennek mondták ugyan, de azt el kellett ismerni, hogy a lába kiváló. Egy iehelet volt, egy csöppentett csöpp. Piczi aranyis, azt elhozta magával s czipellőket viselt s ugy járt bennük, mintha tojáson járt volna. Pál büszke volt, mert természetesen, mindenki együtt emlegette Hamupipőkével. — Szép egy pár lesznek — mondta a királyi tanácsné, sok jóindulattal — csak azt nem tudom, hogyan fognak megélni. Én sohse hallottam, hogy ez a Pál valami mérhetetlen gazdag lenne, a lánynak meg igazán nincs egyebe, mint a rajtalevő rongyok. Már az igaz — tette hozzá a járásorvos felesége — hogy ez a família az igazi fenn az ernyő, nincsen kas. Kérem, hisz a villájukban is immár csak a balekok jóakarata tartja a ielket. Én biztos forrásból tudom, hogy nagyon rosszul állanak. Mondtak ilyesfélét mások is, sokan még mást is, de hiába, abba mindenkinek bele kellett nyugodnia, hogy kisebb lába nincs senkinek az egész bálban s hogy Hamupipőke és Pál, igazán gyönyörű egy pár lennének. Hanem Hamupipőke mostohája nem fogta föl ilyen kedélyesen a dolgot. Amint meglátta a bálban a mostohaleányát, éktelen dühre fakadt, oda menve a leányhoz halkan reá szólt: — Gyere csak ki egy szóra ! Egy kis félóra múlva vége volt a kilencz tournak, a táneznak is, Hamupipőke tehát kiment. Amikor meglátta a mostohamamája, elö itötte a harag pírja : — Hát te — itt mondott valamit, amit nem tartok tanácsosnak leírni — mit keressz itt. — Pszt — mondta jelentőségteljesen Hamupipőke — hát nem Látja, hogy a princz jött el érettem. — Ki ? Az a kétsoros zakkós fiu ? — Pszt — ismételte Hamupipőke — a kétsoros zakkó csak álöltözet. — És van neki valamije ? — Meghiszem azt — mondta a leány. — Csak ne hazudj. — Hamupipőke összekulcsolta mellén a kezeit s az égfeló nézve mondta : — De kérlek, hogy gondolhatsz ilyet. Azzal visszasietett a bálterembe, a lépcsőházban azonban, némi erőlködés után, lehúzta az egyik czipellőjét. Pál csak erre a pillanatra várt. Magához vette a czipőt és eltűnt a bálból. Másnap, nagy előkészületekkel várták. Meg is jelent pontosan tizenkét órakor, s hozta magával a félezipőt. — Akinek a lábára illik ez a czipellő — mondta jelentőségteljesen. — Ugyan kérem, ne mókázzék — mondta Hamupipőke, akinek eszébe jutott, hogy tegnap eltörött a czipőhuzó. — Helyes, — mondta Pál — próbálás nélkül is elhiszem, de ennek daczára sem vehetem feleségül. A leány kérdően nézett rá. — Miért, ha szabadna tuduom ? — Mert ön, igen tisztelt nagysád, egy csöppet becsapott engem. Én ? .. . — Igenis. Ön ígért nekem egy griberlit a bal könyökén . . . A leány elpirult egészen a haja tövéig. — Ugy-e — mondta diadalmasan Pál. — Nagysád ! Csókolom a kezét. Elképedve nézett utána Hamupipőke, a maga pedig busszusan mondta : — Hogy lehet az ember ilyen ostoba! Mondtad volna, hogy a bal térded fölött van.