Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.
1908-09-20 / 38. szám
polgármesterünk javaslatára — egy szegényház létesítését határozta el, mely a szegényháznak felépítése a közel jövőben megvalósítható lesz. Ezen szegényház létesítésével szorosan összefügg a népkonyha eszme megvalósítása is. Nézetünk szerint ezen eszmét a következőkép vélnök megvalósítani. Városunkban van egy ápolda, mely szegény betegek fölvételére van alapítva. A létesítendő szegény házat összeköttetésbe lehetne hozni ezen ápoldával azzal, hogy az ápolda épületét a város értékesíthetné és a szegényház keretébe az ápoldát — és minthogy itt egy közös étkezde felállítása is válik szükségessé, igy ezzel a népkonyha eszméje is megvalósíthatóvá tétetnék. Ezen uj épület, mely a népkony hát is magában foglalná legcélszerűbben az uj városrészbe komtempláljuk. Az ápolda ugyanis a város kellő közepén van s minthogy városunkban úgyis lakáshiány van, ezt a város sok kai jobban tudná értékesíteni s a cél is el volna érve, mert szegényeinket Összpontosítaná egy közös otthonba. Tudjuk ugyan jól, hogy a szegényház alapja még csekély, de azt is tudjuk, hogy hölgyeink körében ujabbi időben mozgalom indult meg* hogy a népkonyha felállításának eszméjét társadalmi uton is elősegítsék és ennek azzal adták bizonyítékát, hogy ezen célra mulatságot is rendeztek, mely a népkonyha, alapját tetemesen gyarapította. Ugyancsak ezen alapot gyarapithatná évenként a pápai jótékony nőegylet, mely egylet tudtunkkal a népkonyha humánus eszméjének lelkes híve és erre a célra áldozatokat is hozhat. A népkonyha eszméje és reméljük, hogy városunk képviselőtestülete, ugyszinte városunk polgármestere, kiről megvagyunk győződve, hogy buzgó híve a népkonyha eszméjének, minden lehetőt el fognak követni, hogy ezen feledésbe ment üdvös eszme a közel jövőben megvalósitassék. Az iparpáríofás. Néhány év óta folytonosan szavalják az országban az iparpártolás és iparfejlesztés hangzatos jelszavait, ugy, hogy ha csak szavak kellenének ahhoz, hogy valahol erősen fejlődött ipar legyen, ipari téren mi állanának elől az egész világon. Szörnyű nagy bajunkra azonban kénytelenek vagyunk tapasztalni, hogy egészséges ipari élet megteremtéséhez még sokkal inkább más kell, mint csak a jelszavak. Körülbelül egy esztendő óta aztán megindult az iparpártolásnak másik módja is, melytől ismét mindent reméltek a rövidenlátok. Kezdetét vette kezdetleges iparunknak államilag való hathatós tá mogatása. Hát a jelszavaknál bizony alig ér ez többet s már egy esztendő is megmutatta, hogy ez sem alkalmas iparunknak kívánt fokban való kifejlesztésére. Mert alulról is, felülről is roszszul értelmezik s rosszul kezelik az i iparpártolásnak ezt a módját. Alulról azt hiszik az érdekeltek, j hogy most már aztán mindent az állam ád. mindent az államtól várnak. Anélkül semmit se tesznek. Aki aztán kap némi segítést, más törekvés alig sarkalja, mint csak az, hogy ezt a segítséget állandóan megtartsa. Felülről meg eltévesztett dolog az iparpártolásnak már az a módja is, mely a jelentékenyebb támogatást a gyáriparnak juttatja, kisipa runk csak a legapróbb morzsákat nyerheti. A gyáriparnak és a kisiparnak állami támogatásában továbbá csak elvétve nyilvánul meg az igazság. úgynevezett gyöngédségben. Ez határozottan a terhemre volt. Végre is, nem tudom miért, de egy kissé mintha utáltam volna ilyenkor. Csókolózni és újra csak csókolózni. Hiszen jól van, én nem mondom, egy-egy félig lopott, félig kapott csók egészen jó. de valósággal szakmányba nyalni egymást, az utálatos. Jól emlékszem, a nyolczadik héten történt, amikor már itthon voltunk. Az nap igazán meg volt bolondulva s én egy kissé idegesen mondtam, hogy nem muszáj éppen éjjel-nappal mindig csókolózni. Akós meglepetten nézett reám. — Terhére vagyok ? — kérdezte. — Néha, igazán arra van, — mondtam. — Hát magának az én gyöngédségem teher és kínlódás ? Akkor már észrevettem, hogy valószínűleg ostobaságot cselekedtem, de most már azt gondoltam, legalább legyen annyi hasznom, hogy tényleg mérsékelje magát s most már, inkább trucczból mondtam: — Őszintén szólva, legtöbbször az. — Kérem, — mondta Akos s egy pillanatra elborult az arcza, — én igazán nem akartam a terhére lenni. Mérsékelni fogom magamat. Iszonyú fáradt, álmos, elcsigázott voltam, tehát egy kicsit a kelleténél idegesebb is, s már nem tudom mit mondtam reá. Csak azt tudom, határozottan helyben hagytam. — Maga tehát nem szeret engem, — mondta Ákos. Weinberger kárpitos és diszifő PÁPA, Irgalmas-rend bérháza. — Dehogy is nem, de azt a folytonos nyalakodást nem veszi be a természetem. — Már tudom, -— mondta tompán, s azzal másról beszélt. Másnap valami kis aprehenzió volt közöttünk, őszintén szólva, nagyon örültem neki. mert legalább nyugodtan végezhettem a dolgaimat, hisz annyi dolgom volt, azt sem tudtam a fejem hol áll. Harmad, negyednap, ötödnap is tartott ez a kis súrlódás, de nekem már föl sem tünt. Nagyon kellemesnek találtam s tulajdonképpen boldog voltam, hogy nyugodtan végezhetem a dolgaimat. Az uram is, eleinte szomorúnak látszott, később mind nyugodtabb lett. Este felé elment oithonról, csak vacsorára jött haza, azután lassankint minden a rendes kerékvágásba zökkent. Az uram kijelentette, hogy kétszer hetenkint nem vacsorázik otthon, mert a régi czimboráinak tartozik enynyivel s én szives örömest nyugodtam bele. Mert hallatlan, milyen ostoba, milyen vak, milyen együgyű egy asszony, ha fáradt, ha ideges, ha nem gondolkozik. Végre is, mi volt az én hibám ? Semmi ! Annyi csupán, hogy nagyon fáradt voltam. Egy kis nyugalomra, egy csöppnyi fegyverszünetre vágytam. Nem mondom, ma, nyugodt ésszel, távol allva az eseményektől, ma tudom, többet, erélyesebben, idegesebben beszéltem, mint kellett volna, no, de én Istenem, annyi a mentségem. Hat hétig voltunk nászuton, nyolcz hétig otthon, tizennégy hétig valóságos szerelmi robotmunkát végeztem. Ne higyjék, hogy ez csekélység. Ez iszonyú. Az embernek nincs egy perez pihenője. Bárhol jár is, bármit néz is, mindig és mindenhol része van egy figyelmeztető kezszoritásban, egy titkos oldalbadofésben, egy igazán sablonszerű gyorsasággal adott csókban... és én nem tehetek róla, nekem ilyenkor mindig az járt a fejemben, milyen hallatlan prakszisa van az ilyesmibe az uramnak. Én mindig visszaemlékeztem. Tudtam, minden poklokon át jutott el hozzám az uram. Tudtam, nem Önkénytelen szituáczió, amit cselekszik, de valószínűleg már százszor megtette előttem s ugy a kezeügyében van minden fogás, hogy még véletlenül sem tudná eltéveszteni. Ez lealázott a saját szememben. Valami csodás, valami szokatlan, soha sem történt dologra vágytam, s ugy láttam, éppen csak a sablonukat kapom, de azt azután fölös számban. Hát ez bántott, sértett, dühösitett, sőt egészen őszintén szólva, mélyen megalázott a saját szememben. Én nem igy képzeltem a házasságot. Kiábrándultam, megcsalódtam benne. Azt hittem, valamely végtelen bensőségteljes, meleg közelség, valamely végtelen, lebilincselő lelki rokonság, s azt találtam sablon és újra sablon, minden lelki motívum nélkül. Azt el tudtam hinni, hogy tetszem az uramnak, hogy vágyik reám, azt, hogy a lelkével is szeret, hogy egy a gondolatunk, egy az érzésünk, egy a lelki harmóniánk, Elvállalok minden néven nevezendő kárpitos incL-cLin-kákat, diszitéseket, lakások teljes iDerendezósót, tapétázást, alkalmi díszítéseket, ±"ÜLggö— nyök felrakását. ~