Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.
1908-01-05 / 1. szám
közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újításoknak megtestesitésére hivatottakat. Küzdünk is fáradhatlanul, de elvégre is nem szabad és nem szabad a közönséget bolongá tennünk azzal, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek örökös regisztrálásával ugy önmagunkat, mint a város közönségét csak áltatjuk, mert dacára annak, hogy elvben és tervekben a haladás országútján szá guldoznak, tnlajdonképen pedig a stagnátio fojtogató karjai között tes pedünk. Pedig nincs időnk a gondolko dásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával és nem érezzük át fontosságát a közmondásnak, hogy „Szemesnek áll a világ", ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Ezen időt most látjuk elérkezettnek az újév küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a köf zönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezdeményező organumra van most szükségünk, hogy a tesvbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, j mely nemcsak a magánkörben, de illetékes, a városi közgyűlésen is elmerjék mondani a mi szivükön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, ; kívánunk s talán követelhetünk azoktól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni j állásuk vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselőktől, hanem a városi tanács tevékenységére is számítunk az újév küszöbén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig i legyen konzequens. A szükséges újítások és pótlások kérdéseit sorolhatnánk föl melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal a napirenden álló dologra, vázosunk egy elsőrendű jövedelmi forrására a közvágóhíd kérdésére szorítkozzunk. Egyelőre minden más kérdést mellőzve, a közvágóhíd kérdése végleges megoldására törekedjünk. Készséggel elösmerjük, hogy ily fontos tárgyban elhamarkodva Ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolással jár el, de ebben a kérdésben már megérett a gyümölcs, eleget megvi tattuk a dolgot és annak jövedelmezősége beigazoltatott és igy elérke zettuek látjuk már az időt, hogy városunknak e régi óhaja teljesedésbe menjen. Elég idő volt már a megHUT— — M MMM aMMMMMBpMMWPMBMMBMB ' az a dus, selymes, aranyszőke haj mivé lett! Hogy összecsapzott, töredezett, milyen förtelmes, milyen kóczos. És hogy megritkult! Az öreg Zsuzsi vigasztalni próbálta. De a beteg nem is hallotta. Olyan nehéz, tompa a feje, mintha ólomból volna. Nem csoda, a sok láztól, orvosságtól, ehinintől, antiprintől, konyaktól. És semmi egyébre nem tud gondolni, csak arra, hogy milyen rut váz lett belőle, akitői szökik mindenki, a saját férje, a gyerekei s itt hagyják ezzel a vén, buta cseléddel. Miért nincs itt a férje ? — A nagyságos urnák el kellett menni — magyarázta az öreg cseléd. A beteg asszony bágyadtan intett kezével. Igen, igen, Gézának mindig el kell menni, mindig dolga van, mig ő itt fetreng nyomorultul, elhagyatva. A halál félelme megdermesztette szivét s egész testében didergett. Szinte vaczogtak a fogai,, ugy fázott. Az öreg cseléd ráteritett a takarójára még egy másik meleg takarót; de azalatt is iázott. Ugy rémlett szegény fiatal asszonynak, mintha már a halál jéghideg ölelését érezné. És az ura, hol van most az ura, aki hajdan oly forrón ölelgette, mig szép volt, egészséges volt ? — Most már nem kell neki ez s fél ezeknek a fonnyadt ajkaknak a csókjától s menekül hazulról, amikor csak szerét ejtheti. Aztán még keserűbb gondolat váltja be magát a beteg asszony agyába: — Ki tudja, nem az jár-e éppen most á Géza fejében : milyen jó volna, ha egyszer, mikor hazajön, azt jelentenék neki, hogy már végem van ? De ő nem akar meghalni. Nem akar ilyen fiatalon elpusztulni. Miért haljon meg? | Azért, hogy Géza vígabban élhesse a vilá| gát ? Hogy újra megházasodhassék? Talán már választott is valakit. Talán már csak éppen az ő halálát várják. Zsizsi már egy dunyhát is ráteritett a beteg lábára s az mégsem birt fölmelegedni, egyre rázta a hideg. Közben közben szörnyű köhögés kínozta s azt hitte, halántékain szétszakadnak az erek. Vevőfényes, szép tavaszi idő volt kint. A nap besütött az ablakon. A beteg íiatal asszony sírásba fakadt. Ott: kint sétálnak most az utczán az emberek és ő sohasem ! fog' többé sétálni. Sohasem fog többé ini nen fölkelni. Ellágyult. A gyermekeit akarta látni. — Jobb lenne bizony, ha békében tetszenék maradni, — mormogott a vén cseléd. De a beteg makacskodott. Úgysem sokáig látja már őket. Hivják be a gyerekeket. Bejöttek a gyerekek. Két kis leány : az egyik öt, a másik hatéves. Felénken húzódtak meg a bonne mellett, aki bevezette őket s belekapaszkodtak a szoknyájába. Az anya elkeseredve nézte őket. Hát már ezeknek a szivét is.eltántorították tőle? Már ezek is inkább ragaszkodnak ahhoz a másikhoz, az idegenhez ? A bonne figyelmeztette a kis leányO' kat, hogy menjenek oda kezet csókolni a mamának. fontolásra, talán több is mint kellett volna. Remény telve üdvözöljük az újév küszöbén a városi hatóságot és városunk képviseletét, kiknek legszentebb kötelessége a közérdek szolgálata. Lobogtassák azon zászlót, melynek felirata: „Pápa város virágzása és jóléte 1" Társasélet Pápán. Most, a téli szezon közeledtével 7 • városunk igazi társas életéről, időszerű újra feleleveníteni a mi társadalmi viszonyaink thémaját. Soha el nem koptatott théma ez, mert e viszonyok soha nem javulnak, sőt egyre kedvezőtlenebbé válnak. Nem hisszük, hogy létezik vidéki város még Magyarországon, ahol oly széttagolt, széthúzó yolna a társadalom, mint Pápán. Azaz, hogy igazabban beszéljünk, Pápápak nem is egy társadalma van, hanem annyi, ahány klikkje. Ezek a klikkek ugyanis anynyira széthúzok egymástól, hogy az egymáshoz való viszonyuk nélkülözik mindazon tulajdonságukat, amelyek alapján őket együttesen társadalom névvel illethetnők. Hogy hányféle klikk existál városunkban, azt részletesen ki nem fejthetjük, mert akkor megközelitenők a személyeskedés hatását; annál kevésbbé nevezhetjük meg, hogy melyek ezek a klikkek. A kis városok züllött társadalmi viszonyainak orvoslása tulajdonképpen azért tartozik a legnehezebb, majdnem kivihetetlen — Hagyja őket, kisasszony — hörgött rekedten a beteg. Kitágult, lázban égő szeme gyűlölettel tekintett a fiatal leányra. Hát ez rabolta el tőle gyermekei szeretetét? Talán még a férjét is ? Mint villámlás czikázott át agyán ez a gondolat. Már nem fázott, a láz tüze égette egész testét. Ajka lihegett s szeme bősz pillantással íapadt a nevelőnőre. Még sohasem nézte meg igy. Mardosó irigység töltötte be a szivét, amint összehasonlította a maga roskadt testét e szép, egészségtől duzzadó fiatal leánynyal. Ijesztőn ült föl az ágyban. Szólni akart, de nem tudott. Heves köhögési roham fojtogatta torkát. Aztán bágyadtan hanyatlott le feje a vánkosra s csak a kezével intett hogy menjenek, távozzanak. A fiatal leány megzavarodva állt ott. Nem tud fa mire vélni ezt a különös dolgot. Aztán biáorpirosság öntötte el egész- arczát. Most már sejtette, mit jelent az a gyűlölködő tekintet s az a megvető kézmozdulat. Tiltakozni akart; de mégsem szólt. P]rezte, hogy a beteg asszony gyanakodása nem egészen alaptalan. Lesütötte fejét s a gyermekekkel kifelé indult. Az ajtóból visszaszólította kis leányait az anya. Igy nem válhat meg tőlük. Megcsókolta homlokukat, most már mehetnek. De az arát nem akarja látni. Nem akarja, hogy még egyszer ide lépjen ágyához, hogy hazug, csalfa szóval nyájaskodjék. Oh, hogy utálja most azt az embert! Utálja az egész világot és most máinem bánja, ha meghal. Sőt azt szeretné, ha ebben a szempillantásban meghalna.
