Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-01-05 / 1. szám

közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újítá­soknak megtestesitésére hivatottakat. Küzdünk is fáradhatlanul, de elvégre is nem szabad és nem szabad a kö­zönséget bolongá tennünk azzal, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek örökös re­gisztrálásával ugy önmagunkat, mint a város közönségét csak áltatjuk, mert dacára annak, hogy elvben és tervekben a haladás országútján szá guldoznak, tnlajdonképen pedig a stagnátio fojtogató karjai között tes pedünk. Pedig nincs időnk a gondolko dásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával és nem érezzük át fontosságát a köz­mondásnak, hogy „Szemesnek áll a világ", ugy az örökös tervek és jám­bor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Ezen időt most látjuk elérkezett­nek az újév küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a kö­f zönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezde­ményező organumra van most szük­ségünk, hogy a tesvbe venni igye­kezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, j mely nemcsak a magánkörben, de il­letékes, a városi közgyűlésen is el­merjék mondani a mi szivükön fek­szik. Csak ennyi önállóságot kérünk, ; kívánunk s talán követelhetünk azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni j állásuk vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi kép­viselőktől, hanem a városi tanács te­vékenységére is számítunk az újév küszöbén. Vállalkozási szellemet vá­runk a városi hatóságtól, főleg pedig i legyen konzequens. A szükséges újítások és pótlá­sok kérdéseit sorolhatnánk föl me­lyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal a napirenden álló dologra, vázosunk egy elsőrendű jövedelmi forrására a közvágóhíd kérdésére szo­rítkozzunk. Egyelőre minden más kérdést mellőzve, a közvágóhíd kérdése vég­leges megoldására törekedjünk. Kész­séggel elösmerjük, hogy ily fontos tárgyban elhamarkodva Ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolás­sal jár el, de ebben a kérdésben már megérett a gyümölcs, eleget megvi tattuk a dolgot és annak jövedelme­zősége beigazoltatott és igy elérke zettuek látjuk már az időt, hogy vá­rosunknak e régi óhaja teljesedésbe menjen. Elég idő volt már a meg­HUT— — M MMM aMMMMMBpMMWPMBMMBMB ' az a dus, selymes, aranyszőke haj mivé lett! Hogy összecsapzott, töredezett, milyen förtelmes, milyen kóczos. És hogy megrit­kult! Az öreg Zsuzsi vigasztalni próbálta. De a beteg nem is hallotta. Olyan nehéz, tompa a feje, mintha ólomból volna. Nem csoda, a sok láztól, orvosságtól, ehi­nintől, antiprintől, konyaktól. És semmi egyébre nem tud gondolni, csak arra, hogy milyen rut váz lett belőle, akitői szökik mindenki, a saját férje, a gyerekei s itt hagyják ezzel a vén, buta cseléddel. Miért nincs itt a férje ? — A nagyságos urnák el kellett menni — magyarázta az öreg cseléd. A beteg asszony bágyadtan intett ke­zével. Igen, igen, Gézának mindig el kell menni, mindig dolga van, mig ő itt fetreng nyomorultul, elhagyatva. A halál félelme megdermesztette szivét s egész testében didergett. Szinte vaczogtak a fogai,, ugy fázott. Az öreg cseléd ráteritett a takarójára még egy másik meleg takarót; de azalatt is iázott. Ugy rémlett szegény fiatal asszony­nak, mintha már a halál jéghideg ölelését érezné. És az ura, hol van most az ura, aki hajdan oly forrón ölelgette, mig szép volt, egészséges volt ? — Most már nem kell neki ez s fél ezeknek a fonnyadt ajkaknak a csókjától s menekül hazulról, amikor csak szerét ejt­heti. Aztán még keserűbb gondolat váltja be magát a beteg asszony agyába: — Ki tudja, nem az jár-e éppen most á Géza fejében : milyen jó volna, ha egy­szer, mikor hazajön, azt jelentenék neki, hogy már végem van ? De ő nem akar meghalni. Nem akar ilyen fiatalon elpusztulni. Miért haljon meg? | Azért, hogy Géza vígabban élhesse a vilá­| gát ? Hogy újra megházasodhassék? Talán már választott is valakit. Talán már csak éppen az ő halálát várják. Zsizsi már egy dunyhát is ráteritett a beteg lábára s az mégsem birt fölmelegedni, egyre rázta a hideg. Közben közben ször­nyű köhögés kínozta s azt hitte, halánté­kain szétszakadnak az erek. Vevőfényes, szép tavaszi idő volt kint. A nap besütött az ablakon. A beteg íiatal asszony sírásba fakadt. Ott: kint sétálnak most az utczán az emberek és ő sohasem ! fog' többé sétálni. Sohasem fog többé in­i nen fölkelni. Ellágyult. A gyermekeit akarta látni. — Jobb lenne bizony, ha békében tetszenék maradni, — mormogott a vén cseléd. De a beteg makacskodott. Úgysem sokáig látja már őket. Hivják be a gyere­keket. Bejöttek a gyerekek. Két kis leány : az egyik öt, a másik hatéves. Felénken hú­zódtak meg a bonne mellett, aki bevezette őket s belekapaszkodtak a szoknyájába. Az anya elkeseredve nézte őket. Hát már ezeknek a szivét is.eltántorították tőle? Már ezek is inkább ragaszkodnak ahhoz a másikhoz, az idegenhez ? A bonne figyelmeztette a kis leányO' kat, hogy menjenek oda kezet csókolni a mamának. fontolásra, talán több is mint kellett volna. Remény telve üdvözöljük az újév küszöbén a városi hatóságot és vá­rosunk képviseletét, kiknek legszen­tebb kötelessége a közérdek szolgá­lata. Lobogtassák azon zászlót, mely­nek felirata: „Pápa város virágzása és jóléte 1" Társasélet Pápán. Most, a téli szezon közeledtével 7 • városunk igazi társas életéről, idő­szerű újra feleleveníteni a mi társa­dalmi viszonyaink thémaját. Soha el nem koptatott théma ez, mert e vi­szonyok soha nem javulnak, sőt egyre kedvezőtlenebbé válnak. Nem hisszük, hogy létezik vidéki város még Magyarországon, ahol oly széttagolt, széthúzó yolna a társada­lom, mint Pápán. Azaz, hogy igazab­ban beszéljünk, Pápápak nem is egy társadalma van, hanem annyi, ahány klikkje. Ezek a klikkek ugyanis any­nyira széthúzok egymástól, hogy az egymáshoz való viszonyuk nélkülö­zik mindazon tulajdonságukat, ame­lyek alapján őket együttesen társa­dalom névvel illethetnők. Hogy hányféle klikk existál vá­rosunkban, azt részletesen ki nem fejthetjük, mert akkor megközelite­nők a személyeskedés hatását; annál kevésbbé nevezhetjük meg, hogy me­lyek ezek a klikkek. A kis városok züllött társadalmi viszonyainak orvos­lása tulajdonképpen azért tartozik a legnehezebb, majdnem kivihetetlen — Hagyja őket, kisasszony — hörgött rekedten a beteg. Kitágult, lázban égő szeme gyűlölet­tel tekintett a fiatal leányra. Hát ez ra­bolta el tőle gyermekei szeretetét? Talán még a férjét is ? Mint villámlás czikázott át agyán ez a gondolat. Már nem fázott, a láz tüze égette egész testét. Ajka lihegett s szeme bősz pillantással íapadt a nevelőnőre. Még sohasem nézte meg igy. Mardosó irigység töltötte be a szivét, amint össze­hasonlította a maga roskadt testét e szép, egészségtől duzzadó fiatal leánynyal. Ijesztőn ült föl az ágyban. Szólni akart, de nem tudott. Heves köhögési roham foj­togatta torkát. Aztán bágyadtan hanyatlott le feje a vánkosra s csak a kezével intett hogy menjenek, távozzanak. A fiatal leány megzavarodva állt ott. Nem tud fa mire vélni ezt a különös dolgot. Aztán biáorpirosság öntötte el egész- arczát. Most már sejtette, mit jelent az a gyűlöl­ködő tekintet s az a megvető kézmozdulat. Tiltakozni akart; de mégsem szólt. P]rezte, hogy a beteg asszony gyanakodása nem egészen alaptalan. Lesütötte fejét s a gyermekekkel kifelé indult. Az ajtóból visszaszólította kis leányait az anya. Igy nem válhat meg tőlük. Meg­csókolta homlokukat, most már mehetnek. De az arát nem akarja látni. Nem akarja, hogy még egyszer ide lépjen ágyá­hoz, hogy hazug, csalfa szóval nyájaskod­jék. Oh, hogy utálja most azt az embert! Utálja az egész világot és most mái­nem bánja, ha meghal. Sőt azt szeretné, ha ebben a szempillantásban meghalna.

Next

/
Oldalképek
Tartalom