Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-01-13 / 2. szám

zonyos, hogy a mi jó szomszédaink nagyon elszámították magukat. Azt gondolják talán Veszprémben, hogy ha mi esetleg nem kapunk törvényszéket, tovább is türui fogjuk azt, hogy a veszprémi törvényszékhez tartozzunk ? Azt hiszik talán Veszprémben, hogy ha ezúttal nem sike rül a tervünk, — mint eddig, — to vábbra is megnyugszunk balsorsunk ban és ezután is Veszprémbe fogunk bandukolni a törvényszékhez ügyesbajos dolgainkban ? Nagyon csalódnak a veszprémiek, ha ilyen gondolatokkal vannak eltelve. Határozottan kijelentjük, hogy abban az esetben, ha nem kapunk törvényszéket, akkor nagyarányú mozgalmat indítunk meg arra, hogy most egyelőre csak igazságszolgáltatási tekintetben Győrhöz csato'janak bennünket, ha pedig még tovább fészkelődnek testvéli szeretetükkel a jó veszprémiek, gondolhatunk mi is merészet és nagyot és va lószinüleg kérni fogjuk, hogy közigazgatásilag is csatoljanak bennünket ahhoz a városhoz, mely a viszonyainknak minden tekintetben megfelelőbb : Győrhöz. Erre a komoly elhatározásra vitt bennünket Veszprém város képviselőtestületének, törvényszékünk ügyében hozott, meggondolatlan és talán soha többé meg nem reperálható könynyelmü határozata. Nagyon köszön jük a jő veszprémieknek hozzánk való szívességét. Feljegyeztük ezt is a rovásra, mert hát vau ott már több is. Hogy messze ne menjünk, ott van a mi Kossuth Lajos utcánknak megnyitási ügye. Ez tudvalevőleg annak idejében, képviselőtestületi ülésünkből felebbezésbe ment a törvényhatósági közgyűléshez. Mikor ezt az ügyet a törvényhatóság tárgyalta, megtörtént az a csak nem hihetetlen eset, hogy találkozott egy veszprémi előkelő férfiú, a ki szembe mert szállni Pápa város kép viselőtestületében, nagy szótöbbséggel meghozott határozattal és támogatta egy pápai bizottsági tagnak gyenge észbeli tehetségével, felületesen és érthetetlen alakban elmon dott utcanyitás ellenes zűrzavaros beszédét. Kétséget sem szenved, hogy ezt megtenni jogában állott, de bocsánat, illőnek még sem volt mondható, mert szokásban van, hogy törvényhatóságközgyűléseinkben egyes járások és városok határozatait, ha azok a törvényekkel ellentétben nem állanak, a többi járások és városok támo gatják. Mit szólnának a jó veszprémiek, ha mi a legközebbi törvényhatósági gyűlésre Veszprémbe utaznánk és a balatonmelléki vasútra kilátásba helyezett hozzájárulási összeg megszavazása ellen foglalnánk állást ? Mi | azonban nem megyünk ei a gyűlésre, I végezzék el a saját dolgukat tetszésük szerint ők maguk. Kővel dobáltak bennünket, mi kenyérrel dobjuk őket vissza. Ezek után már sok szavunk nincs, csak a tanulságot akarjuk levonni. A tanulság pedig az, hogy ne haicoljunk mi egymás ellen, mert az nem fog célra vezetni, hanem ellenkező! leg támogassuk egymást minden kérdésben, mert közös erővel, egyetér. téssel miudig tovább jutunk, mint akkor, ha egymás terveit megakadá; lyozzuk egymás haladását meggátolui ! törekszünk. Talán most még nem késő, de az elmondottak után közel állunk hozzá, hogy jelszavunk lesz : ! * „El Veszprémtől"! Poltatsek Friyyes. Parcellázások. Egy igen praktikusan gondolkodó és gazdálkodó birtokostól halottuk a napokban azt az első pillanatra kissé merész állítást, hogy néhány évtized múlva a mai közép birtok teljese i eltűnik. Fel fog darabolódni apró kerti s parasztgazdaságokra. Oka pedig a feldarabolódásnak az, hogy a közép birtok alig hozza meg ma is a benne fekvő tőkének közepes kamatját, mig az apró parasztbirtok a középbirtokos előtt megfoghatlan nagyságú kamatot hoz. Közvetlen eredménye ennek a kisebb komplexumokban eladás alá kiből alaptermészetének s a vérség jogát nem lehet elvitatni. Olyan -tisztán és világosan állott most már előttem a szfinksz. mintha ott állottam volna a nagy pusztán s tamáskodó kezemmel megtapogattam volna a kőkérdés rideg sziklatöm bjeit. Elbucsuztunk s én tovább bámultam a nagy Babylont, azt az erényes szürkeruhás hatairát, akit New-Yorknak neveznek. Mielőtt behajóztam, Összeszedtem az összes megvásárolható magyarországi lappéldányokat, s az indulást követő napon, a fedélzeten kényelembe helyezkedtem s szépen lassan összeraktam dátum szerint a lapjaimat, s nekiállottam, hogy vagy egy hónapra visszamenőleg ismét a jourra olvassam magamat. Keservesen ostoba mesterség ez a loholás az események után. Hogy miért nem érdekli tizennégy nappal későbben a modern embert mindaz, amit nem tud még, igazán nem tudom megmagyarázni,de hogy az ember alig képes íávenni magát, hogy csak félig-meddig is komolyan átnézzen egy tizennégy napos újságot, az bizonyos. Talán mert az újság lassan hozzászoktatott valamennyiünket ahhoz, hogy a híradásban nem is maga a hír a legérdekesebb. de a hiradás káprázatos gyorsasága. Az óra hangulatát kizsákmányolni s feltálalni egy és ugyanazon ielő alatt, ez az újságok nagy hatásának titka s szinte sajnálom a jövő törtéitettudósait, akik agyon fogják unni magukat abban a rengeteg adathalmazban, amivel az újságok szolgálnak. Nagyon ráértem a menditálásra, volt időm elolvasni lapjaimat. A hajón alig lézengett egypár ember s még vag) kétheti ut állott elöltem. Egy hangzatos czim, nagy ordító plakátbetük mégis megragadták a figyelmemet. Szökés az oltár elől, ez volt a szenzácziós hír czime, s nekem egyszerre a szivembe nyilallott ez a czim. Az alczimet már szinte faltam. Eltűnt grófkisasszony ! Fölh'.tjszoltam az összes lapok az napi számát. Volt anyag bennünk bőven. A másnapi számban még szintén akadt, leginkább életrajzi adatbeli pótlások, merész lélektani kombinácziók, de már a harmadik számban nem volt semmi. Lázas érdeklődéssel kutattam át az egész ujsághalmazt — az esemény meghalt régen. Nem lehetett tovább folytatni, nem állott uj adat rendelkezésre. Most már tudtam, ki Kovács Krisztina, nem lehettem egy perczig sem késségben. Az én ideggörcsös páczienseni. aki a komornája útlevelével utazik, senki más, mint Zsuky Marianna grófnő. És magam sem tudom, micsoda józan sági roham tartott vissza tőle, hogy a következő pillanatban megállottam a födélzet korlátjánál s nem vetettem bele magamat a tengerbe, noha minden akaratom erre ösztökélt. Azt éreztem, le kell ugranom erről az utálatos alkotmányról, amel.y óránkint mértfoldekre ragad el attól a leánytól, akit a Végzet vezérelt az utamba, bele keli mai gauiat vetítem a habok közé s vissza kell úsznom oda, ahol az én boldogságom tévelyeg. Egyszere megkapott egy égő, lángoló gyűlölet, valamely eszeveszett féltékenység s ha véletlenül egy kék zubbonyu munkás került volna elém, meg kellett volna fojtanom. A hajócsavar, a víz zúgása, a gép kodácsoló lármája mind azt zúgta, azt harsogta a fülembe : el fogod veszíteni, el kell veszítened, hisz azért ment ki, hogy a felesége legyen az első munkásnak aki kegyes lesz észrevenni az ő ragyogó szépségét. Csaknem őrjöngtem íájdalmamban és kétségbeesésemben. Szidtam magamat, hogy nem szegődtem a nyomába, átkoztam ostobaságomat, hogy bele nem néztem egyetlen újságba sem. Most már tudtam, miért szökött el előlem a harmadik nap estején, amikor már a new-yorki lapok is televoltak a szenzácziós eltűnéssel. És perbe szállottam magammal, miért győztem meg magamat a legegyszerűbb elfogultsággal. Mert hisz azzal győztem meg magamat. Végre is egy komornába nem szerelmes az ember. Tetszik neki, megkívánja, talán bomlik is utána, elkövet érette ostobaságokat, tönkre teszi magát érette, de nem szerelmes belé. Hogy is hallgathattam magamra. Az átkozott szkepszis, amely mindig elfogja az embert, ha a saját seivügyéről van szó. A kettős nyelvű babona, mely egyrészt tagadja á szerelmet s ráfogja: nem más, az érzékek boszorkánytáncza, másrészt valamely