Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-12-01 / 48. szám

kormánynak. Fel kell világositnia a népet, hogy ne menjen Amerikába; mert hiába költi el a pénzét, nem kaphat többé munkát. A felvilágosi tásnál is többet érne, ha a hatóságok, mig ez az állapot tart, egyszerűen megtagadnák az útlevél kiszolgáltatását. Az amerikai vállalatok nem az amerikai munkásokat küídik el, hanem a külföldieket és ezek közt is első sorban a magyarokat, mert ezeket szeretik legkevésbé. Egy világlap newyorki táviratából olvassuk, hogy mintegy fél millióra rug az elbocsátott munkások száma és jelenleg nincs annyi hajó, amennyi szükséges volna, hogy az európai munkásokat haza szállítsa. Bizonyos, hogy sok ezer köztük a magyar, tehát valósággal őrültség most Amerikába menni. Pedig megint nagy számban készülnek kimenniEzeknek a szegény embereknek sejtelmük sincs róla, hogy a viszonyok megváltoztak és hogy kenyér helyett nélkülözés vár ort künn reájuk. Minden községben ki kellene doboltatni a hatóságnak, hogy ne menjen senki Amerikába, mert keservesen megbánja. A lelkészeknek pedig a szószékről kellene kihirdetni, hogy néhány hónap alatt az is itthon lesz, aki már évek óta künn van. Nagy fordulót jelent ez a kivándorlás ügyében. A belügyminiszter csak a napokban adta ki rendeletét, mellyel a kivándorlási meghatalmazottak megbízását megszünteti. Eddig is érthetetlen volt, miként mozdít hatta elő maga az állami hatalom a nép kiözönlését. Mert ezek a meghat lmazottak csak arra voltak jók, hog^ minél több kivándorlót szállítsanak a hajóstársaságnak. Nem az állam érdekét szolgálták, hanem a hajóstársaságét. Most ez is megszűnik és rerublhetőleg a kivándorlás is. Mert nem egyhamar lesz ismét szükség Amerikában munkáskézre. Az amerikai hatóságok örülnek legjobban annak, ha a bevándorlás megapad ; mert igen sok selejtés elem került az utóbbi években az Egyesült államokba és ezek mind az amerikai munkás helyzetét rontották. E Í miatt szigorították egyre-másra a beJ vándorlási törvényt és kerestek mind több és több okot a bevándorlók visszautasítására. Most elérhetik czéljukat. Hogy ez az állapot egyhamar megváltozzék, azt nem hihetjük, mert ipari téren tulprodukczió van Amerikában is és talán ez is egyik oka a válságnak. Még a termelés is veszedelemmel járhat, ha nem igazodik a kereslethez. Azt pedig már évek óta láthatjuk az tparüző államok őrült | versengéséből, hogy a termelés nem tart lépést a szükséglettel, tehát be kell következnie annak a katasztrófának, mely a vérbőségnek szokott következménye lenni. Nem tudjuk még egyelőre elképzelni sem, hogy milyen hatással lesz ipari, mezőgazdasági, kereseti és szocziális viszonyainkra, ha néhány hó alatt visszatérnek magyar hazájokba a kivándoroltak. De nemzetünk megerősödése szempontjából csak örveudetes lehet, hogy megszűnik az állandó vérvesztés, mely pusztító háborúk hatásával felért. Jobb szerettük volna, ha a kivándorlás természetes uton szűnik meg, vagyis a gazdasági, megélhetési viszonyok ja| vulásával; de ha más oka van is, csak örvendenünk lehet, hogy viszszatérnek idegenbe szakadt édes véreink, igazolván a költő mondását, hogy ez az a föld, melyen élnünk és halnunk kell ! A városháza kérdéséhez. — A városi tanács javaslata. — Városunk közvéleménye jelenleg városházunk kibővítése esetleg újjáépítésének kerdésével foglalkozik. Köztudomásu dolog, hogy a Pápai Takarékpénztár a városi tanácsnak azon átiratára, hogy hajlandó volna e bizonyos módozatok mellett a Gráf és Németh féle házak ellenértékében a városházával szomszéA tea jó volt a grófnőnél, csak a társaság volt boszantóan unalmas. Még i

ft is a bölcselkedésekkel gyötörték egymást, Roger azonban nem sokat figyelt rájok, hanem inkább Letitiát nézte. Clemente közben Letitiával foglalkozott. Rögtön tisztában volt azzal, hogy a fiatal asszony épp ugy nem hiszi a tanokat, mint ő, de hát akkor miért jár oly szorgalmasan az osszejöveterokre ? Talán, hogy Brúnóval találkozzék? Tehát szereti ót? Mikor aztán Letitia, Bruno és Clemente tizenegy óra felé együtt távoztak, Letitia megszólalt: — Nem értem, hogy még manapság is vannak emberek, akik ilyen ostobaságokkal foglalkoznak. Bocsáson meg, kapitány ur, de ön látott és hallott mindent. — Várjon csak, asszonyom, — szólt mosolyogva Bruno, — majd meg fog bűnhődni az Ön lelke is a halála után a hitetlensége miatt. Majd Isten tudja, miféle szörnyetegbe fog az ön lelke is átvándorolni. Letitia vállat vont. — Hallod, kapitány, te a Via Garibaldin lakol, sígnora Letitia pedig a Via Donáton. Légy szives, kisérd haza a signorát, mert nekem sok dolgom van még a lapnál s nagyon sajnálom, hogy nem maradhatok tovább. Rögtön el is búcsúzott és távozott, Letitia pedig egyedül maradt Rogerrel. Hogy valamiképp megindítsa a társalgást, az este történtekről kezdett beszélni, mire aztán Letitia is megszólalt: — Igazán nem értem ezt a Brunot. Ezerféle dolga van, s legalább ugyanannyi alkalma, hogy az igazságot, az életet máshol és másban keresse, mégis ide jár ezeket az őrültségeket hallgatni. — Ah, — szólt a kapitány, — én nem hiszem, hogy Bruno komolyan venné a dolgot, hisz ő mindenből tréfát csinál. — Igen, tréfát, — hagyta helyben Lititia keserű hangon. Eközben pedig a Letitia lakása elé értek, s ott elbúcsúztak. Mielőtt azonban Letitia bement volna a kapun, a kapitány észrevette, bogy a fiatal asszony arcza halvány s szemei könnyel teltek. —• Eljön a következő összejövetelre ? — kérdé tőle a kapitány. — Nem tudom, — felelt Letitia hirtelen, s azzal eltűnt a kapu alatt. A következő összejövetelen azonban ismét találkoztak. Szzrette Letitiát és sokat gondolkozott azon, hogy miért ne fűzze vele össze életét ? És egy este, mikor Bruno nem jött el az ülésre, s szokás szerint együtt mentek hazafelé, Letitia megszólalt : — Ugyan, mit beszélnek most a rossz emberek, hogy együtt menjünk haza? Miattam ugyan beszélhetnek, amit akarnak, de . . . — Rólam pedig egyáltalában nem be szélhetnek, — válaszolt a kapitány, — csak azt sajnálnám, ha emiatt kellemetleusége lenne. Letitia vállat vont s aztán a kapitány felé fordult: -- Miért nem jött ma el Ranzo ? — Nem tudom . . . Talán . . . Clement zavarba jött. Talán a menyasszonyánál van, — folytatta Letitia. Nem tudja mikor lesz az esküvője ? — kérdé tovább közönnyel. — Azt hiszem, e hó huszonötödikén. Ismét Letitia lakása elé értek. Ott az asszony igy szólt: — Többet igazán nem fogok eljönni az ülésekre. Clemente érezte, hogy megdöbbent. — Tehát akor többet nem láthatom ? — Miért nem, — válaszolt Letitia. — Látogasson meg, ha ideje engedi. A kapitány boldog volt, s már másnap estefelé ott volt Letitiánál. 0 maga nyitott ajtót s aztán tiz óráig elbeszélgettek. Következő este ismét ott volt a kapitány s a búcsúzáskor hangja megreszketett a hatalmas termetű embernek, s át akarta ölelni az asszonyt, aki azonban tiltakozott. De Roger ekkor térdre esett, s ugy rebegte el mondhatatlan nagy szerelmét egyetlenegy szóban : — Szeretlek . . .! Másnap reggel Roger még ágyban volt, amikor Bruno felkereste. Izgatottan rohant a szobájába s arczán lehetett látni, hogy valami rendkívüli eset történt. — Mi az, mi történt veled ? Miért vagy olyan izgatott ? — kérdé tőle a kapitány. — Hát nem tudod ? Te nem tudnád ? — Mit? . . . — Letitia ma éjjel agyonlőtte magát. * A fihtal asszony egyetlenegy levelet hagyott hátra azt a rendőrseghez irta : „Halálom okát ne kutassák. Maradjon az örök rejtély. Ugy sem érti meg ezt senki mint ahogy nem értettek meg az életben sem . . Bruno esküvője elmaradt . . . A sirt, amely Letitia pihenő teste fölött domborul, két férfiú gondozza : korán reggel az egyik, késő este a másik. Soha, sohasem találkoznak . . . Miért ? . . . Ez az örök rejtély.