Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-09-29 / 39. szám

ez városunkra nézve, azt hisszük ezt komentárral ellátni nem szükséges. Városunk háztartásában jelentékeny szerepet fog ez játszani és meg fogja teremteni évtizedek óta tervezett csa­tornázása kérdését. Örömmel és lel­kesedéssel fogadjuk az állam által tervbe vett rekompenzáeiót és egy­ben csatlakozunk Szentes városa ál­tal megindított országos mozgalomhoz is, melyben felhívja a vidéki városok polgármestereit, hogy ez érdemben feliratot intézzenek a bel és pénzügy­ministerhez, és mint országos érde ket tekintve, ezen kérvény beadását küldöttségileg teljesíteni, melybe a városok orsz. képviselője is bele vo­uassék. Szentes város átirata a legkö­zelebbi közgyűlés napirendjére lesz kitűzve és a képviselőtestületnek lesz alkalma nemcsak ezen átiratról tudo­mást szerezni, de reméljük, hogy csatlakozva ezen mozgalomhoz minden lehetőt el fog követni, hogy ezen nagy jelentőségű és fontos küldetés­ben részt fog venni. Adja Isten, hogy ezen küldetést a várva várt siker koronázza ! A jó vidék. E cimen a „Pesti Napló" jó szán­dékkal és kedves felületességgel szen­tel vezércikket a vidéknek. Kiemel jük abból a következőket, fenntartva erre retlektiónkat : Régi nóta. De olyan is: igaz és szívhez szól. Hányszor elzengték már és hányszor fogják még elzengeni. Eldanoljuk magunknak egyszer, tíz­szer, százszor és aztán megyünk to­vább. A nóta véget ért és arai ke­; serüségünk, nyomorúságunk megma­rad. És aztán újra kezdjük: nincs élet a vidéken, nincs elég központ, csak egy van, a főváros és ez a többi rovására fejlődik, gyarapszik. Mióta szól már ez a nóta ! ? És nincs senki, aki meghallgassa. Leg­utóbb hallottuk, mikor a polgármes­terek nagygyűlésre jöttek össze és beszéltek a városokról. A városokról, amik csak faluk és a falukról, amik­ből nem tudunk városokat csinálni. Mert a mi városaink cs*k az elne­vezésük szerint városok ; a berende­zésük, életük, közönségük, szerveze­tük : falu. Ami közerő ebben az or­szágban városfejlesztésre fordittatik, az mind a fővárosnak jut. Az udvar csak neki juttat. Igaz, hogy ritkán és keveset. A kormány csak vele törő­dik. Mikor terjesztett a kormány oly törvényjavaslatot a vidéki városok érdekében a Ház elé, mint aminőt néhány hónap előtt a főváros felse­gitésére nyújtott be ? Agyonprotezsáljuk a fővárost és magára hagyjuk a vidéket. Ez pedig magára hagyatván, ugy jár mint az egyszeri asszony, aki a szomszéd grófné cifra ruháit megirigyelvén, ma­gára öltött minden lim-lomot, drága pénzen összevásárolt néhány cifrasá­got, csakhogy olyannak lássék, mint a grófné. De magán feleltette a ron­gyos cipőjét és az emberek kacag­tak rajta. A mi jó vidékünk irigy szemmel ellesi ennek a nagyváros­nak sok cifra diszét és egészen meg­feledkezik a maga rongyos cipőjéről. Rosszul öltözködik Pompázó, virágos kalapot rak a fejére, de a hideg el­len nincs jóravaló meleg köpönyege. Várospolitikánk ferdeségei, mondhat­nók nyegleségei néha kétségbeejtők. Előbb épül meg a szinház és csak azután a kórház. Előbb gondoskod­nak vatami szoborról és csak azután a csatornázásról. Győr városának nincs szervezett, vagy legaláJbb is nincs jól szervezett tűzoltósága, de van egy drága városháza, amimek a kamataiból két tűzoltóságot is <el le­hetne tartani. Most majd talán lesz, mert tiz ember elpusztult és ez mégis csak az eszébe verte az embereknek, hogy a tűzoltásról való gondoskodás mégis csak előbbrevaló a cifrálko­dásnál. Pécsett vagyont ölt be:le a város a kiállításba, de nemrég még tífusz dühöngött, mert a városaiak. nincs jó vize. A vidék hiúsága érthető, éppea ugy, mint az egyszeri asszonyé. Min­den város akar büszkélkedni vala­mivel. Az egyik a szép színházává], a másik a kultúrpalotájával, a, liar­MP8 pipáltam, — dörmögte bosszúsan a poéta s kíváncsian nyitott be az ajtón. Mint a forgószél gömbölyödött a nya­kába egy aranyhajú, édes teremtés. — Gyuri bácsi itt vagyok s itt is ma­radok, mert elüzütt az uram, — siránkozta a két picziny, rózsás ajak, — illetőleg én hagytam ott a haszontalant, — javította ki magát, labocskájával indulatosan dobbantva. A poéta csak most kezdett eszmélni: ez az ideges, síró nevető asszony baba, bi­zony nem más : a kis Klári sógorasszony. Szóhoz se igen juthatott, mig végig nem hallgatta nagy tragédiáját, ami idé hozta. A két asszony egyszerre, egymást kiegé­szítve zokogta el. — Egy papagály, egy kiállhatatlan, nyafogó papagály volt mindenek az oka. Mást sem tudott a csúnya madár egész nap kiabálni, mint „Lizbeth 1 Lizbeth !" Klá­rika nem sokat törődött vele, amíg az ura szerelmes szavát hallgathatta: első éves házasok voltak. Hanem egy molyrazzia fi­gyelmessé tette a papagályszóra. Férjének egyik rég pihennő tartalékos attilájáról ró­zsaszinü levélke fordult ki. Hanyag, női Írással pár szó állót benne : „Estére szíve­sen lát — szerető Lisbethed". Tehát meg­volt a Lizbeth ! Ezért olyan kedves emlék a papagály. Délben egyedül ebédelt a nagy gonosztevő. Az asszony felfogadta, hogy addig ételhez sem nyúl, amig töviről-he gyire el nem mondja, hogy kicsoda az a Lizbeth. A férfi valami délelőtti komisszión fölhajtott pár pohár konyakot, veszettül in­gerkedő kedvében volt. Csak mosolygott rejtélyesen s akkor sem volt kapható a nagy titok elárulására, mikor Klári azzal • fenyegetődzött, hogy elmegy hetedhét or­j szágba, tul az óperenczián is. — Majd meg­| békülünk galambom estére, — mondta vi­i dáman s erőszakkal megcsókolva ellenkező i feleségét, kihajtott a járásába. Klári jól ! kisírta magát, aztán lázasan összepakolt. Felült a délutáni gyorsvonatra és most itt van a világ másik végén. A poéta arcza elkomorult. — Nem is szerettétek egymást igazán, gyerekek, - - mondotta meggyőződéssel, — mert az igazi szerelem egy és örök, — s meleg pillantása összekapcsolódott felesége hálás tekintetével. Ha már ott volt a kis szökevény, vi­lágnak kergetnie nem lehet, bármily alapo­san is fölforgatta a régi, csöndes világot. Nem sokáig kesergett elhagyót párja után, hanem szökdécselt, nótázot egész nap, mint a kalitból szabadult madár. György addig bosszankodott az örökös vigságon, asszonyi bolondságokon, amig ő maga is elkezdte a bolondját járni. Valami megmagyarázhatatlan meleg­séget érzett a szive körül, ha Klárika asz­szony forró, kis kezét az övében felejtette, akkor még éppen elborította agyát a vér, mikor karcsú, gyiktestével hozzádörzsölő­dött, mint egy szerelmes macska. Így szo­kott a felesége is, csakhogy az egész más volt. Nem olyan félénk, tiszteletsugárzó. Ez a czieza karmolni is tudott, belecsimpaszko dott szakállába s megrázta egész erejéből a hatalmas oroszlánfőt. Egész gyerek lett a bolondos asszony idomító keze alatt, még azt is megengedte, hogy széles, vörös szal­makalapját, hatalmas máslikkal az ő fejére kösse. Klárika pedig halálra kaczagta ma­gát, midőn az óriás, tarka lepkék é*s virító pipacsok ott lebegtek a poéta bozonton fején. Esténkint, ha hármasban kililte?k a ve­randára. akaratlanul összehasonlította!, őszülő csöndes, igénytelen feleségét a tüLzvérü, nyugtalan, égő szemű sógorasszoriyiiyal.. Ijedten tapasztalta, hogy a mérleg memuyire^ az ő asszonyának rovására billen. Bosszantotta ahelotaszerü alázatosság;, amivel a jó Mimi mellóztetését tűrte a húgai miatt. Ez a nő csak szeretetre és türefiemrg termett. Soha egy panasszó nem hagyía eí ajkát, ha férje látszólagos gyöngédséggel feltette az erdei széltől s ő helyette Klári­kát vitte a hegyeket járni. Egy ilyen hegyi séta közben, a magas sziklabércz tetején megpillantotta Klári ? v környéken hires, vadon nőtt rozmaringból' rot: a szerelmesek virágát. Vágyakozz ,­a kiáltott föl: milyen boldog volna, ha. e <ry bimbószálat a keblére tűzhetne. Gyoiy ^ el­sápadt, odaadta volna szívesen mÜKj^j di­csőségét, ha e perczben húszéves, ép ka­masz lehetett volna. Mert igy, p.eh'é a test­tel, nem vághatott neki a szédi^etes bérez­nek. Azért mégis szerzett rozmaring ;ot höl­gyének, ha nem is a lovagi formák szigorú megtartásával. Elcsípett egy pásztó rgyere­ket, a ki egy fényes ezsütpénuért zerg eügyes­séggel hozta le a kívánatos rozmari ngágat. Klárika boldog elragadtatással ugrott az előzékeny sógor nyakába, akivel forogni kezdett az egész világ. Magához öl elte az ; édesen kaczagó asszonyt s csókolt, i hosz­szan, telhetetlent}]. Végre is Klárika siklott ki, vörösre szurkált arezczal karjai közül. György is föleszmélt a pillanat mámo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom