Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.
1907-08-18 / 33. szám
jos, mert az sok mindent rejt: bút, bánatot, silány megélhetési viszonyokat, rossz sorsot; és helyesen is van, hogy nem nézhetünk mindiga kuliszszák mögé, mert akkor borzalmas dolgok szemlélői volnánk sokszor. Láthatnék, hogy hány meg hány diplomás ur úszik nyakig adósságban, a fojtó gondok aláássák lelki nyugalmát, gátolják hivatása teljesítésében és ennek következtében köteles ségét mulasztja, a lelkiismeretesség szertefoszlik — letér a jó útról. Nem kell tehát a szülőnek szégyenkeznie, ha gyermekéből jóravaló iparos, tisztességes kereskedő válik, mely pályákon szorgalommal, munkakedvvel és becsületességgel meg lehet élni. Való igaz, hogy nálunk (s e tekintetben a Kelet közelsége érezhető) bizonyos tekintetben lenézik az iparost, kereskedőt, fitymálva, czinikus hangon beszélnek róluk, valami alantasabb, épenséggel megtűrt foglalkozásnak veszik, amelyet szükséges rossznak tartanak. Már pedig jobb dolgozó csizmadiának lennie, mint munka hijján tengődő fiskálisnak. E tekintetben a közmondásnak igazat keli adnunk. Azonban az iparos pálya megválasztásnál is jól kell mérlegelni, hogy minő iparágon működjék az ifju. Mert vannak egyes ágazatok, melyeken a leghatározottabb uillengések mutatkoznak, miért is azokban különösen tekintélyes a munkanélküliek száma. Ha a szülők nem fognak annyira idegenkedni gyermekeiket az ipari, kereskedelmi pályára adni, amelyeken hasonlóképp lehet ösmereteket, műveltséget, tudást, sőt hírességet szerezui: akor talán nem fogják annyira és oly mértékben becsmérelni e foglalkozási ágazatokat, melyek éltető elemét képezik az államnak, a nemzetnek s ekkor egy lépéssel közelebb jutunk a müveit Nyugothoz Levél a szerkesztőhöz! —- A rendőrség bajai. — Az alábbi sorokat kaptuk közzététel végett, mit annyival is inkább szívesen hozunk nyilvánosságra, mert ezen ügy mindig tarthatatlanabbá válik. A városok fejlődése megköveteli a közrendészeti viszonyok arányos fejlődését. Ezt azonban a gyakorlatban soha, vagy legalább is csak ritkán szokták betartani. Nálunk, a mi városunkban legalább a rendőrség szervezeteitek fejlődése nem ál! arányban a város népességének szaporodásával és a viszonyok alakulásával. Jóllehet az idő multával a rendőrség tisztikarának és legénységének létszámát emelték, de ez az emelés sem volt elégséges és főleg a tulajdonképeni közrendészeti viszonyokat alig érintette, mert a rendőrséget olyan munkákkal is terhelték, melyek rá alig tartozhatnak. Hogy rendőrlegényeink száma kevés, azt bizonyítják ami városunkban eléggé gyakran előforduló mizériák, melyek mind nem történnének meg, ha több lenne a rendőr. Egynek-egynek akkora kerülete van, melyet köteles bejárni, hogy mig a kerület egyik szélén jár, a másikon bármi megtörténhetik anélkül, hogy arról tudomást vehetne. S dacára, hogy a rendőreink kevesen vannak s már ennélfogva is terhes a szolgálatuk, a meglevő rendőröket sem mind arra használják fel, arra ami tulajdonképen a hivatásuk lenne. Kézbesítői, szolgai állásokat töltenek be, melyek mind arra jók, hogy ne teljesíthessék kötelességüket. A nagy követelések, mit a rendőrökkel szemben a közönség támaszt, a nagy teher, melyet azoknak vállára ró, sehogyan sincs arányban azzal, — amit azok fizetésképen kapnak. Oly alamizsnafizetésért, mivel nálunk a rendőröket dotálják, nem lehet kívánni, hogy azok önfeláldozással, buzgón teljesítsék feladatukat. A veszélyekkel járó munkát, hogy igazán lelkiismeretesen végezzék, csak lehetne elvárni, ha annak ellenértékéül a rendőröket jól megfizetnék. De nemcsak a rájuk bízott kötelességek elvégzéséért nem kapják meg a tisztességes dijözást, hanem a mai megélhetési viszonyok sincsenek a rendőrök díjazásánál tekintetbe véve ! Az óriási drágassággal szemben a rendőrök fizetését arányosan nem emelték. A rendőrök több mint 8 hónappal ezelőtt nyújtották be kérvényüket, hogy drágasági pótlék megadásával segítsen rajtuk a város Ez a kérvény még mindig pihen az egyik előadó asztalán, a rendőrök pedig várhatnak addig, mig véletlenül egyszer majd a kérvény előkerül. A fizetés csekélysége miatt fordulhat az elő, hogy a rendőrök legtöbbje folyton viselje magát. Ne gondoljon ezúttal semmi egyébre, mint hogy megczáfolja a mendemondát. 8 minthogy Gedeoné még mindig nem felelt, jónak látta hozzátenni: — A világért sem akarnám, hogy Imre füléhez jusson valami. Az asszony vérlázító közönynyel vont vállat. — Imre talán nem is törődnék vele. Bogáty most csendes trappra intette csikóit, a gyeplőit' egy kézre fogta és merőn bámult az asszonyra. Gedeoné arczát egyszerru láng borította el, mint valahányszor, mikor ezeknek a rejtelmes tüzű szemeknek a tekintetet magán érezte. Most még mintha fizikai kint is okozott volna neki e tekintet, idegesen felkiáltott: — Miért néz oly különösen reám ? Mintha valami vérengző vadállat lennék 1 — Eltalálta. Azt hiszem, nincs is kegyetlenebb portékája az Istennek egy asz szonynál, aki nem szereti az urát, — mondotta meggyőződésteljes hangon. — Az a vérengző vadállat, amely ösztönét követve, kéjjel marczangolja szét zsákmányát, szelid bárány ahhoz a nőhöz képest, aki rendithetetlen közönynyel tudja nézni, hogyan küzd a nemszeretem férj — lehetetlenül — a sorsával. Mit beszél ? kérdezte ijedten Gedeoné — Szeretném, ha egy kicsit több szivet mutatna az iránt az ember iránt, akit az ő gyavaságig menő jósága juttatott a tönk szélére. Nézze, Dóra ! ügyedül vagyunk Az egész messze síkságon nincs emberi lény, aki zavarhatna bennünket. Itt, az Isten szabad ege alatt őszinte és igaz akarok lenni magához. Én nem szeretem többé ... Brutálisan, kíméletlenül hangzik ez egy férfi ajkairól, de nem tehetek másképp. Mikor első izben meghallgatta vallomásomat, már akkor éreztem, liogy ez a szenvedély sem bir több értékkel reám nézve, mint a többi valamennyi, amely csak arra való volt, hogy színtelen életemet aranyos fonalakkal szőjje keresztül-kasul. Es mivel magát, kicsi asszony, mégis többre becsülöm valamennyinél, azért óhajtanám, hogy gyökeresen kigyógyuljon ebből a káprázatból. Ma még fáj, nagyon fáj, azt is tudom, hogy holnaptól kezdve már csak elkeseredett haraggal fog reám gondolni és nem lesz ádázabb ellenségem a szép Gedeőnénél, aki titkos bűnbánattal fog az ő jó ura széles mellére borulni. Mialatt Bogáty beszélt, az asszony megkövülten hallgatta. Azontúl sem mozdult, a szempiltája sem rebbent meg, csak az arcza lett kísértetiesen sápadt, majdnem fiildszinü. Bogáty is most már merően csak a lovaira nézett, mintha semmi más nem erdekeiné azon az egyen kívül, hogy minél hamarabb czélhoz jussanak. A czél, Bulyovszkyék városon kívül eső gyönyörű nagy parkja már alig negyedórányira volt tőlük. Most egyszerre mintha élet kelt volna Gedeoné megmeredtt tagjaiba, a fejét lassan társa felé fordította. — Csak azt mondja még meg —kérdezte lihegve — ha visszatérnék az uramhoz, maga ugy-e megházasodnék? Bogáty bűnös öntudattal hajtotta le fejét. — Tegnap óta vőlegény vagyok. — És . . . és . . . kit vesz el ? — Bulyovszkyné húgát, Klemmyt. Az asszony vad kaczajban tört ki. — Értem. Az érsek tavasszal halt meg és Klemmy megfoghatatlan módon egyszerre dúsgazdag leány lett. — Helyes nyomon jár. Azt tudja, hogy én is tönkrement ember vagyok, a szerelmi házasság fényűzését nem engedhetem meg magamnak. Dolgozni nem tanultam és csakis ugy tarthattam magam a felszínen, hogy kiállottam a vására és megüttettem a nagy dobot: tram. tram, tram ! Ide nézzetek leányok ! Ki ád többet értem ? 1 Klemmy kisasszony, ugy látszik, nem sokallotta az árát és bele ment az alkuba. 0 lássa, hogy mire megy velem ? Azt hiszem, rossz vásárt csinált szegény. Ennek a szörnyűségnek a tudata, keményen, mint valami vashorog, kapcsolódott be zakatoló agyába, megakasztva egy pillanatra minden józan gondolatot és megfontolást. Ennek a pillanatnak a hatása alatt egyszerre csak megragadta a férfinak azt a kezét, amely a gyeplőt tartotta. Olyan váratlan, vad és erőszakos volt ez a mozdulat, hogy a tüzes vérű csikók, mintha az ördög szállotta volna meg őket, egyszerre két lábra ágaskodtak, aztán mint a villám tértek le az országútról, neki a mezőnek és hajrá, lékevesztett, őrült vágtatással ragadták magukkal a könnyű jármüvet árkon-bokron keresztül. .. Bogáty erős keze keményen tartotta egyideig a gyeplőt, de a nekivadult állatokkal nem sokáig birta ki az emberfeletti küzdelmet. Lassan lassan a keze elernyedt, szemei előtt ködbe borult a világ. A szerelmes asszony arcza pedig delirlózus mosolyba torzult arra a végső gondolatra, hogy ime, mégis csak a kedvesével együtt repülnek át a nirvánába.