Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-07-14 / 28. szám

lakásdrágaság mellett hasonló sorsuk van a 2400—4000 korona fizetésű hivatalnokoknak, tanároknak, bíráknak, mérnököknek, városi tanácsosoknak. — A jelenlegi pápai húsárak, baromfiárak mellett 140 ko rona havi konyhapénzből, a legszigorúbb beosztás szerint sem jut több 15—20 kg. húsnál, ami 3—5 tagból álló családnak nem elegendő. Ebből a 140 koronából nincsen még fedezve a havi 20—24 korona cselédbér. A város középosztályának alsó és fölső rétege kénytelen fizetését kölcsönvett pénzzel pótolni, hogy testi szükségleteinek minimális költségeit fedezhesse, mert fizetése a testi szükségletek fedezésére sem elégséges. Ha azután még a másfél évtized előtti árakhoz szabott csekély fize tésü tisztviselőket olyan mesterséges és erőszakolt drágaság sújtja, mint a mostani, könnyen megjósolható, hogy a hivatalnoki osztályok gazdasági tönkbe és pusztulásba kerülnek. Az utolsó évtizedben, a búzán és kenyéren kívül, a tengerinek métermázsánkint 6 és fél s 7 és fél koronával emelkedett az ára. Nálunk a tengerit nem termesztik megfelelő mértékben s igy mindinkább növekedő tengeriszükségletet külföldről kell fedezni. Hasonló helyzet mutatkozik a húsáraknál is. Az állattenyésztő Magyarországon a húsárak minden évben emelkednek, mig az importra szoruló Angol- és Németországban a húsárak apadtak. Megdrágult Magyar országon a szalonna, tej, vaj, zöldség és só. Emelkedett a petróleum ára, mert a nagybirtokosok állama a szegény nép fogyasztási adó filléreire szorult. Fölszökkent továbbá a fa és kőszén ára is. Számokban szólva, azt jelenti az általános áremelkedés, hogy Pápa városában egy évtized alatt 40—50 százalékkal drágább lett a megélhetés. Azt jelenti ez, hogy aki előbb megélt 2000 koronából, annak ma 2800—3000 koronából kell; aki elköltötte a múltban 3000 korona fizetését, annak ma 4200 - 4500 koronára van szüksége, ha ugyanugy akar élni, mint tiz év előtt. Ez a helyzete a középosztálynak az általános drágaságban. Most még a temérdek adó járul hozzá a sok kiadáshoz s ezzel megkezdődik a kétségbeejtő anyagi romlás amelyet egyedül az állam akadályozhatna meg, ha kiragadná magát a nagybirtok ölelő karjaiból. Töke és vállalkozókedv, Náluuk ugy Pápán, mint az egész országban állandóan azon fáradoznak, hogy a külföldi tőkét mentől nagyobb összegben csábítsák, e szót persze legjobb értelmében használva. Kívánatos is, hogy gazdaságunk külföldi tőkével is erősödjék, annál inkább, mert fajunk vállalkozókedve még mindig igen távol áll a külföld kulturnemzeteinek vállalkozó szellemétől. Megfeledkeznek azonban nálunk arról, hogy a külföldi tőke sohasem fogja a magyar érdeket helyezni első sorba a maga vállalkozásainál, hanem pusztán a saját egyéni érdekét, ami érthető is ; továbbá arról, hogy ennek a tőkének összes tiszta haszna külföldre vándorol és nem a magyar nemzeti vagyont gyarapítja és erősiti, hanem a maga nemzetéét és végre arról, hogy a gazdasági önállóság és függetlenség egyik alap feltétele hazánk tőkeerejét annyira fokozni, hogy ne szoruljunk idegen tőkére, amely mindenkor csak surrogatum jellegével bir. De a tényleg meglevő hazai tőke is sokszor nem csekély mértékben terelődik el a reális vállalkozásokba való befektetéstől s e tekintetben utalunk egy hazánkban sajnos mindinkább fejlődő helytelen irányra. A gyors, fáradságos, munkanélküli meggazdagodás iránti vágy aránytalanul nagy mértékben fejleszti a játékszenvedélyt az amúgy is gyenge vállalkozási kedv rovására. A nem hivatásosak tőzsdejátékától, a totalizatőrtől és egyébb szerencsejátékoktól eltekintve, — tulsokan tekintik anyagi gyarapodásuk egyik főtényezőjének a szerencsés véletlent. A sorsjegyek ugyanis sehol sem örvendenek oly — Egyszer mégis haza kell mennünk, — vélte a férj. A fiatal asszony sóhajtott. Maga sem tudta, miért. Az jutott eszébe, hogy itt oly boldogok voltak. De hát miért ne lennének épp oly boldogok otthon is? Es ha Lajos kívánja. Pár nap múlva isméi előhozta Lajos. De már akkor komoran, aggódva. Nagyon nyugtalanító híreket olvasott a hazulról jött lapokban. Nagy bukások történtek otthon az épitővállalkozók közt és Simkó Kristóf nevét is emlegették. — Most már haza kell mennünk, — mondta Bogárdj Lajos. Mikor haza értek, megtudták, hogy a baj még nagyobb, mint ahogy Bogárdy gondolta. Az öreg Simkó Kristóf esőd alá jutott s nem volt rá kilátás, hogy a nagy vagyonból valamit meg lehesen menteni. Bogárdy Lajos az égből zuhant alá. Megházasodott abban a reménységben, hogy milliomos leányt vesz nőül és most nincs egyebe, mint a nyomorult kis hivatala. Abból kell megélniök. — Ne félj, — biztatta az asszonyka, — én boldog leszek igy is, ha szegényen kell élnünk. Még mosolygott is. De Bogárdy Lajost szörnyű elkeseredés szállta meg. Az öreg Simkónak hiába tett szemrehányást. A hülye vén ember csak közönyösen vonogatta vállát. Berántották, nem tehet róla. Ugy van azzal az ember, mint a kuglibáb. Eldől az egyik, az leüti a másikat, az meg a harmadikat, negyediket. — Nem kellett volna engem megcsalni, — dühöngött Bogárdy Lajos. Az öreg Simkó tudhatta, hogy a bukás szélén áll. Czudarság volt, hogy a leányt egy szegény embernek a nyakába varrta, aki most nem tudja, mit csináljon. Meg kell bolondulni, ha arra gondol,, hogy roppant össze minden reménysége, a sok szép aranyos álom a jövő nagyságról. Mindennek vége. Már ezután holta napjáig húzni kell az igát, vergődni, fáradni a mindennapi kenyérért, nyomorogni. Oh, ha meg nem történtté lehetne j tenni azt, ami történt. Ha meg lehetne szabadulni ennek a szerencsétlen házasságnak a jármától. De el nem kergetheti a feleségét. Nem, nem, ilyen alávalóságot nem követhet el. Az a szegény teremtés nem vétett semmit. Az nem tehet arról, hogy atyja tönkrejutott. Az nem tudott arról, hogy mikor férjhez ment, már akkor az ő gazdaságuk hatalmas épülete ingott s csak egy lökés kellett, hogy egészen összeoineljon. Bogárdy Lajos ugy akarta magát viselni, mint gavallér. Nera vádolja ezt a szegény asszonyt. Isten őrizzen, hogy csak egy kemény szóval is megbántsa. De ha ugy szépszerével lehetne, szeretne megszabadulni tőle. Hiszen tulajdonképp Juliskának is jobb lenne ugy. Újra férjhez mehetne. Leánykorában elvette volna egy gazdag építész, aki nem bonyolódott bele a nagyválalkozók mostani bukásába. Az az ember még most is elvenné. De hogy leheseen ezt ezzel a szegény asszony nyal megértetni ? Hogy lehessen megmagyarázni neki, hogy az volna a legokosabb cselekedet, ha elválna Bogárdy Lajostól? Milyen szerencse volna az mindkettre nézve! Csakhogy az ilyen együgyű szerelmes asszonynyal nem lehet beszélni. Ez belekapaszkodik a férjébe s nem ereszti el, mind a ketten el nem sülyednek. Ez mindig csak azt az egy nótát fújja, hogy nem bánja, ha szegényen fognak is élni, de azért szeretni fogják egymást és boldogok lesznek. — Hgy-e Lajos ? És Bogárdy Lajosnak rá kell mondani, hogy: ugy szeretik egymást, szeretik. A boldogságot már nem igen emlegeti. De az elvakult fiatal asszony nem veszi észre, milyen kelletlen ismétli férje azokat a szavakat, melyeket azelőtt oly forrón suttogott fülébe. Ö még a szerelemnek abban a lázas korszakában élt, mikor se nem lát, se nem hall semmit az illető, csak saját szerelmének ragyogását látja és édes zengzetét hallja. Már most hogy beszéljen az ember okosan ilyen asszonynyal? Ezt a kis ostob.icskát nem lehet okokkal meggyőzni. Ezt a házasságot csak erőszakkal lehetne szétszakítani. Arra pedig nem birta elszánni magát Bogárdy Lajos. Attól is félt, hogy mit mond majd a világ. Hogy fogják elitélni és hogy fogják kinevetni. — íme, — fogják mondani, — itt a lovagias férfi, aki hazaküldi feleségét, mert nem kapott vele annyi pénzt, mint amenyny.it várt. Nem, nem, ilyen gyalázattal ne illessék. Ha maga menne haza az asszony szü leihez, ha önként menne, az más volna. Akkor nem ítélhetné el Bogárdy Lajost senki. Emelt íővel jelenhetne meg az egész világ előtt.