Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-07-07 / 27. szám

de természetesen ez távolról sem elégítheti ki igényeinket. Kultúrpalotával ezt a kérdést is egy hatalmas lépéssel segítenék előre. Képtárunk nincs, természettudományi muzeumunk nincs. Ami természettudómányi gyűjtemények vannak, azok mind magánosok vagy iskolák tulajdonai, a közönség számára hozzáférhetetlenek. Kevés vidéki város van, ahol a zenei élet ugy ki lenne fejlődve, mint épen nálunk Pápán, ahol a zene művészetének annyi apostola van. Ezek fáradnak, küzdenek nagy önfeláldozással. De a zenei élet ínég hatalmasabb lendületének, még nagyobb terjesztésének kerékkötője az anyagiak hiánya. Küzdeni, vesződni, áldozatokat hozni kell egyeseknek azért, hogy a kellő anyagiakat megszerezzék. A megszerzett összegeket elnyelik a házbérek, hangverseny részére bérelt helyiségek, stb. Ha kultúrpalotánk lenne, ezt mind megtakaríthatnék. A különmüködő erőket nagyrészt egyesíteni lehetne, a művészetek otthont lelnének és sikerülne előre haladni azon az uton, melyen az igazi kulturát elérhetnők. A városok közt, melyek a kultúráért harcoltak első sóiban áll Pápa. Sokan vannak, nálunk a kultura papjai, kik buzgalommal áldoznak a cél érdekében, de kik igazán eredményesen csak ugy működhetnének, ha a j kellő eszközöket itt megtalálhatnák és ha a kulturáért az őket megillető helyen, a kultura templomában álhozhatnának. A város vezetősége, az illetékes körök tegyenek meg minden lehetői; a cél érdekében, hogy ezt a kultúrpalotát Pápa elnyerhesse. A rabbikérdés. Abban a nagy jelentőségű kérdésben, mely most a helybeli izr. hitközség életét dominálja, egyéni vélemény hangzott ugyau el lapunk hasábjain, de mi magunk még nem fejtettük ki álláspontunkat. Voltak aztán, akik ezt rossz néven vették. De hát mi érezzük a magunk igazát: a rabbi választás az izr. hitközségnek a mi szerény nézetünk szerint úgyszólván családi ügye, de legalább is annyira belső ügye az egyháznak, hogy a hírlapíró legjobban teszi, ha a maga részéről nem bolygatja. Olyan subtilitásai vannak ennek a kérdésnek, hogy nern alkalmas a nagy fórumon való tárgyalásra, sőt a fórumnak, melynek népe az ilyen kérdés mélységeibe nem tekint bele, még csak irányítania sem szabad a rabbikérdés megoldását. Aki a rabbiintézmény történetét ismeri, az jól tudja, hogy ennek a történelemnek két korszaka van: az egyik az a korszak, amelyben a rabbi hivatásával nincs még összeforrva a hitszónok hivatása, a másik korszak a mienk, melyben a rabbinak, mint hitszónoknak is nagyfontosságú munkát kell kifejtenie. Bármenyire támadták is a lapunkban régebben megjelent magánvéleményt — hogy teljes objektivitással-e, vagy sem, azt most nem vitatjuk, — de abban az illetőnek teljesen igaza volt, hogy abban az első korszakban a nyelv kérdése nem volt a legelsőrangu kérdés, mert ha abban az első korszakban a rabbit jelleme és a zsidó tudományosságban való jártassága alkalmassá tette hivatása betöltésére, bármely országban lehetett a legkitűnőbb rabbi ha nem beszélte is az ország nyelvét. Azonban attól a perctől kezdve, midőn a rabbinak egyúttal hitszónaknak is kell leunie, midőn hivatása nem abban merült ki, hogy egyházi | kérdéseket lelkiismeretesen intézzen el, hanem nagy tömegek lelkére kell hatnia, nagy tömegek gondolkodásmódját kell irányítania, más nyelvről, mint a haza nyelvéről, szó sem lehet. Még akkor is igaz ez, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a zsidó tudományosságnak nyelve nem a magyar. Nehéz volna megállapítani, hogy min mult intenzív kísérleteknek az elmulasztása arra nézve, hogy a magyar nyelvnek Magyarországban ezen a téren is biztosítsák a neki megfelelő helyet, de hogy nem a hazafiatlanság az oka ennek a szomorú állapotnak, az bizonyos. Hiszen az országos rabbiképzőben, melynek vezetőségét sok mindennel vádolják, de a hazafiatlansággal még szellek halkan, nagyon halkan, pedig körülöttük nem volt senki és a szivükből kifakadt szó alig hallhatóan csordult ki ajkaikon. — Marié — szólt a gróf remegő hangon — ön nekem az, akit minden férfi keres, aki után vágyom, hogy megossza velem az élet minden keservét, minden örömét. Szeretem szivem minden szerelmével már régóta és egyetlen álmom, vágyam, hogy a feleségem legyen. Ha eddig erről nem beszéltem, annak oka, hogy féltem a visszautasítástól, ami összetörte volna a lelkemet. Gyáván elfojtottam a vallomásomat, félve, hogy annak végeredménye a visszautasítás lesz. — Marié, értse meg, ha eddig hallgattam, annak egyetlen oka az ön iránti mondhatatlan szerelmem volt. — Mondja, rá meri-e magát bízni az én szivem végtelen szerelmére ? — Akarja-e az én életemet a boldogság ragyogó verőfényével árasztani el, akar-e a íeleségem lenni ? Az asszony mosolyogva, meghatva, elbűvölve hallgatta a férfi szavait. Ugy tetszett neki, mintha valamikor régen, — álmában hallott zene áriáját hallaná, ami őt édes, édes gondolatba ringatja, — mintha szemei előtt egy sürü fátyol hasadna ketté, és egy uj élet horizontját pillantaná meg, mikor kicsi kezét az ajkaihoz szorította a tiszt. Életében ekkor szállt szivébe az igaz, tiszta öröm. Fiatal volt, szép volt, szerették és ő is szeretett. Lassan, szelíden Dernyőy felé hajolt: — Szeretem, — mondotta halkan és mosolygott. A férfi egy szenvedélyes öleléssel a keblére szorította a szép asszonyt s ajkaik Összefortak az első mátkacsókban. Álmukból egy szörnyű kiáltás zavarta fel őket. — Józsi lépett be s aztán felsikoltva, eszmélet nélkül rogyott a földre. Az anya rohant a gyermekéhez. Eszméletre akarta hozni, de izgatottsága folytán kezeivel nem tudta felbontani a gyermek ruháit s a grófnak kellett segédkeznie. Végre néhány perez után eszméletre terítették a gyermeket, aki mikor felnyitotta szemeit és megpillantotta édesanyját, el; mosolyodott, de látva a grófot, arczára a rémület és gyűlölet kifejezése ült. A fiatal asszony észrevette ezt s aztán a tiszthez fordult : — Gróf, nekem még nincs jogom, hogy 1 a bánataimnak részesevé tegyem. A veszély i már elmúlt s holnap — tette hozzá rózsás | mosolylyal, megfogva a kapitány kezét — majd folytatjuk megkezdett tárgyalásunkat. I Tehát holnap, ugy-e ? A gróf meghajtotta magát szó nélkül ment az ajtó felé, mert érezte, hogy az ő jelenléte e perezben fölösleges és kínos volna. Az ajtóból visszafordult: — Tehát holnap, asszonyom — holnap és mindörökre. A gyermek forró lázat kapott azonban erőteljes szervezete diadalmasan állta ki a betegség támadását. De azért napokig tari tott és a megígért „holnapból" lett három | hónap is. A két szerelmes vágyva vágyott egyi másután. De hát ilyen az élet. Ez az emberek sorsa. Ma elbúcsúznak egymástól gondtalanul, kaczagva és hiszik, hogy holnap újra egymáséiban tarthatják kezüket: — A viszontlátásig ! — A viszontlátásig! És aztán nem lesz viszontlátás soha. Egy parányi semmiség közbejön s akik azt hitték, hogy csak pár pillanatra hagyták el egymást, soha, soha nem találkoznak újra. Az anya beszélni akart, de Józsi vehemensen szakította félbe : — Anyám, te szabad ura vagy tetteidnek, de én képtelen volnék elviselni a kint, hogy szeretetedet mással osszam meg. De ha a szived vágya az, menj újra férjhez, de akkor drága egyetlen jó anyuskám. engem elveszítettél mindörökre. Aztán anyja szemeibe kapcsolta tekintetét, majd nyakába borult s könybe fult hangon zokogta: — 0 anyám! Édes, kedves, jó anyára ! Ne menj férjhez ! Az asszony halottsápadtan állt fel. Kezeivel megsimogatta a fiu lázban égő ; arczát: —- Ne félj, kicsi fiam nyugodj meg. | Ugy fogok tenni, amint te kívánod. De rnajd el fog következni az idő, amikor meg fogod érteni, mily keserves, nehéz áldozatot hoztam neked. Józsi az anyja nyakába szökött. Átölelték egymást s könyeik összefolytak. De i akkor már a koczka el volt vetve: az aszszony meghalt, csak az anya maradt élve. Iványné sietetett szobájába s egy lei velet irt.