Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-06-23 / 25. szám

mily és mennyi haszonnal járna, hogy iparunk és kereskedelmünk emelését mennyire fokozná, mily kedvet adna a vállalkozásokra, szóval mily kiszámithatlan előnyöket nyernénk ezáltal, hisz ezzel tisztába van mindenki kit Isten józan ésszel megáldott, Ehhez azt hisszük nem szükséges komentár. Szóval mondjuk ki, hogy igenis a pápa—devecser—sümegi vasutat a legújabb terv és mozgalom alapján ki akarjuk építeni. Csak akarnunk kell s komoly törekvésünket bizonyára siker fogja koronázni, me>'t nekünk hitünk, reményünk erős van abba, hogy ezen ügy jelenlegi stádiumában városunk intéző iérfiai, kereskedői, iparosai és értelmesebb gazdái örömmel nyújtanak segédkezet a pápa—devecser—ukk—sümegi vasút ügyben megindult ujabb mozgalom ban, a mely mozgalom annak idején vármegyénktől és az államtól is kellő támogatásban fog részesülni. Adja az ég, hogy városunk biztos fejlődésére nézve minden tekintetben fontos és üdvös terv mielőbb a megvalósulás stádiumában lépjen. Bizalommal fordulunk tehát azokhoz, kiknek kezeibe van letéve ezen vasútvonal tervezete, kérve, hogy kiépítése érdekében vállvetve működjenek közre. Mert ezen terv megoldás után célt érünk és kiköszörüljük azon csorbát, melyet többb izben rossz vasúti politikánkkal elértünk ; oly al kotást teremtve ezáltal, mely alapját fogja képezni városunk szebb jövőjének. Felhívjuk tehát az állandó választmányt, hogy tegye meg ez érdemben javaslatát, ugyszinte a kép viselőtestületet, hogy a majdnem megtartandó közgyűlésen impozáns módon adjanak kifejezést a pápa—de vecser—sümegi vasutügy létesítésére s a segély megszavazásnál eu legyenek szükkeblüek. Szívleljék meg e néhány jó szót, s tessék hozzáfogni komolyan a munkához, ne nézzük összetett kezekkel mint építenek nyakra-főre, jobbrólbalra városunk mellett vasutakat. Nincs több mondani valóák egyelőre ez ügyben, aki megakarja érteni, megértheti Volt már elég alkalmunk megbánni bűnös könnyelműségünket. Térjünk észre s lássuk be, hogy a késedelemben veszély rejlik s iparkod junk megvalósítani a pápa devecsersümegi vasutat! A vidéki városok rovására. Tisztában vagyunk vele, hogy országos érdek Budapestet minél szebbé és nagyobbá tenni. A külföld szeme elsősorban a székesfővároson csüng, itt fordul meg a legtöbb idegen és Budapest közállapotairól Ítélik meg az ország közállapotait. Ezt eUsmerjük mindnyájan, elismerjük ezt mi vidékiek is és ennek a felfogásnak eredménye az, hogy az alkotmányos élet viszszaállitása óta megszámlálhatatlan milliót költött az ország Budapestre. De már busz esztendeje érezzük, hogy Budapest székesfővárosnak mindenek felett való istápolása a vidék rovására történt. Szegény ország vagyunk és az az egyoldalú támogatás, melyben évtizedek óta részesítették a fővárost, természetszerűen vonta maga után a vidéknek az állam által való elhanyagoltatását. S mégis ha végignézünk a vi déken, a törvényhatósági és rende zett tanácsú városok sorozatán, bőven találunk olyanokat, melyek a határozott fejlődés utján vannak. A vidéki városok erejükön felül igyekeznek a városfejlesztés terén a modern kor igényeivel lépést tartani. Egymás után csatornáznak, aszfaltoznak, vezetik be a gáz- és villamosvilágítást, a villamos közúti közlekedést, építenek iskolákat, városházakat, kórházakat és egyéb közintézményeket alapítanak, ami mind igen helyes és jó dolog, de azzal a súlyos hátránynyal jár, hogy a legtöbb vidéki város adósságokkal van tulhalmozva és mind gyakoribbá lesz a száz peicentes vagy azon felüli községi pótadó. Mialatt tehát Budapest fényes világvárossá lett, a vidéki városok nagyrésze krónikus bajokkal küzd. Joggal várhattuk tehát mi vidékiek, hogy ebben a helyzetben az állam minden fölösleges erejéyel a vidéket fogja istápolni. Mert elvégre mi vagyunk az országot fenntartó erő, mi vagyunk a fundamentum, melyen az a szép, ledér erkölcsű ket s most vendégszállást jöttünk kérni a gróf úrtól. Az öreg egy kis ideig bizalmatlanul nézett a jövevényekre, de azért rokokó-udvariassággal vezette őket a lépcső felé. Lys eltűnt. Futott értesíteni a vén Babete-et — aki egyszerre komorna, szakácsnő és kulcsárné volt — a vendégek érkezéséről, Csakhamar megindult a társalgás. Az öreg Marcziál gróf lassankint fölmelegedett; a fiatalemberek szavaiból megérezte, hogy nem kalandorok, hiszen a régi jobb időkben közel jóbarátja volt azok családjának. Es aztán talált ezer emléket, amit csillogó szemekkel beszélt el. Egyiknek a nagyapjáról tudott valami pajkos történetet: a harmadiknak a nagynénje boldogtalan szerelmét fecsegte el. Az öreg ur tűzbe jött, hogy végre, annyi évek után, a maga rangjabeli urakkal van újra egy társaságban. Eközben Lys is beperdült, követve a magát hirtelen parádéba vetett Babette által, aki a hajdani kincstár százados maradványán, egy nagy ezüst tálczán, ezüst korsókban szolgálta föl a burgundit. Lys megtöltötte a seriegeket s aztán távozni akart, de Poo herczeg elébe állt s visszatartotta: —• Ne hagyjon itt bennünket, kisasz szony. Egy heti folytonos vadászat után szükségünk van arra, hogy végre néhány órát egy bájos kis leány társaságában töltsünk. — Es folrágadva kelyhét s összekoczintva az urakéval, igy kiáltott föl: — Éljen az auxerei csipkerózsa ! A kelyhek kiürültek, az öreg gróf szemei ragyogtak, Poo herczeg folytatta : — Bocsássa meg e pszeudonimot, de még nem volt szerencsém hallani a nevét. Marcziál gróf sietett felelni a leánya helyett: — Nem sokat tévedt, herczeg. Az ő neve is egy virágnak a neve': Lys. A három fiatalember meghajtotta magát a kis leány előtt, aki tudta az üdvözlést kellően fogadni, de azért mégis szerét ejtette, hogy lehető mihamar eltűnjék, hogy segítsen Ba'bettenek vacsorát készíteni. E pillanattól fogva a társalgást jóformán csak az öreg es Clamard herczeg tartották fönn. Igaz oly élénken, hogy észre sem vették a másik két vendég hallgatását. Aztán következett a vácsora. Az az ördöngös Babette — a manó se tudta, hogyan — felséges lakomát penderített, amelyből nem hiányzott a hal, a fáczán s az őzgerincz sem, Mindezt befejezte egy pompás Ízléssel összeállított giardinetto s a lakomát az öreg Jeon oly elegencziával szolgálta föl, mint hajdan, amikor ura még királyi herczegeket fogadott. Ugy illett, hogy az étkezés után Lys eltűnjék. Az urak még poharaztak tovább. Egyszerre Poo herczeg minden bevezetés nélkül odafordult az öreghez : — Vitézem, mi megcsaltunk téged. Hamis nevet vallottunk be. Én a királyod vagyok, Chantilly gróf a fivérem s ez idő szerint még trónörökös. Clamard neve Guiche herczeg. Marcziál gróf meglepődve ugrott fel. 0 még nem ismerhette ifjú királyi arczulatát, de szivét kimondhatatlan öröm és büszkeség töltötte el, hogy házában láthatja felséges urát. Egy spontán mozdulattal letérdelt s megcsókolta a király térdét. Az fölemelte őt s leültette maga mellé : — Tulajdonképpen szidnom kellene téged, méltatlan dolog volt elrejteni előlünk a leányodat, kinek helye rangja és születése szerint ott van a királyné mellett. És ha jóvá akarod tenni bűnödet, nem fogsz késni őt lehető rövid időn felhozni az udvarhoz, mint palotahölgyet. Az öreg arcza csillogott a királyi kegy e megnyilvánulásán, de mielőtt szólt volna, arcza fakó színre sápadt: — Síre 1 Én mondhatatlanul szegény i vagyok. Nekem nincs erőm e fényes méltóság terheit elviselni. — Ha téged XIV. Lajos, Francziaország királya hiv meg magához, akkor tudnod kell, hogy anyagi gondok nem fognak bántani soha. Ugy e, indulni fogsz miha| marább? — Síre, a L'Yonneok mindig hiven engedelmeskedtek királyuk parancsának. * Lys alig néhány hét múlva ragyogó fénye lett a versaillesi udvarnak. Elbájolta azt megjelenésével, egyszerű természetességével. De volt egész lényében valami oly angyali tisztaság, ártatlanság, hogy nem mert feléje közeledni maga a király sem. Érette, egyedül Lysért rendeztette egymásután a legragyogóbb ünnepségeket, divertissementokat és carousseleket, amelyeknek mindig Lys volt a királynője. A napkirály folyton vele tánczolt. A Caracolade-okban vele lovagolta a négyeseket. Mindenkinek kellett látni, hogy az a hatalmas, nagy ur