Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-05-05 / 18. szám

A templomba lépő gr. Tisza Istvánt szűnni nem akaró, lelkes éljenzés fogadta. Antal Gábor üdvözölte az uj főgondnokot, ismertetvén vele jogait és kötelességeit, azután felkérte az eskütételre. A 37. dicséret első versének eléneklése után gr. Tisza István letette az esküt. Konkoly-Thege Miklós helyettes főgondnok ezután átadta az elnöki széket az uj főgondnoknak. Németh István főjegyző az egyház tagjai nevében szép beszédben köszöntötte gr. Tisza Istvánt. Tisza beszéde. Tisza István gróf előbb letette főgondnoki esküjét s azután elmondotta programmbeszédét. Legelőbb hivatalbeli elődének, Hegedűs Sándornak érdemeiről emlékezett meg, aztán megköszönte azt a bizalmat, a mely megválasztásában nyilvánult meg. Saját lelkiismeretét ugy akarja megnyugtatni, hogy arra törekszik, hogy a legbuzgóbban teljesítve kötelességeit. A magyar protestáns egyházat a múltban sem irányították semmiféle politikai melléktekintetek, a jövőben sem fogják irányítani. — Az a körülmény, — úgymond y— hogy a presbitérium többsége rám szavazott, rám, a ki az ország politikai életében jelenleg nem játszom szerepet és a kinek elmúlt tevékenysége még most is elkeseredett támadások központja, ez azt bizonyítja, hogy az egyház nem befolyásoltatja magát politikai motívumok által. Ez alatt természetesen pártpolitikai indokokat értek csak; mert hiszen az evangélikus egyháznak Magyarországon mindig nagyfontosságú politikai missziója volt. Majd azt fejtegette Tisza gróf, hogy a dunántuli egyház őrködik a horvát-szlavonországi hitsorsosok felett is. A mi által az egyház a magyar államnak nagy szolgálatot tesz. A magyar állameszmének mindig az volt egyik sarkpontja, hogy Horváth-Szlavonországok az egyházi szervezet dolgában Magyarországtól ne maradjanak elkülönítve és hogy ebben a tekintetben Magyarország és Horvátorszák között nem állanak fenn határok. Ezt az állapotot a jövőben is fenn fogják tartani, mert Horvát-Szlavonországokban élő hitteleink velünk egy hus és egy vér. — A ki a horvátországi eseményeket figyelemmel kiséri, — folytatta Tisza gróf — legélénkebb aggodalommal nézhet csak a fejlemények elé. Horvátországban most a magyar-borváth barátság jelszavát hangoztatják. E mögött pedig az rejlik, hogy a horvátországi magyarok magyarságáért is aggódnunk kell. Senki sem akarja a horvát nyelvet és horvát kulturát elnyomni, de a legkevesebb, a mit megkövetelhetünk, hogy a Horvát-Szlavonországban élő magyarok magyarok is maiadhassanak és ott mint magyarok jól is érezzék magukat. Ha azt ott lakó magyaroknak e jogosult törekvései akadályokba ütköznek, nem hihető, hogy Magyarországon csak egyetlenegy faktor is akadhatna, a ki ez ellen nem a legnagyobb energiával foglalna állást. Meg van győződve róla, hogy ebben a tekintetben a magyarok között, bármilyen párthoz tartozzanak is, r külömbség nem lehet a felfogásokban. (Elénk helyeslés). Békés időket élünk, de nem nyugalmas időket. Jaj azoknak, a kik a béke idejét semmittevéssel töltik el. Kell hogy a béke ideje a munka korszaka legyen és minden rendelkezésre álló eszközzel hozzá kell fogni a munkához, ahhoz a munkához, a mely talán nem izgatja annyira a fantáziát és nincsen oly nagy veszélyekkel egybekötve, mint az a munka, a melyet elődeinknek kellett végezniök, de a mely munkának annál buzgóbbnak és lankadatlanabbnak kell lennie, hogy gyümölcsöző lehessen. Lépten-nyomon érezzük, mily kevéssé elégséges anyagi erőnk munkánk előmozdítására. Itt elsősorban az adóreformnak egyházunkon belül való megoldása jön tekintetbe, melynél nem támaszkodhatunk kizárólag az állami segítségre, hanem a birtokos osztályok nagyobb megadóztatásával kell pótolnunk a hiányokat. Erőpróba lesz ez mireánk nézve, a melyet azonban bizonyára meg fogunk állani. Egyik feladatunk az, hogy jobb fizetést biztosithassunk lelkészeinknek s ebben nem várhatunk mindent az államtól. A protestáns lelkészek illetményeinek megfelelő szabályozása jogos követelés ugyanakkor, a mikor valamennyi tisztviselő és tanító illetményeinek szabályozása az állam részéről már megtörtént. Szembeszökő igazságtalanság, hogy a protestáns lelkészek illetményeit nem szabályozzák; ezen feltétlenül és a legsürgősebben változtatni kell. A protestáns egyháznak a jövőben is a legnagyobb figyelmet kell fordítani az oktatásügyre, mert soha, de soha nem szabad e téren elfoglalt állását feladni, nem szabad engedni magyar érdekből. E tekintetben meg kell vallanom, hogy nem vagyok az oktatás államosításának híve s hogy a jelenlegi vallás- és közoktásügyi miniszter álláspontját ez ügyben teljesen osztom és helyeslem, s hogy mindazokból a támadásokból, melyek ez alkalomból ellene intéztettek, magam is kiveszem részemet. Mert meggyőződésem, hogy nagy hiba és veszedelem, ha vallás és tudomány egymástól elválasztatik, hogy a vallás a tudomány és a tudomány a vallás rovására terjesztetik. A kettőnek összhangja nemcsak a nép, hanem a társadalom valamennyi osztálya részére szükséges. Az összhang kell hogy a közoktatásügy minden rétegét áthassa. Mennél mélyebben hatolunk be a tudományba, annál inkább mgleljük ezt az Összhangot. A vallástalanság félműveltség. A valódi tudomány a keresztény vallás boldogító tanaihoz vezet. Kiváló kulturális és állami érdek, ha e részben buzgó tevékenységet fejtünk ki s arra törekszünk, hogy minden oktatási intézetet valódi vallásos szellem lengjen át. Igaz, hogy ott, a hol hiányok vannak, melyeket a társadalom meg nem szüntethet, az államnak be kell avatkoznia, de én semmiesetre sem tartom az erő és jólét forrásának, ha a magyar társadalom minden tényezője a kulturális fejlődés versenyében saját nézeteit másokéval szemben érvényesítheti. Bizonyos fokú zsarnokság az, ha a felvilágosodás úgynevezett iránya rányomja bélyegét a tanintézetekre, hogy a jövendő uemzedéket saját akarata szerint képezze ki. Sőt éppen arra kell törekednünk, hogy a fiatalságot oly szellemben neveljük, hogy jellemében s becsületes meggyőződésében kielégítést és megnyugvást találjon, nem szomorú hírt vele közölni, miután én már ugy sem láthatom. Roquebrun halálsápadtan fogott kezet a konzullal; mint az alvajáró lépett be a csónakába s kiadta a parancsot: — Indulj! Az evezők egyszerre csapódtak a vízbe aztán ritmikusan, egyenlő ütemben verték a habokat. A tiszt szivét mondhatatlan fájdalom árasztotta el. Együtt végezték minden iskolájukat, együtt kerültek ki a tengerészeti akadémiából, de mert Roquebrun kitűnőbb osztályzatot kapott, parancsnoka lett a vele egyrangot viselő St.- Die-nek, aki most alatta mint a „Pallas" hélyetes parancsnoka szolgált. Már nem gondolt a városban hagyott két szép fekete szemre, csak arra a mondhatatlan, vigasztalhatatlan bánatra, keserűségre, arai az ő legjobb barátját e rettenetes hír hallatára el fogja árasztani. Nagyon kicsi gyerekek voltak, mikor legelőször találkoztak. S mintha a végzet súgta volna nekik, hogy jó barátoknak kell lenniök az egész életen keresztül : az első pillanattól fogva elválhatatlanok lettek. Nem volt közöttük soha sammi félreértés, semmi neheztelés, semmi czivódás. Haladtak egymás mellett, mint egy uj Harmonius és Aristogiton. Csak egyszer nehezteltek meg egymásra, amikor Henri bejelentette kebelbarátjának, hogy megházasodik. Azt hitte, el fog örökre veszíteni a barátját, hogy megházasodva otthagyja pályáját s megy a polgári életbe. Hiszen ő tehette volna, mert gazdag volt. De Die nem tette. Elvette szive szerelmét, egy kis polgárleányt, aki egyebet se hozott a házhoz, mint tiszta, igazán szerető, hü szivét. Georgesnek volt bátorsága rimánkodva kérni a barátját, hogy ne házasodjon meg. De mikor meglátta azt a szelid, kedves kis leányt, belenyugodott az esküvőbe és ő volt a Henri tanuja. És aztán közelről látta mondhatatlan boldogságukat. Két embernek regébe illő véghetetlen szerelmét és most, e végzetes katasztrófa után az ő szive is kétségbe esett a Henri ért pótolhatatlan veszteség fölött. m 0 ismerte kicsi gyermekkoruk óta Henri lelke minden gondolatát, szivének minden dobbanását; tudta, hogy annak atléta keble alatt asszonyiasan gyöngéd érzelem, kimondhatatlan szerelem lakik. Az evezők egyhangú ütemben csapkodták a vizet, haladt a csónak a „Pallas" felé. S minél közelebb jöttek a hajó sötét körvonalai, annál jobban elszorult Georges szive, miként adja tudtul, hogy törje Össze legjobb barátja szivét a szörnyű hírrel. A hajóhoz értek. G,eorges felfutott a lépcsőkön. A fedélzeten St. Die hadnagy vezényelte a tengerészeket, akik az ő parancsszavára adták meg az előirt tisztelgést a hajó parancsnokának. Georges közönyösen fogadta az üdvözlést és sietett kabinjába. Mintha bünt kövevetett volna el, kerülte Henrtt, aki mint helyettes megindította a hajót. Egy ideig még ott maradt a parancsnoki hídon, de mikor a hajó a sík tengerre ért, lejötte onnan és sietett felkeresni jóbarátját. Kaczagva toppant be a kabinba. Arcza ragyogott a boldog örömtől: — Georges ! Végre, végre 1 Indul a hajó. Pár hét mnlva Brestben leszünk, onnan csak egy ugrás Toulon. Okvetetlen fogok kapni pár hónapi szabadságot s újra látni fogom Mariét és azt az égből cseppent kis angyalt, aki azóta már bizonynyal megérkezett. Georges sápadtan hallgatta barátja áradozásait, de a torka elszorult s nem volt bátorsága kimondani a nagy titkot, a rémítő valóságot. Vacsorához ültek. Henri folyton kicsapongó jókedvében volt, annak az örömére, hogy pár hét múlva viszontláthatja első, egyetlen nagy szerelmét, aki immár neki egy kis babát is adott. A parancsnok sietett kabinjába zárkózni. Rengeteg lelkiismeretfurdalást érzett. Ő, aki nem félt a tenger legvészesebb viharától sem, megrettent a gondolattól, hogy összetörje az ő barátjának alig feltámadt boldogságát, s fiatal szerelme rózsáit cziprusgalylyal takarja le. ERÖ-SÓSBORSZESZ. - Maga az erő is egészség*. Hsa.plh.a.t©.