Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.
1907-04-21 / 16. szám
melyhez az orthodoxia minden komoly és tiszteletreméltó eleme — igen helyesen — váltig ragaszkodik, a prédikáció csaknem napjainkig nagyon alárendelt szerepet játszik. Ez is egyik oka annak, hogy a rabbiállások betöltésénél nem a nyelv kérdésére voltak elsősorban tekintettel. A zsidó paptól elsősorban azt kivánták, hogy vallásossága legyen a lehető legigazabb, a lehető legtisztább, jelleme legyen sziklaszilárd, legyen a béke törhetetlen buzgalom apostola, legyen a vallási türelem eszméjének, úgyszólván megtestesülése, legyen feltétlenül megbízható tudása a talrnudban. Ez volt a lényeg, minden más formaság. És ez a lényeg, ha nem is teljes, de mindenesetre olyan tiszteletre méltó, hogy a hazafiatlan ság hitvány rágalma nem érhetett fel azokhoz, kik erre a lényegre esküdtek. Ha tehát a helyi lapok hiába sürgették a magyar szót a zsidó templomban, az sohasem mult a pápai zsidó hitközség vezető elemeinek hazafiasságán. A jó zsidó, még az úgynevezett „sötét alak" sem szoru' ha zafiasság dolgában kioktatásra. Ha egyes elemek görcsösen ragaszkod tak a német szóhoz, az nem azért történt, mintha nem lettek volna legalább is olyan jó hazafiak, mint azok, akik a magyar szót sürgették, hanem azért, mert egy ponton nem látták tisztán ennek a kérdésnek történeti hátterét, — hogy t. i. a magyar nyelv ápolása a hazafiasságnak, ha uem is elégséges, de mindenképen szükséges feltétele — s mivel a megváltó zott viszonyokat nem vették kellőképen figyelembe. Meggyőzni kell az ilyen elemeket s nem megrágalmazni, mint ahogyan a sajtó egyes képviselői szinte sportszerűen teszik, kik különös előszeretettel avatkoznak a zsidó s mindig csak a zsidó feleke zet dolgába, anélkül, hogy tudásuk elegendő jogcim lenne erre a lépésre. Annál nagyobb dicsősége Lőwenstein Adolfnak, a zsidó hitközségi élet alapos ismerőjének, aki teljes mértékben érti azt az igét, melyről bevezetöleg szólottunk, hogy a pápai zsidóság minden elemével — mind lui és hazafi — megértette azt a döntő fontosságú szerepet, melyet a nemzet életében a nemzet nyelve bármilyen körülmények közölt is betölt. Az idők folyamán még az ortliodox zsidó hitéletben is hivatása lett a szószéknek s mihelyt a szószéknek hivatása van, a magyar szívnek ma gyárul kell megszólalnia. Korszakot alkotó mozzanata a pápai zsidó hitközség életében az a beszéd, melyet Löivenstein Adolf annak tanácskozó termében folyó évi április hó jölső napján elmondott, Nem sértett senkit, még csak azt sem mondta, hogy a hitközség képviselőtestülete nincs a hitközség képére teremtve, nem vonta kétségbe senkinek jóhiszemű ségét, nem hazafias frázispuffogatásra pazarolta erejét, hanem az értelemre hatott: meggyőzte azokat, kik más elvű állásponton voltak. Gyönyörű győzelem, melyben csak győzők vannak. Feszült figyelemmel hallgatták beszédét, melyhez fogható a képviselőtestület legöregebb tagjainak egybehangzó véleménye szerint is még nem hangzott el a pápai zsidó hitközség tanácskozó termében s a melynek során kifejtette, hogy az idők megváltoztak, a zsidó papnak ma már orthodox hitközségekben is feltétlenül hitszónoknak is kell lenni s hogy anuak a vallás igéit feltétlenül magyar nyelven kell magyaráznia. Érvelése méggyőzött mindenkit, érvelése még gondolkodás tekintetében is közel hozta egymáshoz azokat, kiket a kipróbált hazafiasság dolgában eddigsem választott el semmi. Fordulatot teremtett a rabbikérdésben, örvendetes eléggé meg nem becsülhető fordulatot. 0. Hoitsy Pál beszámolója. Városunk orsz. képviselője Hoitsy Pál mult vasárnap délután tartotta meg beszámoló beszédét a Griff-szálló nagytermében. A beszámoló beszéd helyéül az ovoda udvarhelyisége lett ugyan kijelölve, de a rossz idő folytán a Griff termében lett megtartva, mely ez alkalommal zsúfolásig megtelt választó közönséggel. Hoitsy Pál pontban 4 órakor érkezett a terembe, kit a megjelentek lelkes éljenzéssel fogadtak és miután Hajnóczky Béla pártelnök az ülést megnyitva, rövid megnyitó beszédében üdvözölte a megjelenteket, felkérte orsz. képviselőnket beszámolójának megtartására, Hoitsy annak a nyugtalanságnak ecsetelésével kezdte beszédét, mely mesterségesen szitva az országon erőt vesz. A nyugtalanságot jogosulttá teszik az ország népét érintő kérdések tárgyalása, de nem a kormány eddigi működése. A kormány egy év alatt, bár a viszonyok nem voltak normálisak, végzett annyit, mint más kormány rendes körülmények közt. Ismertette azután az elfogadott és munkában lévő törvényjaNem győzték eléggé dicsérni a kelmed nyájasságát. kedvességét. Igy hát az enyém volt a gond, hogy kend főtt ételt, tiszta ruhát kapjon, de a kaczagását, jókedvét másoknak tartogatta. Mihály a sötétben ökölre szorította a kezét, a lelke tele volt daezos ellenvetésekkel — de volt benne annyi becsület, hogy ne szálljon szembe egy haldoklóval. — Mikor az első gyermekünk született, mintha egy kicsit megjózanodott volna kelmed. Többet ült itthon, fel felhangzott a kaczagás és a templomba is eljárogatolt. De ez is csak addig a bálig tartott, amelyik megint visszavetett a keserűségbe. Rábeszéltek, hát el mentem. A tizenkilencz esztendőmmel olyan vén asszony voltam a többi asszony közt, mint az almavirág közé tévedt tavalyi falevél. Rossz néven se vettem, hogy kend egy csöppet sem törődött velem. De én messziről, a homályos szegletből is mindig kendet néztem. Kend a világosságban állott. Gyönyörködtem, hogy milyen szép szál ember. Hogy milyen jókedvű. Hogy kaczag, tánczol, kacsintgat, virággal dobálózik jobbra is, balra is. Olyan volt kend, mint a fiatal, terebélyes tölgyfa améknek kicsi az erdő. Amék nem fér el a többi fa közt. Reggelig is elnéztem volna igy kendet, de éjfél után eszembejutott a kis lányunk. Szólottam hát, kisérjen haza úgyis elég volt a mulatságból. — Menj egyedül, ha akarsz. Te vagy a dajka ! — szólt kend akkor is tánczolva és kurjongatva. — Azt se tudom, a szégyentől hogy fordultam ki az ajtón. Másnap elmondták, hogy a szép Tarinót egy félóra múlva egyetlen szóra hazakísérte kend. Nem tagadom, tűzben égtem tetőtől talpig. Emlékezhetik, hogy igy szóltam dühömben : „Szereti kend azt az asszonyt ? Ha szereti, vegye el. Félreállok, nem kell egyéb, csak a gyermekem." Kend a gyerekre tette a kezét és azt mondta : „Nem adom. Ha a világ végére viszed, onnan is visszahozom." — Maradtam hát a gyermekemért. Az első esztendőben az egyikért, — tíz esztendeig a másik háromért. És tűrtem értük a kend zsarnokságát, mert ugy éreztem, inkább a Kőrösbe ugrom, semhogy mindennap a kebelemre ne ölelhessem őket. Kelmed meg mindennap zsörtöiődőbb lett. Nagyon jó lehet az az Úristen, hogy mégis megáldotta a napi munkáját. Mihály daezosan nézte az eget. — Mert 0 is megbocsát nekem. Tudja, hogy 0 teremtett ilyennek. Zsuzsánna elhalgatott. Feje hátrahanyatlott, — azután kis idő múlva elhaló hangon mutatott a góré felé: — Hívja ide kend a gyermeket. A gyermekek a kis ágy elébe állottak. Elől Zsuzsika, aztán Miska, Feri, a kis Margit az apja az ölében tartotta. Zsuzsánna nem tudott felülni, de kifelé fordult és két sovány karjával magához szorította őket. A lelkét elöntötte fajdalom, szeméből patakként hullott a köny, de a lelki kíntól egyetlen szó nem jött az ajakára és karjában a legkisebbikkel félájultan hanyatlott hátra. Mihály aludni küldte a gyerekeket, ő maga pedig szokatlan meghatottsággal ült az asszony mellett. Eddig nála ismeretlen részvét és gyöngédség szállt a szivébe a szegény beteg iránt, akinek ilyen fiatalon kell megválnia az éleitől. És amint Mihály végiggondolta ezt a gyöngédségben nem gazdag tizesztendőt, egyszerre mardosó, vádoló szálak szövődtek az eddig figyelembe sem vett pajkos emlékek közé. Zsuzsánnának igaza volt: az életkedvtől duzzadó Karakas Mihályt minden asszony szerette, de akinek legtöbb jussa volt hozzá, annak éppen ő volt az átka. És lám, mégis milyen megadással hordozta a keresztjét. Mihályt kissé sértette ez a büszkeség, amelylyel Zsuzsánna beszólt, de nem volt annyira romlott, hogy megakadályozta volna szemének könybelábbadását. Ezen a nedves, tört prizmán nézte az eget, s mig a beteg nehéz sóhajtása hallatszott — magábaszállva susogta : — Nem tagadom, Uram, vétkes vagyok de nem tehetek róla. Az asszony felnyitotta a szemét és megint beszélni kezdett. — Én is az istentől veszek példát. A koporsó szélén megbocsátok kendnek. A gyermekekért bocsátok meg. Zsuzsikáért a mócsi kalákát, Miskáért a turi vásárt, Feriért Értőnét. Mariskáért Lovasnét. Jó apjuk maradjon kend nekik és ahányszor rájuk néz, mindig eszébe jusson, hogy ők a kigyelmed megváltói. Mihály sajátságos, szorongó nyomást érzett a szive táján, a torkát is fojtogatta valami, s mig ^gyik kezével a két szemét törülte, tiz esztendő alatt most először bűnbánó részvéttel szorongatta az asszony lázas kezét. Erre az érintésre bűvös mennyei mosoly vonult el a Zsuzsanna arczán. Szemét lehunyta, a szó is elhalt az ajakán, minden kis idegecskéjével érezni akarta