Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-02-18 / 7. szám

1906 február 18. PÁPAI KÖZLÖNY pánkodunk is amiatt, hogy kivitelünk egyébb cikkékben stagnál, alig mu tat fel emelkedést, ellenben emelkedik rohamosan az import — de amikor valamely közszükségleti cikk dolgában oly rohamosan nő az export, hogy azt idehaza megsínyli a közönség, ez már visszás, tarthatatlan állapot. Ez már sok a lóból — s mi nem kérünk többet belőle. E visszás állapotot egy helytelengazdasági irányzat teremtette meg. A kormány s az államvasutak mindenféle módon segítették elő esztendőkön keresztül az élő állat exportját, de még leölt állatokét is. A külföldre irányított marhaszállitmányokat potom áron viszik a vasutak. Aki külföldre szállít, az aránylag a felét fizeti annak a díjtételnek, ameiyet a határon belül való szállításért kell fizetnie. Természetes, hogy Ausztria és Németország, melyet elsősorban érdekel a magyar marhakivitel is, megad minden kedvezményt az export ezen ágának, de annál szigorúbban védekezik a magyar ipari termékek importja ellen. Viszik tehát tömegesen rendkívül olcsó szállítási díjjal a magyar marhát a külföldre s igy áll elő az a mindennapi eset, hogy ha budapesti vendéglősnek finom húsra van szüksége, Bécsből rendel, ahol a finom hust magyar marhából vágják. Hasonló esetek napirenden vaunak az ország nyugati részén levő vidéki városokban is. Igy drágította meg a túltengő export a magyar marhahús árait idehaza. Igy csinálunk mi „exportot" ! Nem esztelen gazdálkodás ez ! Téved az, aki azt hiszi, hogy a külföldre szállított marhából nagyobb haszna van a tenyésztőnek, mintha idehaza adná el. A tenyésztőtől rendszerint kereskedők, spekulánsok veszik meg az állatokat. S azért kell most nekünk méregdrágán fizetni a marhahús kilóját, hogy néhány nagyvállalkozó minél többet nyerjen. Mesterséges, egészségtelen emelkedés ez, melynek továbbterjedését meg kell akadályozni. Erre csak egy mód van : mérsékelni kell az exportot a szállítási s egyébb kedvezmények teljes vagy részbenvaló megvonása által. Szükség van erre már azért is, mert a marhahús áraival egy arányban emelkedik a szárnyas állatok is. Vagy talán azt akarják a tüskönbokron keresztül való export barátai, hogy idomítsák át a gyomrunkat s iz'ésünket s lóhúst együnk? Hogy a német megegye a mi marhánkat s mi a kiselejtezett lovakkal érjük be ? Nem ! Ezl; a szívességet nem vagyunk hajlandók megtenni a modern nemzetgazdász uraknak. Műkedvelői színielőadás. A pápai fodrász segédek f. hó 11-én, vasárnap este tartották meg szép számmal egybegyűlt közönség előtt a helybeli szegények javára rendezett jótékonycélu előadásukat a városi színházban, mely alkalominul Rátkay Lászlónak „Felhő Klári" kitűnő népszínművét adták elő. A közreműködők nemes ambícióját a dicséret és elismerés szava annál is inkább megilleti, mert oly színművet választottak előadásul, mely még a legnagyobb rutinnal rendelkező hivatásos szinész tehetségét is erős tüzpróbára teszi. Szívesen hajtjuk meg tehát a közreműködők mindegyike előtt az elismerés zászlaját és csak örömünkre szolgál azon ténynek konstatálása, hogy városunknak alsóbb műveltségű köreiben a színművészet iránti érdeklődés napról-napra mind szélesebb tért hódit. És épen ez az érdeklődés okozta ezt a fényes erkölcsi sikert, melyre a közreműködők minden egyes tagja méltán büszke lehet. Igen természetes, hogy a közönségnek ily alkalommal nem szabad a szigorú bíráló szerepét játszani és főleg ügyelni kell arra, hogy az előzetes elfogultság korlátai közé ne jusson. Ezzel első sorban saját jóizlése, másodsorban pedig azok ellen vét, kik a lélekemelő ügy szolgálatában oly kitartó, megbízható harcosoknak bizonyultak. Magát az előadást, illetve az egyes szereplők működését méltatva, különösen ki kell emelnünk Gáspár Lujza (Felhő Klári) és Piskin Antal (Fátyol Ferkó) szereplőket, kik nemcsak hatásos ügyes játékukkal, hanem dilletánsoktól ritkán tapasztalható ének számaikkal rendkívüli hatást értek el. Igen jó alakításban láttuk Aba András szerepét Molnár Istvánnál, ki ^ezen nehéz szerepben valósággal kivált. Az epizód szerepekben K a u f m a n n Lipót (Csik) és Beck Oszkár (Tenger) kabinet alakok voltak és egész estén át derültségben tartották a közönséget. A női szerepekben S z u p i t s Anna (Abáné), N é m e t h Karolina (Violáné), K 1 e v a Mariska (Rokkáné), és Sch v a c h Mariska (Katica) kifogást; lan játékukkal általános tetszést arattak. V a r g a József rendkívüli tetszetős alakban mutatta be Istók szerepét és vőfély] felkszöntőjével sürü tapsokat nyert. Kisebb szerepeikben S c h v a c h Mihály (Bálint), B i n é t Ferencz (Gergő) és T ak á c s Ádám (Tömjén) igen ügyesek voltak. Különösen ki kell emelnünk a csoportok kitűnő összeállítását és a szereplők csinos jelmezeit, ugyszinte a szereplők precíz Összműködését és a karénekeket. Az egyes ének számokhoz a zenét S z e n t g y ö r g y i Sándor szolgáltatta igen ügyesen. A darab betanítását és rendezését la— Miután a rab írásbéli parancscsal adatott a kezemre, regula, hogy csak írott parancsra adhatom ki. Lőnncz mester egy pillanatig tanácstalanul nézett maga elé, azután végigsimította üstökét, mert kiverte homlokát a verejték, végül pedig megtörtein csak ezt dörmögte : — Lator. — Lehet, — mondta Márton diák — de azért a regula csak regula marad. Hanem hat irja meg a főbíró uram azt a parancsot, azután kiadom a robomat. Lőrincz mester most már a földre szegezte szemét s ugy dörmögött szép csöndesen különféle válogatott szidalmakat a nagy fehér bajuszába. Megint csönd lett egy kis időre, azután megszólalt Márton diák: — Főbiró uram ! Hát az igaz, hogy nem éppen volt nagyon derék cselekedet, amit, tevénk, de hát nezze csak, főbiró uram, ha böcsületesen odaállok elébe, aztán azt mondom : Én szeretem Máriát, ne tegyen boldogtalanná mind a kettőnket, — hát akkor ki is nevet, meg is csúfol, de meg ki is hajit, — Már az igaz, — dörmögte a főbiró. — Már pedig mi, nagyon kellett, hogy szeressük egymást, hogy még főbiró uramnak is tul tudtunk járni az eszén. — Hat ez is igaz. — Meg aztán, lássa, azután, amit tettünk, úgysem tehet másként, meg aztán igazán jó gyerekei leszünk ezentúl, meg aztán iródiákot sem kell fizetnie, ha egyszer a fia leszek . . , A főhironak csak az író-diák ütötte meg s fülét nagyon. Egyetlenegyszer mondott többet életében, mint maga a színigazság, amikor azt mondta, hogy irni tud, mert a nevén tul nem tudott leírni többet és ezt a kemény titkot csak Márton diák tudta. Hümmögött egy darabig, a vállait is vonogatta, az orcáját is el-eltorzitotta egynéhányszor, végre is haragbp jött s oda penderítette Máriát a diák kitárt karjai közé. mondván : — Nesze ! Azután haragosan mormolta : — Hiszen csak olyen átkozottul agyafúrt ne lettél volna. A diák mosolyogva mondta: — Csak nem kívánt vejének valami tutyi-mutyi frátert. 1 .— Nem — moiKlta a főbiró — hanem azt az izét, azt a a kibocsátó írást aztán szépen írd meg. — Remekbe írom — mondta villogó szemmel Márton. — No mert a regula mégis csak regula. Ezt mondta a fondor diák. — Én édes kis rabom, nem sulyos-e : még a rabság, amelyet én értem viselsz? — Ha bilincsnek a két karodat fonod j a nyakam köré bizony kiállóm holtomig, — én édes porkolábom ! — Mondhatom, szép legény vagy, aki becsnkatja a szive párját. — Igy is, ugy is rabság a szerelem. Hej Mária, ha én ezt a ravaszségot ki nem i eszelem, de csúnya pokol is marad az életünk. — De mi lesz a vége? — A vége ? Majd csak lesz valahogy, az az egy bizonyos, hogy a feleségem lész, ha mindjárt romba dől is Kassa városa. — Lesz bizony az ördögük nagynénje — üvöltötte rettentő haraggal Lőrinc mester s -berohant a szobába. A leány olyan fehér lett, mint a patyolat s remegve fogózott meg az asztalban. Márton diák pedig megvakarta nagy hirtelen a fejebubját. Egy pillanatig veszedelmes volt a csönd azután Lőrincz mester kinyújtotta a kezét s rámormult leányára. — Gyere haza. Márton diák abban a pillanatban odaugrott a főbiró elé : — Csakhogy nem megy ám ! Lőrincz mester keservesen elkáromkodta magát, azután csak ugy vállal egyet | taszított a diákon, csakhogy Márton meg sem billent belé. — Mondom, hogy nem megy — mert nem adom. Én vagyok a porkolábja. — Én meg a főbiró — rivallt ra Lőrincz mester — én parancsolom, add ki a rabot, Márton diák most már mosolygott s olyan nyugodt volt, mint egy derűs tengerszem.