Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-03-18 / 11. szám

gárai anyagi túlterhelése nélkül kaphassák meg a városi törvényhatóság / • közjogi fényét. Valamennyi városunkat megilleti a törvényhozás különös gondozása. Több százados fölfogást és politikai gyakorlatot kell megtörnie az uj városi törvénynek. Az uj városi törvénynek kell századok mulasztását pótolni s tovább épiteni abban az irányban, amelyben városaink fejlődése, saját erejéből, a ránehezedő kedvezőtlen viszonyok ellenére is előre tudott törni. Most már nem idegen test nemzetünkben a városok lakossága, mint annak idejében, hanem ellenkezőleg, a leghatalmasabb tényezője a magyarosodásnak és a nemzeti kulturának. Gyarapodnak a városok belső szellemi erői s mind több lesz azoknak száma, akik a városi közéletben szereztek érdemeket a nemzeti munka | terén, s képesek és hivatottak a városi közügyeket vezetni. Ez erőkön fölépülhet a városok erőteljesebb anyagi gyarapodása is. Óhajtva várjuk, hogy a politikai válság komor felhői elvonuljauak s az állami munkásság mielőbb meginduljou, a melynek során a városok helyzetének nagyfontosságú rendezése is a megválósulás stádiumába jusson. A szabadság ünnepe Pápán. A szabadság, egyenlőség és testvériség dicső emlékét Pápa város közönsége ez idén még nagyobb fénynyel és több lelkesedéssel ünnepelte meg, mint valaha. Ünnepet ült e korszak-alkotó nap fordulóján városunk apraja és nagyja, mindenkinek szivét lángra gyújtotta a hazafias lelkesedés meleg érzése és a szabadság harci események nagy alakjainak héroszi tettei. Az utcasorok házairól nemzeti lobogók lengtek és lelkesítettek. Március 15-ének megünneplésében legnagyobb szerepe mint minden évben a főiskolai ifjúságnak volt, melynek példáját ez évben számos egyesület is követte. A lefolyt ünnepségekről a következőkben számolunk be: A honvéd-szobor előtt. Az ev. ref. templomban reggeli 9 órakor megtartott istentisztelet után, ahol Rácz Kálmán főgymn. -vallástanár mondott szép imát a főiskolai ifjúság az intézet udvarában gyülekezett és hosszú tömött sorokban a honvédszobor elé vonult, hogy ott a kegyelet adó,ját lerójja a hősök emlékezetének. A „Hymnus" eléneklése után Besse Lajos IV. p. n. nagylendülettel „Március idusán" cimü alkalmi költeményt szavalt, mire Szinay Sándor III. p. n. lépett az emelvényre s hatásos, gyújtó emlékbeszédet mondott a nap jelentőségéről. A hallgatóság elragadtatva gyönyörködött a szónok gyönyörű s az egész tért betöltő érces hangon előadott lelkes beszédben s a szónokból kitörő hazafias hév és lelkesültség megihlette az egybegyűlt nagyszámú közönséget is s hatalmas éljenekkel adott kifejezést lelkesedésének. A beszéd végeztével a főiskola koszorúját helyezték a szoborra. Utána Fejes Gábor VIII. o. t. szavalta nagy hatással a „Talpra magyar"-t és végül a „Szózat" eléneklésével véget ért az ünnepély. A színházban. A városi színház falai között az idén is fényesen zajlott le a nemzeti ünnep, melyet a ref. főiskola lelkes ifjúsága rendezett. Már napokkal az ünnepély előtt az összes jegyek el lettek adva és a rendezőség kénytelen volt az emeleti erkélyen számos pótszéket beállítani. Az ünnepély esti 7 órakor vette kezdetét, melynek műsorát, a főiskolai zenekar „Magyar nyitány" zeneszámmal nyitotta meg Gáthy Zoltán mesteries vezetése alatt. Ezután Ölé Sándor III. p. n. szavalta el „Talpra Magyar" hazafias költeményt a már tőle megszokott tűzzel és nagy hatással. A nagy tetszést aratott szavalat után a főiskolai énekkar a „Kossuth-indulót" énekelte a főiskolai zenekar kísérete melett. Ezt követte az ünnepi műsor legérdekesebb pontja az „Ocskay brigadéros" színmű előadása, melyben a címszerepet ölé Sándor remek alakításban mutatta be. Átérzett játéka, a szerephez alkalmas organuma minden egyes jelenetében érvényesültek. Igen helyes felfogással játszta Besse Lajos a jóizü Szörényi kapitányt, ugyszinte Vajda Dezső, ki Tarics szerepében nyílt színen nyert tapsot. Székely István a vikárius, Siskey Imre az udvarmester, Fejes Gábor a diák és Gergely Béla a palóc szerepében kifogástalanul játsztak. Dienes Sándor igen rokonszenves volt Ocskay Sándor szerepében. Kisebb szerepeikben Bermüller József (Hamza), Karász Gyula (Kőnigsegg) és Hideg János (Papes) az összjáték sikerét nagyban emelték. A női szereplők között, kiket talán első sorban kellett volna említenünk, feltűnt Kis Ilonka fenséges Tisza Ilonája, ki mélyen átérzett játékával nagy hatást ért el. Ugyancsak ezt mondhatjuk Polonyi Mariskáról, ki Dili szerepében hatást keltő jeleneteiben nagy elismerésben részesült. Bachö Margit (Jutka) kis szerepében igen rokonszenves volt. A darab rendezése, a csoportok összeállítása mintaszerű volt és a közönség folyton megujuló tap— Nincs semmi. Egy aranyszállal volt összekötve az illatos virágcsokor s eltűnődve nézte azt Ella. Vájjon ki küldhette ? Talán csak nem ő, vagy talán éppen ő! Jóságos Isten ! Vontatva, szinte fájdalmas érzéssel támadt föl benne ez a gondolat. Ha nem lett volna annyira szkeptikus, kacagó örömbe tört volna ki. Nem, ő nem küldött volna névtelenül virágot. De akkor tegnapelőtt a nővére fogadónapján miért kérdezte tőle: "Ella kisasszony, mi a maga kedvenc virága?" —- Az ibolya — volt a válasza. Törte a fejét, mi célja volt e kérdésnek. Aztán minden szava eszébe jutott s ugy tetszett, mintha egész társalgásuk személyes vonatkozású lett volna. Ő véletlenül leejtette a cigarettatárcáját s nem vette észre. Ella emelte föl. 0 megköszönte s azt mondta, hogy a régmúlt időkben egy hölgy sohasem alázta volna meg magát annyira, hogy valamit fölemeljen egy férfinak, de ma a raffinált udvariasság folytán a nő és a férfi között valóságos pajtásság támad és mégis, a férfi udvariassága csak egy hajszálon függ, amit az egoizmus minden pillanatban eltép. •— Pajtásság 1 — tűnődött Ella. Mit értett ő e szó alatt ? Szerinte a pajtásság azt jelenti, hogy kölcsönösen megértik egymást, bíznak egymásban, kézben-kéz haladnak, közös erővel mennek előre, egy célért küzdenek — szóval az igaz, örök szerelmet. — Ah, szavakkal nem megyünk semmire — gondolá gyötrött szívvel. A szavak sohasem fejezik ki az igaz érzelmet, ami némán rezeg egyik embertől a másikig, egyik lélektől a másikhoz. — Asta jegyet váltott — de nem ő vele, amint hitték és igy lehetséges, hogy — — ő. S tovább fonta szerelmes gondolatait. Még mindig kezében tartva az ibolyákat, mosolvogva nézett a tükörbe. Nyilt. okos szemei, piros ajkai nevettek ; orra finom metszésű volt, szőke hamvasok a fürtéi, szép, karcsú a termete. Se idősnek, se fiatalnak nem látszott, éppen mint a virág, mely teljes kifejlődése tetőpontján megnyugszik, megőrzi üdeségét, de a forró nap elől árnyékba helyezve kissé megsápad. 37 éves volt, s folyton ismételnie kellett önmagának : „Te már vén, nagyon vén leány vagy" -— különben még önmaga sem hitte volna el. — Vén! — és még mindig telve várakozó reménnyel. Vén! — és szive telve az élet után való vágyódással. Bizonynyal vén volt! A boltokban is „nagyságos aszszonynak" hívták s nem „kisasszonynak", a társaságban közönyösen haladtak el mellette az urak, a leányok pedig elhallgattak, ha ő a közelükbe ért. Vén volt sóvár vágyaival, de annál fiatalabb a tapasztatokban s ez még inkább élesztette vágyakozásait. Tekintete újra virágaira esett. A kis ibolyákat egy vízzel telt kehelybe tette s vastag könyvnek mögé rejtette, nehogy észrevegye az apja, mert aztán vége-hossza nem lesz a kérdezősködésnek : „Ki küldte? Miért küldte?" Mindent tudni akarna, mielőtt még a leánya tudna valamit, aki most nem is tud többet, mint hogy kacag az öröm a szivében. Oh,' ha ez az ő csokra, az ő virága, az ő üdvözlete volna. Az öröm felszabadította akaraterejével békóba vert önuralmát, szárnyakat adott a lelkének s forró ifjúságot öntött a szivébe. Tisztán csengve szólalt meg egy belső hang : „Ö volna a te boldogságod!" Maga elé idézte az arcát és boldog volt. De mikor a saját énjére gondolt, megijedt. Eddigi igénytelensége, elégedettsége ugy tünt fel neki, mintha eddig önmagát ámította volna. Evek és évek voltak már a háta mögött, mint valami nagy, sivár pusztaság. Itt-amott fel-felcsillant egyegy szikra, de el is tünt újra, mert gyönge volt a fénye. Rossznak, hálátlannak érezte magát, mégis önkénytelenül megborzadt múltjának rideg üressége felelett. Igen, ezen változtatni kell. El a múlttal és fel egy uj életre ! — Ella! Ellaaa . . . ! — Igen, papa ! — Kimégy ma még a városba? — kérdé az Öreg. — Valószínűleg. Parancsolsz valamit? — Fénymázra van szükségem, mind elfogyott. — Azért van hát itt terpetinszag. — Csak nem bánt talán ? — szólt az ezredes a küszöbről. — Nagyon finnyás katonagyerek vagy te! — És az öreg olyan jóízűen kacagott, hogy egészen belevörösödott. Fehér haja ugy elütött az arcától, mint a tejhab a szamócától. Ella köteleségének tartotta, hogy érdeklődjék az apja munkája iránt. Három,