Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-02-18 / 7. szám

mert a részvényesek: a részvény­összegen kivül semminemű munkával sem működnek közre a tőke ily nagy­fokú és arányú gyümülcsöztetésén. A szegény hitelezők dolga ez. Nekik kell behozni. És kik szolgáltatják rendesen ezt kisebb-nagyobb, de mindig szép ösz­szegre rugó osztalékot ? Megszorult ügyes-bajos feleink. Ilyenek pedig manapság sokan vannak. Pedig a szegény ember kölcsöne a mai viszonyok között a legkedve­zőbb esetben sem olcsó hanem drága pénz. Eklatáns példa erre a mai szo­kásos hitelezési eljárás, melyet meg­figyelve tényként áll előttünk a va­lóság, hogy minél szegényebb ember szorul hitelre, annál drágábban jut hozzá. Jóhiszeműség vezérel bennünket ezen felszólalásunknál és reméljük is, hogy ily minőségben lesz is az inté­zeteket vezető férfiai által fogadva. Ezen kamat leszállítással nemcsak az egyes felek, de a közügy érdekét is volnának hivatva előmozdítani. Már több izben hangoztattuk, hogy takarékpénztárainktól vállalko­zási szellemet várunk és épp ezen pénzbőség ugyszinte ezzel kapcsola­tosan a kamatláb leszállításával el­érhető volna sok intézmény megva­lósítása, mely a pénz drágasága és ennek nagy jövedelmezősége remé­nyében nem volt kivihető. Sok terv volna megvalósítható, ha pénzintézeteink ily irányban tá­mogatnák nemcsak az egyes vállal­kozókat, hanem magát a városi ha tóságot is. Itt van a városház kér­dése, mely terv aktuálitását senki sem vitatja el és ami csakis a pápai takarékpénztár döntésére vár. Ezzel a tervvel egy csapásra két cél volna elérve, Egy modern városháza és egy monumentális takarékpénztári épület. Ott van a Kossuth Lajos utca meg­nyitási terve, tessék csak a kama­tokkal nem bővelkedni, akkor ebben ib megfogják találni számításaikat. Ezen felsorolt okok eléggé iga­zolják felszólalásunkat, hogy a ka­matláb leszállitassék. És mikor e hu­mánus tettet megcselekszik kettős célt szolgálnak. Elviselhetőbbé teszik a kölcsönre szorult szegény emberek nagy tömegének helyzetét de egy­szersmind impulzust adnak a vállal­kozóbb, a gyakorlatiasabb szellemü­eknek, hogy olcsóbb kölcsönökkel hasznos alkotásokba merjenek fogni, Ebben a reményben várjuk az intézkedéseket. A drága hus. Szerte az országba, különösen a városokban emelkedőben vannak a húsárak. Drágul a marha s ennek nyomán felszökken az ára a házi szárnyasoknak is. S ha igy tart még néhány hétig, be fog következni az ujabbi husdrágulás, nagy kárára az egész népesség táplálkozásának. A mészárosokat s a többi hus­iparosokat kevésbbé okolhatjuk amiatt, hogy ők emelték volna fel a húsára­kat. Nekik igazuk van abban, amidőn azt állítják, hogy felszökkent a marha ára s a budapesti piacon, amely irány­adó az egész országban, 10—15 szá­zalékkal drágább áron árulják a mar­hát. mint egy-két esztendő előtt. Az élő hus drágulásának okát abban sem kereshetjük, hogy a ma­gyar állattenyésztés visszafejlődött. Sőt ellenkezőleg. Állattenyésztésünk évről évre javul, fokozódik s ugy mennyiség, mint minőség dolgában örvendetes haladást mutat. Az általános husdrágulás csakis egy okra vezethető vissza. Ez a túl­tengő export. Semmiben nem mutat kivitelünk oly rohamos fejlődést, mint szarvasmarháink exportja. Külföldön nagyon szeretik a mi marháinkat SZÍ­VÓS, egészséges, jó izü husuk miatt s valahány szállítmány érkezik egy­egy osztrák vagy német piacra, azt nyomban széjjel kapkodják. így van­nak odakün a magyar sertésekkel s a zsiradékokkal is, melyek minőség­dolgában ugy a szerb mint a német termékeknek felette állanak. így vau aztán az, hogy annyi élő állatot visz­nek ki Magyarországból, hogy idehaza nem marad annyi, hogy normális árak mellett elégítse ki a szükségletet. A külföld megeszi olcsón a magyar marha húsát, anelyért nekünk itt drága pénzt kell fizetni. Kézenfekvő ennek az állapotnak helytelen és igazságtalan volna. Szép, szép az export, eleget so­elzáratik. A szoba kulcsa a porkolábnak kiadatik s mindaddig, mig Mária leányasz­szony jobb érzésre nem tér, kenyéren és vizén tengettetik." Csakhogy persze ezzel a dolog még nem volt végérvényesen megoldva. A ne­mes céhek, a derék polgárok, egész Kassa városa, mind befejezettnek tekintették a kinos esetet, ellenben Lőrincz mester és Mária legányasszony bizonyos bizonytalan­ságban maradtak. Mert egyrészt a főbírón s atyameste­ren felül Lőrincz, az apa is meg vala sértve, másrészt életfogytiglan kenyéren és vizén, fogságban nem tarthatta a leányát, már csak azért sem, mert özvegyember létére a háza táját sem tudta, hogyan tartsa rendben. Az ember el sem gondolná, mennyi gonosz indulat szorulhat egy diákba. Az az ágról szakadt, kalamusfaragó betűvető, ahe­lyett, hogy esöndesitette volna a haragos apát és fölháborodott főbírót, még csak inkább szaporította az epéjét. — Ha most egyre-másra megbocsát neki főbiró uram, bizony csúfságba teszi máskor is, mindennap is, a leányasszony. Nem lehet az, hogy ekként lázadozzon vá­szoncseléd az édesapja ellen, legkivált ha az az apa maga a főbiró. — Mert, főbiró uram, írva vagyon, hogy csak körmöd hegyét mutasd a fehér­személynek s menten az egész kezedet megáhitja. — Bizony színigaz, amit beszélsz, öcskös, — dörmögte a fóbiró, — hanem hogy nagyon virtusos perszóna ám az a Mári. Makacs az . . . — Azért fehérnép. — Ez is igaz. — De meg az is, hogy kit kalácscsal kit korbácscsal. Az asszonyi állatot persze kalácscsal is, no meg szigorral is. Nagyon jó lészen a leányasszonynak a carcer meg a böjt, hanem mit szólna főbiró uram, ha megkisérelnők a szivére beszélni a leány­asszonynak, hogy más gondolatra birnók. — Persze, hogy nagyon okos dolog volna, csak éppen az a kérdések kérdése, hol veszek olyan embertiát, aki rábeszéljen egy csökönyös asszonyi-állatot. — Hiszen az csak akadna, — mondta a diák s szörnyű szerényen pislogott a pá­dimentumra. — Te kivágnál ? — Hát a hétfejű sárkánynak nem vág­nék neki, ha főbiró uramról van szó. —- Biz az igaz, mondta boldog mo­solylyal a főbiró, — csak éppen az a baj, hogy te talán gyűlölöd is azt a leányt. — Hát hiszen szó ami szó, haragszom biz én reá a főbiró uram megcsúfolása mián, de gyűlölni már csak azért sem gyűlölhe­tem, mert mégis csak a főbíró uram véré­ből való vér. •— Hát ez igaz. De mikor szelídítenéd ? — Biz én ugy gondolnám, hogy ami­kor reggel, délben, estve bevinném neki a kenyeret meg a vizet, vagy egy órácskát elprédikálnék neki. A főbírónak csak éppen hogy könybe nem lábadt a szeme. — Ilyen módon lett porkolábja meg prédikálója egy személyben sárgacsizmás Marczi Mária leányasszonynak. Hanem a szivrebeszélésnek nem igen mutatkozott sok eredménye. Elmúlt egy hét el kettő is, de mindhiába volt a diák ékes­szólása, bizony csak kénvtelen volt mindig azt jelenteni Lőrinc mesternek, hogy Mária nemcsak Claudis Andrásról nem akar tudni, de egyáltalán nem megy férjhez senki fiához. — Csak jobban beszelj neki — biz­tatta a főbiró — valahogyan ugy, hogy megmozduljon a leány szive. Ha egyszer meg tudnád ríkatni, nyert ügyed volna. — Majd csak megkísértem — mondta a diák. Lőrinc mesternek nem igen szúrt sze­met egy ideig ez a különös jelenség, egy­szer azonban nagyon hirtelen visszemléke­zett mindre, amikor a mészárosok atyames­terének a felesége azt mondta neki az utcán. — Aztán főbiró uram, sohase volt kí­váncsi arra, mit prédikál az a sárgacsizmás a kegyelmed Máriájának ? — Nem ón húgomasszony. — Hát legyék! — mondta az asszony­sáp s a szeme közr kacagott. És Lőrinc mester megfogadta a go­nosz tanácsot s kíváncsivá lőn. Araikor az nap este bevitte a kenyeret, vizet Márton diák a fogoly leánynak, oda settenkedett a szoba ajtaja elé s — már illett, nem illett — bekukucskált a kulcslyukon. Először is azt látta meg, hogy az asz­tal föl van terítve, még pedig két személyre s hogy a diák, meg Mária pompás étvágy­gval fogyasztanak közösen egy csirkét. Ele­inte azt hitte, káprázik a szeme, mert a diák vele együtt vabsorázott, még pedig jóizüen (Istenem, mi mindenre nem képesek szeremből a fiatalemberek), de azután meg­hallotta a diák szavát is, már pedig az nem lehetett káprázat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom