Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-11-18 / 46. szám

A bérházkérdés érinti leginkább a közhivatal és közintézetek tisztikarát, mely tekintélyes kontigensét alkotja a városnak, mely társadalmi osztálylyal a helyi ipar és kereskedelem számotvet és éppen ezen osztálynak van nagy oka a panaszra, hogy nem talál nálunk szerény igényeinek megfelelő, kényelmes tűzhelyet. A tisztviselő, aki a közszolgálatban egész idejét poros akták közt az ezerigényü közönség ügyében tölti, kívánja leginkább a csendes kényelmes otthont, hol családja körében a szolgálat fáradalmait pihenheti ki és az ez idő szerint nálunk csak piumdesiderum. A bérházkérdés nem egyoldalú rideg tőkekamatkérdés tehát, hanem helyi, társadalmi és gazdasági kérdés, mely megoldását sürgeti, mert tőle függ a város további fejlődése, avagy örökös stagnációja. — Mi számtalan vezércikkekben a Kossuth utca meghosszabbításával kapcsolatosan érintettük ezen bérház kér dést és figyelmét felhívtuk az intéző köröknek az ezzel összefüggő előnyökre. Itt az idő, hogy a váro3 közönsége a heiybeli társadalom és a pénzintézetek napirendre tűzzék ezen égető kérdést és okot-módot találjanak ki ezen a város további fejlődését érintő kérdés sürgős megoldására. Az értelmiség és az iparfejlesztés. » A magyar íjillamélet tényezői a legutóbbi évtized óta állandó forrongásban vannak. Nemcsak az állandó napirenden levő politikai kérdések, hanem főleg a gazdasági kérdések kielégítő megoldatásának feladata is súlyos gondja vezető államférfiatoknak, mit még nehezít az a körülmény i is, hogy politikai célzatosságból az azonos súrlódó népszigetek is egymásra uszittatnak, hogy a magyar államélet épülete helyes gazdasági alapokon fel ne építtethessék — osztrák érdekek miatt. a kormány által a legutóbb napireudre hozott iparfejlesztésről szóló tötvényjavaslatnBk tárgyalása alkalmával sok helyes gondolat hozatott fel, melylyel Önálló gazdasági fejlődésünk utja megjelöltetett, de sem az irányt adó kormány, sem a képvise'ők részéről az értelmiségi (honoratior) osztály részére szerepkör ki nem jelöltetett. Az egész vita folyama alatt leginkább arról volt szó, hogy mennyiben nyer majd kisegítést közvetve a gyáralapitások által a munkásosztály, másrészt utalás történt arra, hogy a mágnások nagy tőkéjének e gazdasági munkálatokon való részvételével minő eredmények volnának elérhetők ! A főkérdés, az ipariskolák tömeges felállítása, úgyszólván mellőztetett és csak az helyeztetett kilátásba, hogy egyes nagyobb városokban ipariskolák is szerveztetnek. Az iparfejlesztés leghathatósabb eszköze, tehát mintegy mellékkérdés gyanánt kezeltetett, pedig e nélkül lényeges iparfejlesztés hazánkban nem is képzelhető, miért is az az aggodalom tornyosul elénk, hogy az iparfejlesztésre szánt milliók jó részben a kellő eredményt nem fogják meghozni. Gyáriparunk és iparunk fejlődésének ugyanis nemcsak az az egyedüli gátja, hogy a munkáskezek ez rei kivándorolnak, hanem az is, hogy a meglevő munkásanyag nem bir kellő intelligenciával és kellő szakértelemmel, még pedig azért, mert nincs alkalma a kellő szakképzettséget elsajátít ani. Más oldalról pedig azt látjuk, hogy az értelmiségi osztály, sőt a vagyonos iparos osztály is idegenkedik attól, hogy gyermekeit ipari pályákra nevelje. Pedig nagyfokú rövidlátásra mutat az, ki nem látja, hogy az értelmiségi osztály szép napjai tünőfélben vannak, ellenbea előrelátásra vall, ki a gazdasagi életűnk átmeneti korszakának előnyeit az ipari pályára való lépéssel kezdi meg ! Ha az értelmiségi osztály mai gyermeknevelési rendszerét a különböző más més vármegyékben, városokbau viszgáljuk — ha a dolog nem volna elég komoly •— szinte nevetséges eredményeket mutat. ' i |

J1 m ji lett Póka Bertalan. Látszott rajta, hogy valami nagy, belső baja van. Szinte megsoványodott belé. Valami titkos bánata. Vagy tán igazán a vesebaj, amit ráfogtak. Meglehet, hogy igazán. — A doktorral kellene beszélni apukának, — tanácsolta a leánya, az Ottil. Mándi is azt mondta: a doktorral. Nem szabad az embernek könnyelműen elhanyagolni a baját, főképp olyan korban, mint apuka. A két vő is ugy vélekedett: — Bizony, bizony, a papa korában. — Ugyan hagyjatok nekem bekét ! — fakadt ki Póka Bertalan ur. — Mindenesetre ha megint fölmegy apa Budapestre, jó lesz konzultálni valamelyik orvos professzorral, — jegyezte meg Szalacsy Péter. Hogy megtette-e, arról nem szólt semmit Póka Bertalan, mikor hazajött. A leányai meg a két veje faggadtták ugyan, hogy mit mondott az orvosi czelebritás, de lerázta őket a nyakáról: — Ne prézsmitáljatok mindig a fülembe. Nem halok meg a kedvetekért, ne féljetek. De látszott rajta, hogy szeretne nekik valamit megmondani, valamit, ami nyomhatja a lelkét: azonban mégsem szólt. Csak azt látták, hogy a régi tréfás jó kedve odalett, gyakran ideges és mindenféle haszontalanság fölizgatja. Igy például mikor mostanában egyikhajdani iskolatársa, a városi pénztárnok, akinek nem régen halt meg a felesége, másodízben megházasodott s elvett egy fiatal leányt, ez az eset egészen kihozta Póka Bertalant a rendes sodrából s szörnyen megharagudott a két leányára, akik azt mondták, hogy a pénztárnok vén szamár. — De hiszen csak nem mondhatják, hogy okos ember, — keli a feleségének védelmére Szalacsy Péter. — Aztán legalább magához valót vett volna el, valami negyvenötéves asszonyt, — fejezte ki véleményét a másik vő. No hát ez csak nem volt helytelen beszéd, teljességgel nem lehetett hát megérteni, miért pattant ugy föl Póka Bertalan. — Olyat vett el, amilyen neki tetszett, — kiáltott ingerülten. — Kérem, én azt gondolom, hogy az embernek kötelességei is vannak a családja iránt, — vette föl a szót a letorkolt vő. Arra a másik vő is újra kezdte, hogy a közvéleményre is adni kell ám valamit. Gondolni kell arra, hogy mit mondanak az emberek. — Apuka tudom, hogy nem tenne ilyet, — hízelgett Ottil. — No, no, — mentegetődzött Póka Bertalan — most nem rólam van szó. — Persze, hogy nem apukáról, apuka sokkal okosabb, — dicsérte a leánya. — Jól van no, most már elég legyen ebből

; — vetett véget ennek a beszélgetésnek Póka Bertalan ur. Nem is feszegették tovább. A két aszszony azonban mégis tanácskozott egymás közt a férjeikkel. — Te Ottil, nem forgat a fejében valami rosszat a papa? Ottil ugy vélte, hogy tudta már ő arról. Nem ezúttal semmi veszedelem sem fenyeget. Vikus Miczinek nem hord már apa virágot s egyáltalán sehová sem jár egy idő óta. Azt hiszi Ottil, hogy most már nyugodtak lehetnek. Szalacsy Pétfer is ugy vélekedett. A papa idegességére legjobb volna egy kis hidegvizkura. Ha legközelebb fölmegy Budapestre, ott maradhatna pár hétig. Csakugyan oda is maradt. Már elmúlt két hete s ntm érkezett tőle semmi levél. Emiatt ugyan még nem igen aggódtak volna, mert tudtük, hogy nem szeret irni; de Horváth Kristóf fönt járt Budapesten, kereste őt á Pannóniában, ahová szállni szokott s ott azt mondták, hogy nem látták, nem szállt oda. Ez megijesztette a leányait. Szalacsy Péternek föl kellett menni, hogy keresse meg. Tudja meg, mi történt. Nagy baj történt. Az öreg ur nincs sehol. Nem lehet rüegtalálni. Péter járt a rendőrségnél is, ahol egy detektívet adtak melléje, de a detektivvel sem tudtak az öreg urnák semmi nyomára akadni. Ugy látszik, hogy talán nem is volt Budapesten. — Szent Isten ! —rémőldoztek a leányok — hová lett apa ? Szalacsy Péter maga is egészen meg rolt rőkönyödve. Valami szerencsétlenség történhetett. De csak vigasztalta a feleségét, ahogy tudta. Nem kell busulni, majd előkerül apa. Talán csak meg akarja őket tréfálni. Azonban ez mind csak olyan hiábavaüó beszéd volt. Semmi nyomot nem találtak sehol. A detektiy eljött BessenyőUjvárra is. A várbs minden kávéházában megfordult, nagymennyiségű szeszes italokat elfogyasztott, de csak nem akadt nyomra. Akkor a bessenyő-ujvári rendőrkapitány azt mondta : nem értenek ahhoz a fővárosiak, ő ki fogja puhatolni a gyilkost, ha a föld alá bujt is. — De hiszen kérem, még nem bizq-